Lorschi Monostor kapuháza, mely épület karolingabb a 'legkarolingabb' épületnél is. A monostorból csak az apátság szentélye és a kapuépítménye maradt fenn. Antik diadalkapura emlékeztető, háromnyílásos kapu, melynek csinos formája és díszes, kőberakásos homlokzata rendkívül vonzóvá teszi az épületet

 

A Karoling-korszak régészeti emlékei után kutató elsőként a szakembereknek azzal a furcsa hozzáállásával szembesül, hogy e korszakot nem különítik el az előtte és utána következő időszakoktól, hanem a VIII. század elejétől a XII. századig egy általuk összefűzött, egységesnek vélt kategóriát kialakítva ismertetik a fellelt tárgyi bizonyítékokat. Márpedig a Karoling-korszak, de különösen Nagy Károly hosszú uralkodása és mesés birodalma – rendkívüli gazdagsága miatt – külön kategóriát kéne hogy alkosson. Telis-tele kéne lennie a Nyugat-európai múzeumoknak olyan leletekkel, melyek kétségtelenül tanúsítják a károlyi idők állami, építészeti, művészeti nagyságát. Mégsem ez a helyzet és Herribert Illig nagyon pontosan fogalmaz: „A második világháború utáni újjáépítések és a városok terjeszkedésével járó építkezések vagy a metróvonalak, mélygarázsok építésének földmunkáinak során annyi lelet került elő, mint korábban évszázadok alatt sem. Ehhez képest ezek között minden korból szép számmal akad lelet, leszámítva a kérdéses három évszázadot. De keresse fel az ember akár a legnagyobb német múzeumokat Münchenben, Regensburgban, Mainzban, Kölnben: mindenütt óriási római anyagot talál, a frank részleg viszont mindenütt több mint szegényes. Még a nürnbergi Germanisches Nationalmuseumban is mindössze egyetlen terem mutatja be a frank emlékeket, pontosabban még egy egész teremre sem futja, mert a frank anyagokat tartalmazó hét tárló mellett a nyolcadikban kopt leleteket látunk.”

 

Az utóbbi időkben megjelent kortárs régész, történész szakemberek munkáiból összegyűjtött kutatási eredmények, vélemények, elméletek ismertetését szeretném olvasóimnak csokorba szedve bemutatni. Habár több könyvből, szakdolgozatból merítettem, mégis ismertetésem gerincét egy nemrég kiadott a 'Középkori Európa Régészete' (James Graham-Campbell és Magdelane Valor gondozásában) címmel megjelent majd 500 oldalas gyűjteményes kötet jelenti. A becses könyv első fejezete alcímében a tárgyalásra kerülő VII.-XII. század van feltüntetve, – így száz év kimarad – hiszen a kései ókor a VI. század végén véget ért, és I. Gergely pápával megkezdődött a középkor. A könyv bevezetőjében Graham-Campbell több okot nevez meg, amiért „nem a Római Birodalom bukása utántól, hanem a hétszázas évek legelejétől” kezdik ismertetni a középkort. A kötetben Európa középkori régészetével foglalkozó szakemberek legjobbjai kaptak helyet, és szinte minden fontosabb Nyugat-európai felfedezés említve van. Ismertetésemben megpróbálok témák szerint haladni és csak az általam kiemelésre érdemes könyvekkel, tanulmányokkal, ill. azok érdemleges részeivel foglalkozni.

Kezdeném talán a legfontosabbal: a 'pénzzel'.

 

 

Érmék (emlékek, tárgyi bizonyítékok)

Nagy Károlyt mindig, mindenhol szakállas, szikár embernek ábrázolták és ezért az érmén látható elhízott szakálltalan portré inkább hasonlít egy régi idők cézárjára, mint a 'nagy' frank császárra, és ezért jogos a kérdés: melyik Károly képe van az érmén?

