A rómaiak által épített Porta Negra még ma is áll …

Valamikor négy ilyen masszív kapuépülettel büszkélkedett Trier (Augusta Treverorum) városa, igaz az az előtt volt, mielőtt a kereszténység hatalomra került. A sokat hangoztatott Karoling reneszánsz, keresztény felvilágosodás, keresztény társadalomfejlődés, és gazdasági előrelépés igazi arcát láthatjuk a másik három pompás ókori monumentum szétverésében, lebontásában; hogy a fene nagy fejlődésben a középkori társadalmak képtelenek voltak kőbányát nyitni, követ fejteni, szállítani, hanem helyette barbár módon szétverték az erős pogány épületeket, emlékműveket, hogy keresztény templomaikat legyen miből felépíteni. A Porta Negra épületét a keresztények csak azért hagyták meg, mert egy szentéletű Simon nevű görög pap ott remetéskedett, és ott is halt meg a falai között.


Guy Halsall

Azt gondolom, hogy Guy Halsall a Yorki Egyetem nagyhírű professzora nem szorítkozik különösebb bemutatásra azok számára, akik megpróbálják követni jelen időnk tudósai középkorral foglalkozó történelemkutatásait. Talán a leghíresebb és legnépszerűbb könyve Hallsalnak a nemrégiben megjelent 'Warfare And Society in The Barbarian West, 450-900' című szaktanulmányokból álló gyűjteményes kötete, amelybe több szempontból is érdemes és tanulságos beletekinteni.

Először is igaz, hogy könyve nem régészeti, hanem történelmi szakkönyv, ám a szerző, ahol csak teheti szívesen hivatkozik archeológiai eredményekre, de a VIII.-IX. századra vonatkozóan, a régészetet 'elfelejtve' még szívesebben alkalmazza mondanivalója alátámasztására a Karoling papok irományaiban feljegyzett részletek, adatok ismétlését – főleg ott –, ahol különben megakadna ismertetése folyamatosságában.

Másodszor is minden tudományosság ellenére Halsall pont az általam bemutatásra szánt témakört érinti felületesen, lazán túllépve az alapállásból hiányosságokkal teli évtizedek (évszázadok) leletszegénységét. Míg a Meroving korszakot aprólékos régészeti anyaggal alátámasztott szakszerűséggel ecseteli, addig a Karoling anyagnál átfedést, más kultúrkörből átvett bizonyítást próbál alkalmazni és az érezhető űrt, (mint azt már kihangsúlyoztam) ő is a Karoling dokumentumok közléseivel tölti ki.

 

Néha egészen alaptalanul, egy angol professzorhoz méltatlan módon kijelent valamit, amit esze ágában sincs alátámasztani Ilyen a csodás Karoling vaspáncélzatra vonatkozó merészsége, mikor anélkül, hogy csak egyetlen ásatást, múzeumot megnevezne, mégis leszögezi: „Kevés vaspáncélzat maradt fenn ebből az időből ...” Kevés? Hát miről beszél a híres professzor? Mert valójában nincs semmi! Egyetlen Karoling vaspáncélzat sincs a múzeumokban. Majd így folytatja: „ … de ez a tény (a leletszegénység), azonban csak a minden komolyabb igény nélkülieknek okozhat fennakadást és csak felületesen tűnhet ellentmondásosnak a kéziratok közlései és képi ábrázolásai mellett. A Karoling dokumentumokkal szemben az archeológiai adatok egyszerűen nem mérvadók.” Tehát azt mondja, hogy csak az igénytelen embereknek okoz problémát a régészetileg kimutathatatlan vaspáncélzat hiánya, de az igényes emberek, mint ő maga például, a papok írásaiból megbizonyosodhatnak azok tényleges létezéséről. Majd hosszasan ecseteli a Karoling vitézek csodás páncélruházatát amire forrásnak kizárólag a Karoling irodalmat és más középkori illusztrációs anyagot hoz fel, és nem óhajtja megmagyarázni, azaz figyelmen kívül hagyja, hogy korábbi évszázadok páncélruházatai valódiságát, elterjedtségét a régészeti leleltek hosszú sora támasztja alá.

                        

Egy majdnem teljes épségében megtalált VI. századi spangenhelme (Kunsthistorisches Museum, Bécs).

