Fémmegmunkálás                                       

A vaslepényben maradt salakot kalapáccsal verték ki

A fémmegmunkálás, fémipari műhelykultúra feltárásánál csak a temetők megásása adhat gazdagabb betekintést egy adott kor életébe, gazdagságába, ipari fejlettségébe és társadalmi berendezkedésébe. Az iparrégészet előnye ezeknél a feltárásoknál a fémfeldolgozók egymásrautaltsága összetartozásából áll, hiszen ahol olvasztó kohók voltak, ott felfedezhetők az acélpörkölő gödrök, az újraizzító tűzhelyek, a közelben lévő kovácsműhelyek és a szintén közelinek mondható faszénégető boksa maradványok is. Végeredményben mindegy, hogy milyen gyártási eljárást alkalmaztak az olvasztásra, mert a vassalak, a vasszivacs, az olvasztó falát képező tűzálló samott töredékek, a hamu és korom lerakódások hátrahagyva mindig megtalálhatók ott, ahol tényleg volt fémfeldolgozás. Őskohókat, római (császár-kori) olvasztókat és középkori, különböző típusú fémműhelyeket nagy számban találtak Európa szerte az ipartörténeti emlékekre specializálódott szakemberek. Egy időszak emlékeivel azonban komoly problémák vannak a leletszegénység miatt, pedig pont ebből a korból kellene a leggazdagabb műhelyegyütteseket megtalálni, hiszen az okmányok szerint ez a kor – a Karolingok kora – gazdag fémmegmunkálási eljárással és ipari termékek előállításával rendelkezett. Ám amit a régészet eddig megtalált az édeskevés, majdnem semmi.

Egy fémfeldolgozó ipartelep pörkölőgödre a középkorból.

A középkori fémkohászat, fémfeldolgozás alapos ismerője szerint: „A régészeti terepmunkálatok nem támasztják alá a dokumentumok tanúsításait. A jelentősnek mondható németországi feltárások során több helyen találtak olvasztó gödröket, vassalakhányót és hamuréteget – ami kétségtelen fémolvasztók üzemelésére utal –, ám ezek mind a római periódusból származnak. Franciaország Sarthe járásában (Ségrie, Lavardin) két érdekes, 'germán-típusú' kohómaradványt találtak. A Lavardinban talált őskohót radiokarbonos kormeghatározás segítségével üzemelési idejét a VII. századra datálták. Ezenkívül nem sok más evidenciát lehet említeni ezekből az évszázadokból egészen a X. századig. Németországi középkori kohók feltárásában kiemelkedő munkát végző Sönnecken a Sauerland (Szárvidék) területén talált, egész sereg X. és XIV. századi fémolvasztó műhelykultúrát ismertet.” D. W. Crossley, 'Medieval Iron Smelting'

Radomir Pleiner 'közepes szintű' vaskultúrát vél látni ezekben az évszázadokban, majd felsorolja a korai középkor vaselőállítás helyeit anélkül, hogy bármi további régészet által regisztrált részletbe belemenne. Helyette dokumentumok írott anyagát említi, mégpedig a vastermékek megadóztatásának privilégiumát. (Fulda 912, Losrch 1187, Szent Gallen – dátum nélkül.) Közép-Európa vasműveltségének megteremtőit a szlávokban látja, akik – szerinte – „komoly mértékben befolyásolták a VI. évszázadtól a vasfém előállítását.” A szerző felkészületlenségét bizonyítja, hogy mikor a kora középkor európai vas előállítást ismerteti, nem tud a Kárpát-medencei folyamatos vas-műhelykultúráról, melynek kezdete jóval visszanyúlik időszámításunk előtti évszázadokra, vagy évezredekre.

Egy római kovácsműhely szerszámait és üllőjét láthatjuk a képen, és az ilyen ipari hagyatékok sűrű előfordulása egy vastermékekben gazdag korszakról tesznek tanúbizonyságot. Evvel szemben a Karoling kovácsműhelyek berendezései, szerszámai hiányoznak a múzeumok kiállítótermeiből.