 

Remélem megbocsájtja az olvasó, hogy újfent Herribert Illigre hivatkozom, ill. helyenként az ő általa felvetett problémákat hozom szóba. Tudniillik Illig nagyon sok érdekes problémára rámutatott, felhíva figyelmünket olyan abszurdumokra, tévedésekre, melyeknek ki kellene kerülniük történelemkönyveinkből. Illig által kiejtett, és szerinte így nem létező három évszázad (kitalált középkor) teóriájának igaza megáll a bizánci, de főképp a Karoling érmék leleteinél. A jelentősnek mondható érmehagyatékok valódiságát elvitatni nem lehet, még akkor sem ha pl. a Nagy Károly szolidusokat inkább későbbi időben vert – Kopasz Károlynak tulajdonított érméknek mondják a szakemberek. Az ilyen átértékelés, korrekció még elfogadható, ám Illig szerint Jámbor Lajos sem létezett és így nem létezhettek fiai sem, tehát a nem létező Karolingoknak pénzkibocsájtásuk sem lehetett. Márpedig a régészet éppen elég érmét talált a IX. századi Karoling-királyoktól ahhoz, hogy azokat ne lehessen későbbi időkben készített (utólagosan vert) hamisításoknak mondani, de – az is igaz –, ahhoz túl keveset, hogy egy pazarul működő, erős birodalom létezését bizonyítaná.

 

Mindezen érmeleletek felfedezéséből néhány történész eltúlzott és féltudományos következtetéseket von le, és a pontatlan, szándékosan téves közlések megzavarhatják az érdeklődőt, hiszen a Frank Birodalom nagyságához, pazar gazdagságához viszonyítva rendkívül kevés Karoling érmével rendelkezünk, és azok beazonosítása sem mindig könnyű. Papok által írt megalapozatlan adatok ismétlését olvashatjuk egy ilyen 'vonalas' történésznél, mely talán a pénzhasználat elterjedtségét hivatott népszerűsíteni: „A Rajna folyótól keletre Corvey monostora volt az első olyan hely, mely a piac és a vám joggyakorlás mellett megkapta a pénzverés jogát 883-ban.” (Heiko Steuer) De milyen érdekes, hogy a régészet még egyetlen darab érmét sem volt képes felmutatni amit Corveyben készítettek volna. Ehhez hasonló túlzásokba bocsátkozik Simon Coupland (Charlemagne's Coinage), mikor hitet tesz a Nagy Károly által kibocsájtott, az ő képét, nevét vagy monogramját viselő pénzérmék általános elterjedtségében. „Az írásos emlékekből tudjuk, hogy ezeket a Karoling érméket látva még az írástudatlan egyszerű ember is képes volt meglátni, beazonosítani a növekvő hatalom élén álló hatalmas uralkodó személyét.” A károlyi kor egyszerű emberei rongyokba burkolózva, kezdetleges szerszámokkal túrták a földet, egészségtelen körülmények között, földkunyhókban dideregve, állandóan rettegésben élve. Sosem láttak ők semmilyen pénzérmét, boldogok voltak, ha néha jóllakhattak. De a megalapozatlan, ostoba állítások között magasan kitűnik három okostojás által írt könyv: 'Late antiquity', szerzőik: Glen Warren Bowersock, Peter Robert Lamont Brown, és Oleg Grabar, akik azt állítják, hogy Selmecbánya és Körmöcbánya Karoling felügyelet alatt működött és a frankok ott készítették aranytallérjaikat!

A régészeti adatok, szakvélemények inkább azt mondják, hogy a karolingi időkben még a minimális pénzhasználat sem létezett és a piacokon a pénzhiány miatt mindenki cserekereskedelmet folytatott. Frank-germán részeken a piaci árakat szabályzó, általános kereskedelmet fellendítő lényeges mennyiségű ezüstpénzforgalom csak a Harz-hegységben található Rammelsbergi ezüstbányák megnyitása után jöhetett szóban a XI. század elején. Egy ezüstbánya azonban működött a VIII. század folyamán is, és ugyanott pénzverde is létezett.                                                                  


A bánya belülről

Ha a Karoling-kor szaktörténészétől megkérdik: „ugyan hol bányászták az ezüstpénzek előállításához szükséges nyersanyagot?” - akkor a válasz mindig egy kis közép-francia falu neve: Melle.

 

Potierstől dél-nyugatra látható az egyetlen bizonyíthatóan működő meroving-karoling bánya, ahol főleg ólmot, de kisebb mennyiségben ezüstöt is bányásztak. A mindössze 350 méter hosszúságú alagútszerű bánya már csak mérete miatt sem volt képes nagy mennyiségű ezüstöt kitermelni, mindattól függetlenül időszakosan a Meroving-korban és Jámbor Lajos uralkodásától kezdődően régészetileg igazolni lehet a pénzérmék előállítását. Ezüst dénárok és obulusok készítése mellett a párizsi Szent Dénes tetejét is az itt bányászott ólommal fedték be. A bánya 995-re kimerült és művelése még az évben meg is szűnt. A mellei bánya kapacitását felnagyítani olyan hiba, mely megint csak tudománytalan képzet megszületéséhez vezethet.