Korábbi évszázadokból V.-VII. század – mintegy 35-40 harci sisakot őriznek a Nyugat-európai múzeumokban. Példának említhetnénk a 'Spangenhelme' elnevezésű kapcsos, több darabból kovácsolt sisakokat, mely nyakvédő pánttal volt ellátva. Ez a sisaktípus eredetileg itáliai osztrogót tervezés és gót műhelyekben kezdték el nagybani gyártását az V. században. A következő évszázadokban kisebb-nagyobb módosításokkal máshol is készíteni kezdték, míg előállításuk a VII. század végén teljesen megszűnt. (R Underwood, 'Anglo-Saxon Weapons and Warfare') Érdekes módon X. századtól újból megjelennek ezek a germán harci sisakok.

A harci sisakok tárgyalásánál Halsall szépen követi az egymást követő korok fejvédői bemutatását, de egyszer csak megint megakad és kénytelen beismerni: „A VII. évszázadtól eltűnnek a bizonyítékok a harci sisakok használatáról” – majd boldogan hozzáeszi, hogy a VIII. századból van egy jó állapotban lévő sisak Dániából, igaz ez nem Karoling, hanem viking. Ezzel a rövid dán sisakkal megelégedve rögtön át is lépi a Karoling sisakok további tárgyalását, és máris a normann 'Bayeux Tapétákon' látható sisakokat ismerteti. Egyetlen magyarázó mondatot nem képes odanyögni a korábbi és későbbi időkből megmaradt, gond nélkül beazonosítható sisakokkal szembeni, abszolútnak mondható Karoling harci sisakok hiányára. Illetve azt mondja: „Ez is kis ügy, nincs jelentősége, mert a papi feljegyzésekből ismerjük a Karoling sisakok használatát. Tehát ott a bizonyíték: ügy lezárva.”

 

'Ló és lószerszámok' című fejezetéből is érdemes egy mondatot kiemelni, és ahhoz megjegyzést fűzni.

Az összemosott nagybani általánosítás szellemében foganatosíttatott 'szakkönyv' kakukk-történész professzora a kengyel használatáról azt írja: „a VI. században az avarok hozták be Európába és tőlük terjedt el használata, de egyes részeken még sokáig nem terjedt el.” Azt azonban elhanyagolja megemlíteni: hol nem terjedt el, hol volt megtalálható, kik alkalmazták használatát, ill. mely európai területeken nem terjedt el még sokáig? Pedig ez roppant fontos lenne! Egy szóval sem említi, hogy míg avar sírokban szép számmal leltek lószerszámot, addig idáig egy Karoling lószerszám még nem került elő; se patkó, se kengyel, se semmi. Ebben a fejezetében a régészetet meg sem említi, pedig lenne mit magyarázkodnia …

 

Ahhoz képest, hogy a Meroving és Karoling harcosok évszázadokon keresztül szívesen hadakoztak a nemzeti harci ereklyének számító baltával (franciska) nagyon kevés van belőlük a múzeumok tulajdonában. A fellelt anyag azt sugallja, hogy csak minden tizedik frank harcosnak lehetett ilyen csatabárdja.

Az ókori és kora középkori hadak, seregek számára külön fontosságot tulajdonít Halsall, hiszen a szemben álló felek számából, veszteségéből, győzelméből sok hasznos következtetést és helytálló történelmi bizonyságot lehetne levonni, kikövetkeztetni.

Mindjárt példaképpen Ammianus Marcellust idézi, aki a Strasbourg mellett 357-ben felvonuló Alamánok számát 35.000-re becsülte és akik felett a fiatal – akkor még nem császár – Julianus fényes győzelmet aratott. (A római sereg létszámát 13.000 főben határozza meg.) Evvel a nagy germán sereg létszámmal ellentmondva az ókori szerző máshol megjegyzi, hogy sokszor kevés számú barbár sereg (frank-germán) komoly problémákat okozott a nyugati provinciákban. (Amm., Res. Gesta) De sajnos Marcellus nem közli, hogy mit is ért a 'kevés számú' kifejezés alatt.

„378-ban az Adrianapolis melletti súlyos vereséget elszenvedett római hadsereg számát 20-30 ezerre becsülhetjük, míg a Konstantin polgárháborúk egymásra törő seregei hasonló létszám körül mozoghattak. A IV. században Julianus császár állította fel 363-ban a legnagyobb létszámú hadsereget, mely hatvanezer harcost foglalt magában. (…) A Római Birodalom bukása után létrejött európai királyságok már képtelenek voltak tíz-húszezres létszámú sereget felvonultatni.” (A. M. Jones, 'The Later Roman Empire') Jones, 400.000 főben határozza meg a II.- III. század római hadak összlétszámát. Ezek a megbízhatónak mondható számadatok a Római Birodalom drámájának utolsó felvonásában a még egyszer felvillanó római nagyságot reprezentálják, hiszen Julianus császár halálától számítva a spirális zuhanás megállíthatatlanul örvénylik lefelé, és még 50 év sem telik el, mikor 410-ben a germánok beveszik és feldúlják Rómát.