Vastermékek nagyobb méretű előállítását a XI.- XII. századra helyezi, amikor már a vízkerék meghajtású kalapácsmalmokat is ki lehet mutatni. Érdekes módon említi a vasleletek pontos meghatározását segítő archaeomágneses technikát, de csak egy példát hoz fel az új eljárás gyakorlatára (Stamford kohó, XI. század).

A római császárkori kohók, műhelytelepek feltárásánál viszonylag 'könnyű' dolga van a régésznek, mert az egyszerű aknás-kohók mindig csoportosan, nagy számban rejlenek a föld alatt. Az olvasztás befejeztével az egész felső aknát szét kellett rombolni, hogy a bucához hozzáférjenek. Utána mellette a következő olvasztásra készítettek még egy kohót, majd még egyet … Azért találhatók tehát ilyen kohók százai egymás közelében, mert csak egy olvasztást végezhettek bennük

Radomir Pleiner szerint ez a két lupatüzes olvasztókemence ill. őskohó, melynek fala hőálló agyagból készült: szláv találmány. Hogyan lehetséges az, hogy egy ipartörténettel foglalkozó régész nem tudja, hogy a Kárpát-Medence ősnépei már akkor fémet olvasztottak, mikor a szlávok őshazáját még vastag jégpáncél borította? 

Anne Nissen Jaubert a kora-középkori vasszerszámokkal kapcsolatban nem frank-germán régészeti anyagra hivatkozik, hanem a nagyhírű cseh professzor Jan Klápste kutatásainak eredményeit, az általa szláv területeken megtalált IX. századi ásókat mutat be a 'Rural House From The Migration Period To The Oldest Still Standing Buildings' című művéből, amit talán a 'vidéki épületek a népvándorlás korától a legősibb meglevő épületekig' lehetne fordítani. 

Catleen Cohen, 'Technology in the Middle Ages' c. munkájában megállapítja, hogy „Európa vasipari termelésében jelentőségteljes változás a 900-as évek után következett be.” Evvel szemben a Karoling okmányokat mindennek felé helyező Lynn White, (Medieval Technology and Social Change) azon történészek közé tartozik, akire előszeretettel hivatkoznak más középkori történelmet formázó 'tudósok', pedig White csak egy nagyon gyenge eresztésű akadémista. Paul J. Gans (Iron Working) is Whithe-ra hivatkozik, mikor merészen kifejti a fejlett és erős acélipar meglétét Nagy Károly uralkodása alatt. De hát White vajon honnét vette az adatot, miből ismeri a károlyi vasipar milyenségét? Nos megnézve White forrását; az nem a régészek által fellelt műhelykultúra nyomai, hanem egy pap kétes feljegyzése csupán. A Szent Galleni Notker leírja a Nagy Károly-féle sereg pazar acélruházatát és ebből az irományból délibábos következtetéseket levonva Whithe, és más hozzá hasonló komoly tudósok már előrehaladott acélgyártást szőnek bele az oktatásra szánt könyveikbe. Hát így írunk ugye történelmet?

A VIII. század fejlett vasgyártásának alátámasztására több szerző, mint pl. Robert Odell Bork rámutatnak a Karoling templomok szerkezetét erősítő armatúrákra (vaspánt), vaskapcsokra, ablakrácsokra, stb. de a mindig példának felhozott Aachen Katedrális közel sem biztos, hogy Nagy Károly idejében épült …

Ha volt is vaskohászat, vasgyártás Nagy Károly uralma alatt, akkor az nagyon szerény körülmények között folyhatott és a fentebb említett templomi beépítéseken kívül mindössze még néhány egyenesre kalapált kard tanúskodik annak meglétéről.

Nümbergi Múzeum 'Mittelalter' kiállításán bemutatott Karoling kardok. Vannak tehát fegyverek a kérdéses korból, és így létezett fémmegmunkálás is, de … Nagy Károly 44 éven keresztül háborúzott – sokszor több fronton – és ez idő alatt tízezer vagy inkább százezer számra kellett szolgálni a seregekben a sok vitéz germánnak. Ha minden vitéznek volt kardja, tőre, akkor az eddig megtalált fegyverhagyaték majdnem semmisnek mondható.