És ugyanaz a bánya kívülről

Mediterráneum egységesnek nehezen mondható régiójának középkori érmehagyatékát tárgyalja Paul Arthurs (Trade and Exchange), akinek véleményét nem szabad figyelmen kívül hagyni:

„Kereskedelem alakulása, gazdagságok virágzása vagy hanyatlása visszatükröződik pénzügyi körforgás bizonyságaiból. A Római Birodalom több részén működő pénzverdékből jelentősnek mondható bronzpénz mennyiség előállítása és széleskörű használata minden nehézség nélkül jól kimutatható egészen az V. század végéig. A következő évszázadban már jelentősnek mondható visszaesés állt be a pénz előállítása terén és mindennapi használatban, míg a VII. században, mint fizetőeszköz teljesen eltűnik a nyugati társadalom életéből. A volt Római Birodalom Nyugat-európai utódállamai képtelenek voltak a pénzérméket érvényes fizetőeszközként helyreállítani, a bronz-rézpénz teljesen eltűnt, de mindemellett az arany és az ezüst érmegyártás és forgalom korlátozott formában fennmaradt. A VII-VIII. században a keleti birodalmi területeken is hanyatlást látni az érmekibocsájtás területén, és a bizánci bronzérmegyártás és a pénzérmék kereskedelmi használata Theophilosz (Teofilus) császár (ur. 829-842) idejében kezdett megint elterjedni, – igaz – csak a bizánci érdekszférában tartozó területeken. A mediterráneum tágabb térségében az ezüst és bronz pénzek az 1000. év körül kerültek vissza az általános használatba.”

Hasonló helyzetet találunk Angliában, ahol a gazdagnak látszó régészeti felfedezések ellenére sem biztos a pénz közhasználata. Lundenwick (London), és más angliai lelőhelyekről a VII.-IX. századtól készült érmék kerültek elő (többnyire angol-szász és Karoling), ami kétségtelenné teszi a nemesfémekből készített érmegyártást, de mindennapos kereskedelmi használatuk alátámasztására mégsem elégséges bizonyítékok. „Ezüst pénzérmék használata Angliában és Franciaországban a VII. századtól mutatható ki, de nem a kereskedelemben, hanem mint tartományi adók, hódoltsági biztosítékok, hadisarc, tribute kifizetésében érvényesült használatuk, és nem véletlen, hogy főleg Angliában minden felfedezés királyi, főnemesi, püspöki székhelyek feltárásánál fordult elő.” (G. Astill)

 

Természetesen volt azért pénzhasználat, érmekészítés Európa nyugati felében és több pénzverő műhely létezése is bizonyított, de csak kismértékben – az aranynál tipikusan leszállított karátmennyiséggel –, és inkább jelentősebb üzleti ügyek lebonyolításánál, hatalmi érdekek megszerzésénél, hadi sarc kifizetésénél használták a nemesfémet. A korábbi Meroving aranypénz, 'tremissii' (a római szolidus kisebb értékű kései változata) mintájára Meroving és Karoling készítésű kisebb értékű ezüstpénzérméket, ún. 'sceattas' típusú ezüstérméket is folyamatosan bocsájtottak ki a frank uralkodók, mely érmék létezését elvitatni nem lehet. A Karoling érmék előfordulása – legtöbb esetben viking kalózoknak köszönhetően – kimutatható a Rajna vidékén, Angliában, Dán és Balti-tenger körüli részeken Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a leletek középszerűsége korlátolt pénzgyártásra utal, mert a későbbi német birodalom pénzigényét kielégítő Rammelsberg-i (vagy a még későbbi szász Freiberg bányák) még nincsenek feltárva. „Úgy néz ki, hogy a legtöbb IX. század közepéről származó pénzérme csak egy dologra szolgált, mégpedig a sarcot kiszabó viking vezérek lefizetésére, követeléseik kielégítésére. A Karoling érmék piaci jelenléte kimutathatatlan, mert ezek a pénzek mind el lettek rejtve, mielőtt bekerülhettek volna a kereskedelmi forgalomba. Az eddig fellelt pénzérmék túlnyomó többsége elásott viking kincsleletekből származik. A társadalmak gazdaságában a pénz mint általános fizetőeszköz csak a X. századtól kezd megjelenni.” (Philip Grierson, 'Medieval European Coinage')