 

Róma bukása után nem csak a pogány rend, eszmény és műveltség zsugorodott a minimálisra, hanem az európai – barbárokat is beleértve – hadseregek száma is, hiszen a lepusztult, elszegényedett országrészek képtelenek voltak nagy létszámú seregek felszerelésére, eltartására. Toursi Gergely feljegyzése szerint „a hadak sokszor éheztek.” (10:3)

„A kora-középkori hadseregek egészen kicsinyek lehettek.” – foglalja össze véleményét Hans Delbrück a 'History of the Art of War' c. művében, és teljesen igazat kell adni a tudós tanár úrnak, hiszen a régészet, és építéstörténészet szakágai nagy hadseregek létezését nem tudják alátámasztani. Karl Ferdinand Werner, a német királyságokról szóló művében az Ottók korszakában már 20.000 lovas-páncélos sereg megléte mellett érvel, majd spekulációkba bocsátkozva kifejti: „a Karoling seregeknek még ennél is nagyobbnak kellett lennie, mert Nagy Károly többet háborúzott, hódított, mint saját utódai és az összes Ottó együttvéve.” Ehhez a vakmerő kijelentéshez szigorúan a papi irományokból meríti az igazoló muníciót, de ugyanakkor a 'régész' szót – mintha az szitokszó lenne – meg sem említi, mikor a károlyi seregek felszerelésén csámcsog. Wermer is ugyanazt a papi irományokon alapuló történelemírást szajkózza, mint Halsall, miszerint a régészetet csak akkor kell figyelembe venni, ha annak eredménye alátámassza a feljegyzések 'bizonyságait'.

Sir Frank Stenton ('Anglo-Saxon England') szerint a római korszakot követő középkori királyok maximálisan tíz-húszezer katonát voltak képesek kiállítani, amit talán megfontolatlanul Bede hatásának köszönhetően állít: mert minden tízezer szám feletti had említése ezekben az évszázadokban, bizony erős túlzás. Hiszen példának hozhatnám fel a jóval később élt II. Harold seregét Hastingnál, ami jó ha elérte a hétezret.

 

A VI.-IX. század közötti Európában nagyon kevés olyan város létezett mely lélekszámban megközelítette a 4-5 ezret. (Leszámítva talán a muzulmán Ibériát.) A régi római városok romjai közt meghúzódó elszegényedett, demoralizált népmaradványok képtelenek voltak bármit is megvédeni korábbi vívmányaikból és így, mikor olyan feljegyzéseket olvasunk, hogy pl. muzulmán seregek betörtek frank területekre és elfoglalták ezt meg azt a várost; nem szabad komoly hadjáratokra gondolni. A régi római városok árnyékában a törmelékekre omlott VIII. századi aquitaniai, burgundi városok lerohanására nem kellett több tízezer harcos, elég volt néhány ezer és az ellenük felvonuló Aquitániai-Francia seregek létszáma sem haladta meg a 2-3 ezret. Annak a ténynek megmagyarázása, hogy néhány ezres had képes volt hatalmas területeket hónapokon keresztül fosztogatni, bizony komoly nehézségbe ütközött a középkori történelmünket összefércelő papoknak, mert nagyon is jól tudták: az ilyesmi elképzelhetetlen lett volna, amíg állt még a pogány Római Birodalom. Természetesen akkor is voltak pusztító betörések (perzsák, alamánok, jazigok), de azok mind nagy létszámú, komoly 'barbár' erőket felvonultató hadjáratok voltak, és nem néhány száz rongyokba burkolózott rablóból álló csürhe. Azt mégsem mondhatták, hogy az általuk szétvert, régi pogány intézmények helyére – semmit – vagy csak primitíven ócska foltozásokat voltak képesek toldozgatni, minek következményeképpen a belülről szétrágott, legyengült maradványok nem voltak képesek megvédeni magukat még kisszámú ellenféllel szemben sem. Megoldásképp születtek meg a nagy létszámú ellenséges seregek, akik legyőzése még nagyobb dicsőséget jelentett. Tekintsünk bárhova is alapossággal, mindenhol bizonytalan ellentmondó közléseket találunk. Toursi Gregely az 589-ben lefolytatott Septimánia-i háborúban, – ahol a frankok csúfos vereséget szenvedtek – ötezerre mondja az elesett frank katonák számát, és még kétezernek akiket elfogtak közülük (Historis, 9:31), ugyanakkor Sevillai Izidor ugyanannak a frank seregnek számát 60,000 főben határozza meg. (Gót. Tört. 54.) Összehasonlításképpen nézzünk meg egy hatszáz évvel későbbi adatot egy sokkal gazdagabb, jobban szervezett környezetből, mint amilyen a frankoké valaha is volt. A lényegesen megbízhatóbban dokumentált XV. század Itáliájában Alfonzó nápolyi királynak elméletben legalább 20.000 lovaskatona állt rendelkezésére – és mégis – minden erőlködés ellenére a legnagyobb sereg amit élete folyamán képes volt hadba vinni az 8000 lovas és 2000 gyalogos volt. (A. Ryder, 'The Kingdom of Naples ...”)