Kereskedelem

Meroving sírokban talált használati tárgyak, melyek eredetéből, elkészítési helyükből változatos kereskedelmi életre következtethetünk. Minél több, különböző készítésű importált tárgyleletet találunk egy birodalomban vagy egy szűkebb környezetben, annál biztosabb lehetünk a távolsági kereskedelem meglétére. Sok kutató – a Karolingok korában – helytelenül hosszútávú kereskedelem virágzására következtet érme leletekből, pl. az arabokkal fennálló 'gazdag' kereskedelmi kapcsolatot hangoztatnak a megtalált arab ezüstdénárok alapján.

A Karoling kereskedelem mikéntje a legellentmondásosabb része maradt a középkor kutatásnak.” (Péter Johanneck).

Nagyon kevés olyan importból származó használati cikket talált a régészet a Karoling korból ahhoz, hogy bárminemű hosszútávú kereskedelem létezését bizonyítani lehetne. Muzulmán pénzérméket leszámítva öt-hat darab megfaragott elefántcsont tárgy tanúskodik mindössze arról, hogy létezett egy halvány kontaktus a frank és a keleti arab világ között, de ezt kereskedelemnek hívni enyhe túlzás. A kereskedelem virágzását nagyban gátolta az általános ipari termelés lezüllése, ill. megszűnéséből fakadó tény, hogy a frank-germán részek népei képtelenek voltak minőségi ipari vagy mezőgazdasági termékeket produkálni: „Nagy Károly birodalmának gazdasága nem volt képes olyan termékeket előállítani, mely kereskedelmi szempontból értékes lett volna a muzulmán világ szemében, kivéve egyet: a rabszolgák eladását.” (Michel McCornick, 'New Light on the Dark Ages') De ugyanebben a művében élénk kereskedelmi életet vél felfedezni, mit arab érmékre, és írásos feljegyzésekre való hivatkozásokkal próbál igazolni, minden tárgyi bizonyíték említése nélkül. A selyemkereskedelem virágzására pl. I. Adorján pápa bőkezű ajándékozás meséjét ismétli a Liber Pontificalisból, miszerint Adorján összesen 3000 méter hosszúságú selyemszövetet osztogatott szét oltárterítőnek, függönynek, stb. (LP. Duchesne kiadás 3. vol. I). Hát egy ilyen papi lódítást példának felhozni, bizony nem vall értékes szakszerű felkészültségre.

Fulda Szent Mihály templomában ráakadhatunk a Karoling-kor kereskedelmének legfényesebb bizonyságára: az Itáliából importált emberi maradványokra. Csontok, szent kacatok, rabszolgák kereskedelmén kívül semmi másféle kereskedelmi tevékenységre nincs bizonyíték Nagy Károly uralkodása idején.

Henri Pirenne összefoglalása; „Mozgatható javak körforgása a legcsekélyebb mértékre zsugorodott. A haladás mindenütt hiányzik, minden területen visszafejlődés figyelhető meg. Galliának azok a vidékei, amelyek régebben a leginkább virágoztak, most a legszegényebbek.” – majd máshol írja: „A Türrén kikötők minden forgalom elől elzártak.” (Henri Pirenne) A Karolingok uralma alatt lévő Dél-Francia rész tengerentúli kereskedelmének központja Marseille már teljesen diszfunkcionális lett mikor Nagy Károly átvette apjától az uralmat. „Marseille kikötője a Meroving uralkodók alatt még mindig élénk kereskedelmi forgalommal dicsekedett, ám az utána következő Karoling-korszakban már csak egy monostorközpontot találni romos pogány épületekkel, elhanyagolt, hajóforgalom nélküli kikötővel. Marseille kereskedelmi életének újjáéledése csak a X. században kezdődik el megint.” (Simon Loseby, 'Marseille and the Pirenhne Thesis') Marseille (Massalia) i. e. V. században már a Mediterráneum egyik legjelentősebb kikötője volt és az is maradt több mint ezer éven keresztül egészen a Karolingokig.