 

A IX. századot tanulmányozva észrevehetjük, hogy az évtizedek gyarapodásával az uralkodók által kibocsájtott érmék száma is gyarapodik; míg Nagy Károlynak néhány aranydénárja, és kb. 300-350 ezüstérméje van csupán, addig unokáinak már ennek tíz-hússzorosa van meg. A károlyi ezüstérméket ekként ismerteti a szakember:„Már a múlt évszázadban szenvedélyes vitát váltott ki a tudósok között, hogy a károlyi érmehagyatékok közül melyiket nyilvánítsák Nagy Károlynak, és melyiket unokájának Kopasz Károlynak. Nagyon kevés ilyen érmével találkozunk és amik vannak azokat is a birodalom szélén lelték fel, a belső francia területek, vagy pl. Svájc szinte semennyi frank készítésű érmekincset nem rejtett magában. A dél-franciai Chaeau Roussillonban hat, míg Limouxban 150 érmét találtak, ám a 'dúsgazdag' Itáliában mindössze egy kincsleletre leltek (Bondeno), mely öt Károly-érmét tartalmazott. A komolyabb lelőhelyek a Rajna deltája vidékén találhatók: Biebrichben 48 db, Ibersheimben 15 db, Dorestadban (I.) 21 db, Borneben, 15 db. monogramos érme, míg Leerben mindössze egy Nagy Károly idejére besorolható érmét leltek. (Joanna Story, 'Charlemagne: empire and society') A szerző szerint ezek az érmék mind Nagy Károly pénzverdéiben készültek.

 

Dorestad érme

Az itt bemutatott érme is kétségtelenné teszi azt a tényt, hogy Jámbor Lajos uralkodásának első évtizedében Dorestadban létezett érmegyártás, a kérdés az, hogy milyen mennyiségben verték az érméket, hogyan jutottak a színesfémekhez és a kohók üzemeltetéséhez szükséges szénhez. A viking kalózok által elrabolt kincsek nem egy esetben el lettek ásva, mely leletek nélkül nem rendelkeznénk szinte semmilyen Kopasz Károly uralkodását megelőző Karoling érmével.

Dorestadban elsőnek megtalált érmelelete 22 db Nagy Károly és 26 db. Jámbor Lajos érmét tartalmazott, az 1972-ben talált kincs pedig 25 db Pippin (kb. 835) idejében vert érmét foglalt magában.

Dorestadi Karoling érméknek mondják többek között az észak-hollandiai Tzummarum nevű faluban talált 300 db. Karoling ezüst dénárt, melyek elkészítési idejét a IX. század közepére és második felére, Jámbor Lajos, I. Lothar és Kopasz Károly uralkodása korára helyezik. A nagyra értékelt Simon Coupland a Pilligerheck (195 db), Roermond (90 db), Emmen (74 db) és más kisebb jelentőségű (pl. Domburg) Karoling kincsleletekből olyan következtetést von le, hogy Dorestadban millió számra verték a Karoling érméket. A 'vallásos-érmék', (Christiana Religio) elkészítési helyét is Dorestadban nevezi meg, ahol szerinte a legjelentősebb Karoling pénzverde működött. Egy ilyen jelentős termelékenységgel működő üzem műhelykultúráját könnyen felfedezné a régészet, bár húsz évet folyamatosan ásták, mindeddig a pénzverde nyomait nem találták meg. A városi múzeumban látható tűzálló kisméretű olvasztótégelyek kétségtelenül fémmunkálásra utal, azonban olyan műhelynyomok melyek fémpénzek milliós nagyságrendű előállítására utalnának nincsenek.

A Karoling Birodalom fémmegmunkálására, pénzérmék és ékszerek előállítására felhozott bizonyítékok közül a régészet által meglelt – említésre méltó – kincsleletek rövid áttekintése:                                              

  

Fecamp kincs:

Nyugat-Franciaországban 1963-ban felfedezett érmekincs talán a legjelentősebb ilyen lelet: 8578 db pénzérme, melynek többsége a X. században készült. A leletben 14 uralkodó által kibocsájtott érmét tudtak beazonosítani, és a legrégibb érme (egy darab), I. Lothar (840-855) idejéből való, ám meglepő módon, nagy számban vannak jelen Kopasz Károly érmék (1407 db) is. A numizmatika szakemberei nyolc különböző pénzverdét neveznek meg az érmék származási helyéül; a legtöbb Rouenben (6013 db) lett verve, míg Mansban (731 db.) és az 'elveszett' Quentovicban 524 érme készült.


Tzummarum lelet:

Észak holland Tzummarum nevű faluban 1991-ben talált 2800 db pénzérme, melyből 300 db Karoling ezüst dénár. A pénzérmék elkészítési idejét a IX. század közepére és második felére, Jámbor Lajos, I. Lothar és Kopasz Károly uralkodása korára helyezik.

                                                               

Cuerdale kincslelet:

A Lancashireben (Anglia) 1840-ben talált Cuerdale kincslelet 8000 ezüstérmét, és még több száz más ezüsttárgyat; Karoling ezüstékszert, brossokat, láncokat, törtezüstöt, öntvényeket tartalmaz. (Összesen 40 kg.) A frank-germán területeken előállított érmék közül (kb. 1000 db) egy sem készült Kopasz Károly uralkodásának ideje előtt, tehát mind 875 utáni évekből való. (Joseph Kenyon) A Karoling érmék mellett a legnagyobb számot (kb. 5000 db) a környékbeli keresztény angol-szász veretek teszik ki, valamint kisebb mennyiségben muzulmán, bizánci és dán területeken készített pénzvereteket is tartalmaz. A kincslelet legkésőbb készített érméjét Nyugat-Franciaországban, 905-ben verték Vak Lajos neve alatt.

 

Hoen Kollekció:

Oszlótól nem messze lévő Hoen nevű tanyán, 1834-ben felfedezett 207 darabból álló középkori kincslelet, melyből 50 db aranyékszer, 20 db arany-ezüst pénzérme és 200 db. féldrágakő ill. gyöngy. A kincs aranytárgyainak súlya két és fél kiló. A szakemberek szerint ezek kötül tizenkét ékszer és az érmék többsége Karoling műhelyekben készült.

 

 

 

 


Az egyik Ilanzban lelt 'károlyi' aranyérme

Ilanzi kincslelet:


A svájci Ilanzban talált 40 db aranyérméből álló rendkívülinek mondható kincslelet jelenleg Chur városa Ratische Múzeumában látható, és olyan arany dénárokat (tallér) foglal magába, melyeket kétségtelenül Nagy Károly idejében vertek. A rendkívül ritka károlyi aranyérmékből mindössze tíz db található. (Ernesto Bernareggi) „Itáliai 'tremissii' (aranydénár) előállítása folytatódott a középkorban, de 10% karátja miatt értékben csak egyharmada volt az eredeti római szolidusnak. Az Ilanzban talált aranyérméket Itáliában készítették Nagy Károly nevében valamikor 773 és 781 között A tremessii érmék ugyanolyan stílussajátosságokkal rendelkeznek, mint a Desiderius-tremessii, és elkészítési helyük Milánóban és Bergamóban volt.(Philip Grierson, 'Medieval European Coinage') Az ilanzi érmék tehát Itáliában készültek, Svájcban rejtették el és találták meg és mégis, valamiért Karoling érmék.

 

Roermond kincslelet

A hollandiai Maas folyó kavicsában 1968-ban talált kincs 1134 ezüstérme és 36 db ezüst tárgyból áll (pl. övdíszek, szíjvégek). A Roermond lelet minden egyes darabja Karoling műhelyekben készült, és a legkorábbi azonosítható érmék 853-854-ből származnak. Az érmék szakszerű ismertetését Van Gelder jelentette meg 1985-ben. Sajnos egyetlen Nagy Károly idejében készült darab sincs a leletben.

 

Westerklief kincslelet

Fémdetektor segítségével, Wieringenben (Hollandia) 1996-ban egy amatőr régész találta meg a majdnem 2 kg. súlyú ezüstkincset, melyet egy viking harcos áshatott el egy agyagkorsóban rejtve. Karoling (78 denarii) és arab pénzérmék (Abbaszid dirhemek, melyek Abu-al Abbas kalifa, 750-754 uralkodása alatt készültek) mellett, karperecek, láncok, öntvények, valamint 29 db Dorestadban készített 'Christiana Religio' érmetípus adta ki a kincsgyűjteményt. A legfiatalabb Karoling érmék a 850-es években készültek. Jelenleg a Rijksmuseum voor Oudheden (Leiden) múzeumában vannak kiállítva.