Paul Arthur is hasonlóan fogalmaz: „A Mediterrán térség hosszútávú kereskedelmének teljes összeomlását figyelhetjük meg különösen a VI. század második felétől.” Igaz máshol meg úgy írja, hogy totálisan azért nem szűnt meg, folyamatosan létezett egy minimális áruforgalom. „A Bizánci Birodalom a VII. században csak akadozva, nehéz erőfeszítések árán tudta ellátni a nyugati részeken fekvő gazdasági érdekeltségeit és katonai helyőrségeit. A legtöbb mediterrán terület lakóinak kereskedelmi színvonala lesüllyedt a helyi szintű kereskedelemre, minden esély nélkül maradva a távolabbi piacok elérésére.”

Teljes épségében megmaradt viking szekér a IX. századból. (Oseberg, Norvégia)

Az eladásra vagy cserére szánt árut lehetett az ember hátán is cipelni, szamarakkal, őszvérekkel szállítani, de nagyobb mennyiségű terméket legolcsóbban és legkényelmesebben szekéren szállították a régi korok emberei. A szekerek építése, mindennapos használata mértékmérője lehet egy ország gazdaságának, hiszen ahol sok szekér volt ott nagy mennyiségű árút mozgathattak meg, azaz virágozhatott a kereskedelem. Ezidáig a régészet képtelen volt bármilyen nyomot találni a szekerek létezésére a Karolingok Birodalmából.

Legalább két tucat szekér és utazókocsi fajtát ismerünk a római korból, többnek közülük elkészítették a pontos rekonstruált mását, a képen a magas műhelykultúráról tanúskodó Carruca Dormitorio hálóágyas utazókocsi látható. Másik népszerű típus hosszútávú utazásra a négyküllős kerekű, magasított bakos 'Raeda', melyről Iuvenalis megjegyzi, hogy ennek a kocsinak mélye egy egész családot is befogadhatott.

A Palustrom masszív, nehéz terepet jól bíró, főképp a mezőgazdaságban használatos szekér volt, míg a galliai származású 'petorium' – szintén négykerekű – nevü járműt leginkább málhaszállításra használták. A kisebb járművek közül igen kedvelt volt az etruszk eredetű kétkerekű, bőrrel fedett Carpentum, vagy a nyitott szintén kétkerekű, gyors közlekedésre használt Cisium. Essedum, Covinus típusú kétkerekű kocsik.

„A rómaiak által épített szekerek műszaki megoldásban, gyakorlati képességben felülmúlhatatlanok maradtak egészen a késő-középkorig.” (Dr. Judith A. Weller) A római császárkorból nagy számban kerültek elő szekéralkatrészek (vasalás, karika, ágas, cúgpánt, abroncs, stb.), és: „kétszáz feltárásnál eddig 350 db kocsitengelyt, ill. szekérlőcsöt találtak a régészek.” (C. W. Röring) Emberiségünk tehát majd ezer éven keresztül nem volt képes hasonló színvonalú szekereket készíteni, mint az antik rómaiak, sőt úgy néz ki volt egy időszak, amikor semmilyen szekér alkalmatosságot nem voltak képesek csinálni, legalábbis nem frank-germán területeken.

A képen római szekérmaradványokat láthatunk Neupotzból (Rajna vidék). Szinte majdnem minden tárgynál, lelettöredéknél ugyanaz a probléma vetődik fel: fellelhetők az antik római korból származó tárgyi emlékek, majd könnyű ráakadni hasonló maradványokra a X. századtól, ám miként azt a szekér esetében is láthatjuk a Karoling Birodalom örökségéből ez is hiányzik.

Így néztek ki a Skandináv (viking) hajók a IX.-XI. Században. De vajon hogy nézhettek ki a VIII. századi Földközi-tengeren közlekedő Karoling hajók?

A szárazföldi teherszállító járműveken kívül rendkívül fontos volt a vízen történő áruszállítás, hiszen a hajók használata úgy hozzátartozik emberiségünk kultúrájához, mint a halászat vagy a vadászat. Ha a sötétnek nevezett évszázadokban volt a Földközi-tengeren hajózás, akkor a kontinentális kereskedelemnek épp úgy meg kellett lennie, mint az azt megelőző évszázadokban. Míg a Karoling Birodalom északi folyamtorkolataiban ráakadtak ebből a korból származó bárka, ladik roncsokra, addig a Medditerrán partokról még semmilyen Karoling-korban készített, használt hajóroncsra nem akadtak. (Az északi partokon talált nagyobb méretű hajók mind viking készítésűek, – egy sem frank-germán.)