 

 

 

Ugyanabban a holland faluban talált második kincslelet

1999-ben az első lelőhelytől méterekre egy másik elrejtett kincsre bukkantak, mely súlyra csupán tizede volt az első leletnek. A leletben Karoling ezüstpénzek, és arab érmetöredékek mellett csekély számú és kisméretű más ezüst tárgy is van. A második lelet 39 db. Karoling érméje a 870-es 880-as években készült. (Tehát ismét késő-Karoling).

 

Más – mérsékeltebb fontosságú –, jellegzetesen kevés Karoling, és még kevesebb frank készítésű Nagy Károly által vert érméket tartalmazó kincsleletek ismertetésétől eltekintenék, mint amilyen pl. az Achlum kincslelet, melynek 500 érméjéből mindössze egy azonosítható be Nagy Károly korára és négy Jámbor Lajos idejére.

 

Kora-középkori település 

                                                    

Jellegzetes kései Karoling településforma ( IX. század második fele), mely minden tekintetben visszafejlődést mutat a korábbi nyugat-európai életformához viszonyítva, leszámítva a VIII. század példa nélküli nyomorúságát. A tíz négyzetméteresnél nem nagyobb, szalmatetős, favázas, sárral tapasztott viskók tetején nincs kémény, ami már önmagában hideg, egészségtelen lakhelyekről árulkodik, ám ezek még mindig lakhatóbbak voltak, mint a VIII. századi gödörodúk.

 

Mivel a középkori Nyugat-Európában évszázadokon keresztül semmiféle városi településről nem beszélhetünk, ezért csak a vidéki, falusi-tanyasi életmód emlékeit van lehetőségünk megvizsgálni. A cseh régész-történész Jan Klapste (Rural Settlement) a középkort két jól elkülöníthető részre osztja; az első az antik tradíciók folyamatosságát élő forma a hétszázas évekig, míg az utána következő időszakot a középkor centruma felé orientáltnak látja. „A kora-középkor vidéki (falusi) élet nyomait kutató régészeti eredmények az európai országokban meglepő módon rendkívül hiányosak. A hivatalos álláspont szerint a középkori település karaktere statikus, a régi formára építették rá mindig az újat, mely útjában áll az eredeti forma feltárásának.” Mint egy jól kimutatható kora-középkori vidéki megtelepedési formára a szerző felhozza az angol és ír, skót körgyűrűvel erősített falvakat. A Karoling korszakra vonatkozóan megjegyzi, hogy a feljegyzések (pl.Capitulare de Villis) és az erre az időre besorolt illusztrált képanyag inkább a X. századtól meglévő állapotokat tükrözi vissza.

 

 

Régészeti feltárások alapján rekonstruált Meroving település egyik házát láthatjuk a képen. A későbbi Karoling-korban is ilyesmi házak lehettek, csak kisebb méretben és még szegényesebben megépítve. Sajnos nem mindig könnyű a Karoling házak, települések nyomait megtalálni és így rekonstrukciójuk is nagyon nehéz. Ugyanebből az időből származó dán, norvég (viking) házak tucatszámra lettek feltárva, korhű állapotban újjáépítve.

Klapste nagy lelkesedéssel folyamatos fejlődésről, társadalmi átszerveződésről, állandó átalakulásról, régiók közötti eltérésekről és más általánosságokról diskurál jó hosszan, de konkrét példával képtelen előállni, leszámítva az itáliai 'incastellamentók' említését, majd az évszázadok meghatározása nélkül mintegy összegezve általánosan megjegyzi, hogy a Holland, Dán, Nyugat-Francia régészeti nyomokból lehetséges a települések, épületegységek mintáit felvázolni, miáltal mindenki tiszta képet kaphat a Karoling Birodalom dinamikus kibontakozásáról. De pontosan az általa hangoztatott dinamikus fejlődéssel ellentétes adatot közöl, mikor a Normandiában lévő Caen helységétől délre található mondevillei feltárásoknál rámutat a kőből való építkezésekre egészen a IV. század elejéig tartó kőből való építkezésekre, amit felvált a fából történő építkezésre, majd a XI. században ismét elkezdődik a kő használata. Mivel a házak felhúzásához használt fa kimutathatatlan (szétkorhadt), ezért Mondevilleben a lakhatás folytonosságára csupán élelmiszer-tároló gödrök, magvermek és időben nehezen besorolható kerámiatöredékek maradványai utalnak. Tehát Mondevilleben 6-700 éven keresztül az emberek képtelenek voltak a kő hasznos felhasználására, mely tény semmiképp nem támasztja alá a Karoling nagyságot. Mondeville múzeumában kiállított mészkőből faragott oszlopfők közül egyet sem lehet Karoling időkre beazonosítani: vagy korábbi, vagy későbbi időkből származnak.

 


Régészek által rekonstruált másik Meroving-típusú 'hosszú ház', melyet a Karoling korban silányabb kivitelezésű házak váltottak fel.

Nem sokkal mond többet ezen időszak vidéki településkultúrájáról Elise Faure-Boucharlat (Living in the Country in the Middle Ages' –, 'Rural Housing V-VIII. Century') című nagy gonddal megírt könyveiben sem. Ő sem nagyon érti, hogy hol vannak a Karoling falvak, udvarházak nyomai: „A Rajna-alpesi régióban jól kimutatható a X.-XIII. század közötti települések kiépítésénél a korai középkor település formájának továbbvitele, ám a klasszikus Karoling településminta ritka előfordulása miatt már nehezen fedezhető fel. ( … ) A Mediterrán régióban olyan települések régészeti felfedezése melyeket a hetedik és tizedik század közötti időszakhoz köthetünk rendkívül gyér.” (E. Faure-Boucharlat) Egy másik lelőhely értékelése során a francia szakember rámutat, hogy a franciaországi Serris (Ile-deFrance) VII. századi Meroving településén csak az udvarház és a temető emlékeiben lehet a kőrakás építkezését kimutatni, de az itt feltárt udvarház lényegesen nagyobb volt, mint a későbbi hasonló célt szolgáló Karoling építmények.(E. Faure-Boucharlat) Tehát az okmánytörténészek által fényesre suvikszolt Nagy Károly silányabb, vacakabb építmények elkészítésére volt képes csupán, leszámítva talán három épületegyüttest. És ez a helyzet semmit sem változott egészen a szász Ottókig: „Az épületek (vidéki-gazdasági) mérete csak a millennium vége felé kezd egyre nagyobbá válni.” (Peytremann)

Az amit a régészek képesek feltárni és rekonstruálni inkább szánalmasan szegényes világot tükröz vissza, mint egy erős hatalommal bíró jómódú társadalamat. „A tipikus Meroving társadalom vidéki település 'hosszú-házai' az idő múlásával egyre kisebbek lesznek és a kisméretű félig földbe süllyesztett lakhelyek száma erősen növekedni kezd. Jól szervezett településmodellel csak a Frank birodalom határain túl találkozunk (Dánia, Szászország, Skandinávia). (…) A különböző időben használatos temetők kiértékeléséből láthatjuk, a Karoling kor parasztjai sokkal szegényesebbnek tűnnek az előző korokban élőkhöz képest.” (Joachim Henning, 'Strong Rulers – Weak Economy')

Ugyanakkor Európa délebbi részein is akadozik a települések kiépítése, hiszen egy másik régész megállapítása szerint: „A VII. és X. századok közötti időszak mediterrán térségben létrehozott (felépített) települések meglelése, felfedezése rendkívül ritka.” (Anne Nissen Jaubert, 'Rural Settlement')

A régészeti szakemberek által a Karoling település, vidéki építkezés hagyatékaira használt jelzők, mint a 'ritka', 'gyér', 'kisebb', 'szegényesebb', zavaróak lehetnek, ha párhuzamban próbálnánk állítania azokat az ebből a korból származó – történészek által abszolút előnybe helyezett – kéziratok közléseivel, melyek alapján lépten-nyomon lendületesen produktív vidéki gazdagságok nyomaira kellene bukkanni. Mégsem így van. Mint ahogy az sem úgy van hogy a károlyi gazdagság gerincét a vidéki manorok (udvarházak) sokaságának szorgalma biztosította, mert „ … ezek a sokat emlegetett 'curtis'-ok (udvarház, villa) megtalálása még mindig késik, és lehetetlenség – erre az időszakra – Frankföldön kimutatni akárcsak egy fejlődésben lévő ilyentipusú településformát is.” (Joachim Henning)