De ha már fentebb is a tengeri hajózást említettem, akkor felhívnám olvasóim figyelmét az akadémista történelemírás Nagy Károly birodalmának fényét hangsúlyozó történészek félrevezető mellémagyarázásaira. Ilyen hivatásos történész Jan Bill, akinek leírása szerint a VIII.-IX. század folyamán a muzulmánok teljesen az ellenőrzésük alá vették az egész Földközi-tengert, kivéve a Dél-Francia és Észak-Olasz részeket. Ezek a parti szakaszok a kikötő városaikkal együtt szerinte a Karoling Birodalom részeként megmaradtak érintetlenül, mint biztonságosan hajózható kereskedelmi útvonal, majd papok által írott dokumentumokra hivatkozik kijelentése alátámasztására. Érdekes módon nem zavartatja magát avval a ténnyel, hogy az általa említett évszázadokból a Dél-Francia partokon eddig csak arab hajóroncsokat találtak, holott ha a Karolingok uralták ezeket a vizeket, akkor nem arab, hanem Karoling hajók roncsmaradványait illene megtalálni. Régi római hajóroncsokat éppúgy találni, mint bizánci, arab vagy viking hajómaradványokat, de Karoling hajóroncs egy sincs még mutatóban sem. Hol vannak tehát a királyokat, hercegeket szállító hajók, meg a hosszútávú kereskedelmet lebonyolító frank-germán tengeri járművek? És egyáltalán, hogyan lehetett tengeri útvonalakat kontrollálni hajók nélkül?

600 körül Bizáncban épített 'Yasi Ada'-nak elnevezett hajó, melyet Bodrumban (Törökország) találtak. Ez a bizánci hajó már méretére csak fele akkora volt, mint a II. vagy III. században épített, Dél-Francia partoknál (Madrague de Giens) talált hajóroncs, ami redukció egy általános ipari és kereskedelmi visszafejlődés bizonyítéka.

Még egy megjegyzés a Karoling kereskedelemmel kapcsolatban.

A történészek tényként fogadják el a papirusz VII. század közepéig tartó európai használatát, ami bizonyság a távolsági kereskedelem meglétére. Ugyanezen évszázad végére teljesen eltűnik a papirusz és helyette megjelent a hártyavékonyságra finomított bőrlapokra való írás (pergament). Pirenne szintén felhívja figyelmünket a korábbi idők konyhakultúrájában jól kimutatható ázsiai afrikai fűszerek teljes eltűnésére (pl. bors, fokhagyma, fahéj), továbbá a selyemimport évszázados megszűnésére. Nyugat-Európa hosszú távú kereskedelmének összeomlásáért Pirenne kizárólag az arabokat hibáztatja akik: „ … minden tengeri utat blokád alá vontak, amivel megölték az ősidők óta fennálló kereskedelmi szisztémát”, ám evvel a megállapításával csak részben lehet egyetérteni, mert az európai területek általános gazdasága, és kereskedelme színvonalának lesüllyedéséhez a keresztény egyház jobban hozzájárult, mint bármilyen más külső vagy belső tényező. (Egyes részleteket Henri Pirenne, 'Mohammed and Charlemagne' c. könyvéből vettem.)

Fegyverek

Karoling-korra besorolt fegyverek.

Aki csak egy kicsit is beletekint a középkori régészet irodalmába, az valahol mindenképpen találkozik a fentebb már többször említett Simon Coupland nevével, könyvei, tanulmányai, társszerzői munkássága széles kőrben ismert és forrásként sokan hivatkoznak írásaira.