 

A Karoling irodalom túlzásai, szédítés céljából kitalált adatai sokszor szembesítik a bizonyítani akaró lelkes történészt egy lehetetlen helyzet megoldhatatlanságával. Ilyen, mikor a feljegyzést végző pap egy földrajzi nevet kiragadva a helység fontosságát, gazdagságát vagy hatalmát szeretné felnagyítva felhasználni, az egész birodalom javára még tovább emelni; a jóindulatú régész meg bedől a komolytalan közlésnek majd éveken keresztül ássa a terepet és a végén nem talál semmit. Így állunk a jól dokumentált, fontosnak kikiáltott Karoling kereskedelmi központ és forgalmas kikötő településsel, a hol volt, hol nem volt Quentovic városával, mellyel pontosan az a baj, hogy a régészet minden szorgalmas kutatás ellenére sem találja nyomait. Pedig az egész Etaples környékét felásták már érte, de sem pénzverdéjét, kereskedőházait, sem kikötője nyomait nem lelik. Nagy hiány ez bizony, mert a Karoling pénzverdék között első helyen álló város maradványa fontos láncszemet jelenthetne a középkori fémmegmunkálás műhelykultúrája közelebbi megismerésében és az érmekutatás területén is.

A nehezen megtalálható kora-középkori városok hiányára megemlítenék még egy e kérdéskört megvilágító összegezést: „Meglepő azonban, hogy nyugaton a Meroving városok nyomai a mai régészet számára gond nélkül feltárhatóak, addig a Karolingok városai rétegtanilag olyan elhanyagolhatóan csekélyek, hogy a föld alatt szinte nem jelöli őket semmi. A mai tudomány számára kevésbé vitatott, hogy a városi lakosság számottevő növekedése csak a X. századtól kezdődik meg.” (Virág Attila közlése Hans-Ulrich Niemitz, Otto Stamm rétegtanára hivatkozva)

 

No, ha nem voltak vagy alig voltak városok (városkák), akkor – az okmányok szerint – voltak virágzó monostorközpontok, mely monostorokban a X. évszázadig szövet, ruha előállításával, só, bor, vasszerszám és mindenféle termény raktározásával foglalkoztak. A birtokukban lévő hatalmas földek bérléséért a parasztság terményben fizetett. Az egyházi centrumok köré néhány helyen lassan városkák formálódtak, melyek nyomait követni lehet. De más esetekben pedig még a tudomány által teljesen hitelesnek vélt monostor-komplexumokkal is probléma adódik, mikor az építésrégészek nem képesek megtalálni a dokumentumok állításai szerint ott lévő épületmaradványokat, pedig azok alapzata nem tűnhetett el. „ … habár Fulda, Kornelimüster és Corvey templomai környezetében alapos ásatásokat végeztek, de megdöbbentő és hihetetlen, hogy a szerzetesek VIII.-IX. századi lakhelyeit kimutatni lehetetlenség, ám nem csak ennél a három példánál, hanem szerte mindenütt Franconiában.” (Tadhg O'Keeffee, 'The Evidence of Excavation')

 

Mivel Nagy Károly Birodalma egyetlen városának sem kísérelték meg az abban lakó polgárok számát meghatározni, így csak az azon kívül eső városkák létszámára történt becslés, mint Hedeby, Birka és London. Míg az első kettőnél óvatosan kétezres körüli számot látnak reálisnak, addig a harmadiknál: „VII.-IX. századi települések lakossága számának megbecsülése különösen kockázatos, de Anglia legnagyobb városának, Lundenwic-nek polgárait több mint ötezerre lehet tenni.” (D. Keene)


 

Szerző: katolnai  2011.02.09. 17:58 2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://kepeskeresztenyseg.blog.hu/api/trackback/id/tr192649660

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Lívia Tóth 2014.04.01. 12:36:46

Még csak ezt olvastam, de nagyon ügyes vagy. Köszönöm a megerősítést.

katolnai 2014.04.20. 18:47:17

@Lívia Tóth: Kedves Lívia! Remélem azóta már a többi részt is átolvastad, köszi látogatásod.
üdv katolnai