„A kora-középkori lovasság páncélzatának leírását a 792-ben készített 'Capitulare Missorum' kéziratából ismerjük, míg a gyalogság fegyverzetére vonatkozó közléseket a 802-ben szerkesztett 'Aacheni Kapituláré' bemutatásában olvashatjuk. Notker atya Nagy Károly biográfiájából szintén ízelítőt kaphatunk a vaspáncélos seregről és a régészetileg kimutathatatlan vasnyeregről.” – írja többek közt bevezetőjében Simon Coupland, (Karoling Fegyverzet és Hadfelszerelés a IX. században) majd később így folytatja: „Sajnos rendkívül kevés régészeti lelettel rendelkezünk a Karoling-korszakot illetően.” (…) „Erre az időre besorolt fegyverzet, hadszerszám, öltözékmaradványok, hadviselésre utaló tárgy szinte majdnem mind magányos előfordulású lelet és ezért időbeli meghatározásuk különösen nehézkes.” A nem túl biztató bevezetés után sorra próbálja venni a károlyi sereg felszerelésére utaló tárgyi emlékeket.

Egy Meroving harcos épségben megmaradt sisakja a VI. századból.

Az ezerszer megrajzolt, megfestett károlyi acélsisakkal kapcsolatban közli: „A csúcsos acélból készült sisakokat csak leírásokból és képi ábrázolásokból ismerjük, mert sajnos a régészetnek ez ideig még elenyészett darabos állapotban sem sikerült egyet sem találni belőlük.” Pedig Károlynak a 44 éven – több fronton – dúló háborúiban több tízezer, hanem több százezer katona harcolt, és mégis furcsa az, hogy egyetlen acélsisak ne maradjon fenn. „Szakemberek korábban az ún. 'Chamosan' típusú sisakokat a IX. századra sorolták, mely véleményüket helytelenül az illusztrált könyvek képi ábrázolás hasonlatosságára alapozták. Mára már bebizonyosodott, hogy a Chamosan sisakok a XII. században készültek.”

Császár-korból származó sisak és pajzstöredék.

A pajzsok előfordulásával egy picivel már jobb a helyzet, igaz a csodás vasseregekből nem hagyományozódott ránk egyetlen acélpajzs vagy vért sem, de „a VIII-IX. századból rendelkezünk néhány fából készült pajzsmaradvánnyal, melyek közül egy-kettő keményített bőrborítással volt megerősítve. Ugyanezen évszázadokból több viking pajzsot találtak, melyek jellegzetesen keresztveretes acélpántokkal voltak megerősítve.” Hogyan lehetséges az, hogy a talpig vasban öltözött frank vitézek csak fából készült pajzsokkal rendelkeztek? De nem jobb a helyzet a többi hadfelszerelés tárgyi darabjait illetően sem mert mint írja: „a páncélruházattal (brunin vagy lorica) is baj van, mert még egyetlen darabja sem került elő a régészeti feltárásokon.” Furcsa módon avar sírokból fokosok is előkerültek, míg a híres frank harci-baltákból, a 'franciskákból' csak Meroving időkből, majd a X. századtól vannak meg azok régészeti nyomai. Végül a szerző érthetetlennek tartja a Karoling sereg íjai/nyilai teljes régészeti hagyatékhiányát – rámutatva a több helyen fellelt – két méteres Meroving íjszerszám maradványokra.

Coupland tanulmányát végigolvasva csalódottan állapíthatjuk meg, hogy néhány tucat egyenesre kalapált, 'Karolingnak' elnevezett kardon kívül szinte semmi sincs, ami bizonyítaná a jól felszerelt, hatalmas seregek létezését.

A képen kicsit nehezen vehető ki az ásatáson frissiben megtalált páncélruha, de ha gondosan megnézzük, akkor kivehető a fémpikkelyek és szegecsek vonalai.

Talán ideillik a 2010. augusztusában fellelt II. vagy III. századi római légionista páncélruházatának említése, mely egy másik fényes bizonyítéka annak, hogy a föld megőrzi a régészet számára a tárgyakat is, de csak akkor, ha azok valóban megvoltak, ha ténylegesen léteztek.

A Cardiffi Egyetem régészei a Dél-walesi Caerleon római erődítmény ásatásánál egy komplett katonai felszerelésre leltek. A különböző részekben talált páncélzat mellett textildarabok, díszsisak, fegyverzet és más katonai felszerelések kerültek elő. Caerleon légiós erődítményét 5500 légiós lakta.

Vissza kell utasítanunk azt az impotens magyarázatot, miszerint azért nem találni még egy árva lábszárvédőt sem a Karoling korszakból mert ”a kereszténység elterjedése után megváltoztak a temetkezési szokások”. Az ostobán mentegetőző szakemberek figyelmen kívül hagyják a páncélruha darabok megmaradásának végtelen lehetőségeit azt próbálva bemagyarázni, hogy csak a sírok képesek tárgyakat megőrizni a régészet számára. Sokfelé és sok harcost elnyelhetett az akkor még létező láp-mocsár világa, mások bezuhanhattak éppen szakadékokban, vagy eltévedhettek egy-egy borzalmas csata után a számukra ismeretlen erdős-hegyes vidéken és a rengetegben érte el őket a vég. Sokan dobálhatták el menekülés közben a vesztes ütközet után a mozgásukat nehezítő páncélzatot, míg olyasmi is előfordult, hogy elkeseredett földművelők vagy rablók gyilkoltak meg egy-egy magányos vaslovagot és tettük elpalástolására áldozatukat titokban elföldelték. Azt hiszem, lehetne még reális lehetőségeket felhozni arra, hogy a temetkezési szokásokon kívül miként lett volna lehetőség a Karoling időszakból származó páncélruházatok, fegyverek közvetett konzerválására, és a hiány által megkövetelt magyarázatot inkább abban kell keresni, hogy nem volt Nagy Károlynak páncélos serege. Az csak a papi fantázia terméke, mint annyi minden más régészetileg alátámaszthatatlan egyházi nagyotmondás.

VI. századi frank harcos sírjában talált tárgyak, Hannes Wilhelm Koch, (Medieval Warfare) közlése nyomán. A kétszáz évvel később eltemetett Karoling harcosok sírját nem leli a régészet.

Sabine Felgenhauer-Schmiedt német asszonyság kiváló régésznek van beharangozva, ám suta felkészületlenségét a 'Kontinentál Kerámiák' című tanulmányában, eleinkre tett megjegyzésében lehet felmérni, ahol van pofája azt írni őseinkről: a 'földrabló magyarok'. De nézzük tovább miket ír még. Ugyanebben a fejezetben kiemeli a Karoling-korban elterjedt magas szintű szakértelemre mutató, jó minőségű Baldorf kerámiákat és a IX.-X. században üvegből készített, a nyakánál szűkölő tölcséres-serleg vagy csőröspohár arisztokrata körökben elnyert népszerűségét.

A Karoling uralkodó körökben az ivóserleg mindennapi használatát kihangsúlyozó Felgenhauer-Schmiedt régész létére nem egy múzeumi darabot mutat be, igaza alátámasztására hanem egy papok által készített illusztrációt.

A 'Material Culture and Daily Life' c. munkájában a régészeti településkutatás időkorlátait a 800-as évek elejétől az 1200-as évek végéig összevonja, és így szemlélteti a települések fejlődését, amivel rendkívül tág időteret biztosítva évszázadok hiányosságait képes áthidalni. Mikor mint régész a leletszegény évtizedekre csak az üres tenyerét képes felmutatni, akkor ő is követi német és francia kollégái dokumentumokra való hivatkozásgyakorlatát. Ilyenkor nagy lendülettel előkapja a papi firkálmányokat: „Tessék itt van: volt ez is, meg volt az is, mert megírták a papok!” A Karoling-korszakra utaló fémedények, fémből készült konyhai, asztali tárgyakkal kapcsolatban leszögezi: „Írott források bizonyítják, a nemesi, püspöki ebédlőasztalok nemesfémből készült étkészleteinek, asztali edényeinek rendkívüli gazdagságát.” Ezt talán kár volt megemlítenie, hiszen pont az a probléma, hogy nagyon sok írásos kijelentéssel találkozunk, melyek régészetileg nem bizonyítottak. Az általa taglalt asztali fémtárgyak hiányoznak és a VII.-IX. századokból egy darab ilyen tárgyi lelet, még mutatóban sincs. (Az avar műhelyben készített 'Károly-kanna' nem frank terület terméke.) Hasonló helyzetet találunk a frank területeken a templomi liturgiáknál használatos templomi edények esetében is, hol az ún. 'Hansa-típus' (XI.-XII. század) szertartás-edényeknél régebbi példányokat kimutatni eddig nem sikerült.

A Karoling-kor kevéske fémgyártása, fémművessége megtalálható a csat, ruhakapocs, bross tárgyak használatában, melyek természetesen szükségszerűek voltak az öltözékek, köpenyek összefogásához. A IX.- X. századi érme-brossok, melyekben uralkodók 'portréit' ábrázolták éppúgy előfordulnak a leletekben, mint a szenteket ábrázoló brossok. De ha belegondolunk, hogy minden frank nemes, katona gatyáját öv tartotta, az övet meg csat által húzták meg, akkor a felfedezett csatok, szíjvégek száma félelmetesen kevés. A Karoling-kor női ruháit összefogó kapcsok, brossok száma meg olyan kevés, hogy nem elképzelhetetlen; tényleg rongyokban jártak a nők, amit madzag fogott össze.

De tovább folytatva a német régész-történész Felgenhauer-Schmiedt tanulmányait: a 'Ló és lovas' fejezetben hihetetlen spekulációba bonyolódik, mert szeretné valahogy kiküszöbölni a dokumentumok adatai és a kiásott leletek szegényesen halk összecsengését. Szándékosan egybekeveri az évszázadokat és a 800-tól 1200-ig tartó időkeretben összevonva szemléli a fegyverek, sisak, pajzs, stb. használatának előfordulását, azok gyártását és esze ágában sincs elkülöníteni a Karoling-korszak leleteit az utána következő évszázadokétól, mint azt a kerámiáknál és üvegedényeknél megtette. „Amennyiben figyelembe vesszük a VIII. századi megnövekedett fejlődést, kínálatot keresletet, úgy meg kell állapítani a vastermelés fokozott növekedését a Karolingok idejétől számítva.” Hiába írja, hogy „a Karoling fegyvergyártás magasszintű minősége meghatározó és irányadó volt a középkori Nyugat-Európai területeken”, ha képtelen bármit is régészetileg kimutatni abból a fene-magasszintű fémkultúrából. Majd régész szakemberhez méltatlan módon további spekulációkba bocsátkozva kijelenti: „A vastermékeket előállító műhelyközpontok valószínűleg az Alsó-Rajna vidékén voltak.” Hogy mondhat ilyet egy régész, hogy 'valószínűleg'? Vagy bizonyítani lehet régészetileg egy gazdag műhelykultúra hátrahagyott nyomait, vagy nem.

A patkóval kapcsolatban írja: „A X. század folyamán fontos újításként bevezették a patkó használatát, melynek széles körű használata a XI. századtól gazdagon bizonyítható.” A kengyel használatáról óvatosan csak annyit jegyez meg, hogy a „Karoling-kortól ismeretes a kengyel elterjedése.” Majd utána a kijelentése alátámasztására a Schleswig (Észak-Német) lovassír leletére hivatkozik, ami félrevezető, mert az Karoling korszak utáni, X. századi, és nem frank, hanem viking sír. Így kavarja tolja ide-oda az adatait, melyek igazak, meg nem is.

A német régészet nagy durranásának kikiáltott Sabine Felgenhauer-Schmiedt közléseiből éppúgy nem lehet semmi kézzelfogható bizonyságot kiolvasni a Karoling-kor pompás tündöklésére, mint kollégája, Else Roesdhal tanulmányaiból. A munkáikból kiáradó szándékos kor-összemosás, a tárgyi bizonyítékok évszázadok egybetárgyalása (kivéve a kerámiát és az üveget), elméleteik foghíját kitöltő szüntelen okmány-hivatkozás nagyon szegényesen hangzik és már elégtelen lehet az olvasók számára, mert Illig doktor odavágta a kesztyűt; „vagy bizonyítsatok, vagy írjátok át a középkor történelmét!”