 

A sok várost, templomot és végeredményben a károlyi nagyságot leromboló gonosz vikingeknek is hatalmas sereggel kellett rendelkezniük, hiszen másképp hogyan  magyarázható meg egy fényes birodalom letarolása. Evvel a hamis elképzeléssel szemben M. K. Lawson, a frankokra támadó jelentősebb expedíció viking harcosai számát hajónként harminc főben határozza meg és a 200 hajóból álló flottilla így hatezer fegyverest jelentett. Tehát egy viking hadjáratban sem vett részt több mint 6000 harcos. Hány főből állhatott akkor Nagy Károly és fiai vezérlete alatt kiálló honvédősereg? Miért nem vonultatták fel a frankok az Avar Birodalmat dicsőségesen szétverő ezredeket a vikingek ellen? Talán mert nem is létezett soha ilyen sereg?

De térjünk vissza Halsallra. „A gazdaság rendkívül szegényes volt, és nagyon nehéz a hosszútávú kereskedelem meglétére nyomokat találni. A mezőgazdasági termékek tartalékhalmozása lehetetlenné vált és ami keveset mégis sikerült felhalmozni, azt hamar eltüntették az ismétlődő katasztrófák csapásai. Apró, jelentéktelen települések még magukat is csak nehézségekkel tudták ellátni, és egy ötezres sereg élelmezése már országos gondot jelenthetett. (…) Több ezres létszámú sereg képtelen lett volna elégséges élelmet magával vinni, arról nem is szólva, hogy honnét, miből vitték volna. Egy pénz nélküli világban arról szó sem lehetett, hogy a helyiektől élelmet vesznek, ezért csakis erőszakos foglalást, rablást lehet elképzelni a táplálék megszerzésében.” – Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat is felvet Halsall a bő lére eresztett, 'Hadak Létszáma' című tanulmányában; felveti, megkérdi, elgondolkozik egy ötezres sereg ellátása körüli problémán majd nem válaszolja azt meg. Összefoglalásában azonban arra a megállapításra jut, hogy Európa (Meroving-Karoling) hadseregei csupán néhány ezer főből tevődtek össze, „a felső határt valahol a 5-6 ezer számban lehetne meghatározni.” De mivel a szerző képtelen szabadulni az egész könyvét kitöltő dokumentumokra támaszkodó kizárólagosságra így megalapozatlan tudálékossággal sietve hozzáteszi: „Nagy Károly hadai meghaladhatták ezt a számot és az is elképzelhető, hogy egyszerre több sereget is képes volt felállítani új harci frontokat nyitva.” Mire alapozza ezt a határozottságot Halsall? Hát a Karoling dokumentumokra úgy, ahogy egy vonalas akadémistához illik. Régészet? Nos a régészet csak akkor jöhet számításba – Halsall szerint –, ha az alátámassza a papok által szerkesztett illetve lemásolt, hamisságokkal teli középkori okmánygyűjteményeket.

                                                         

Farfa monostorának lakótornya, mely ha minden igaz a VIII. században épült és így ez az egyetlen épségben maradt itáliai építmény ebből a korból. Farfa monostora középkori fénykorában több mint 500 szerzetesnek adott otthont és eltartásukat nagyban a spoletói hercegség finanszírozta.

John Moreland

A tekintélyes Cambridge Egyetem gondozásában megjelent vaskos, szép kivitelezésű 'Empires' (birodalmak) című gyűjteményes kötet – miként azt az alcíme is jelzi (Perspectives from Archaeology and History) –, régészeti és történelmi szempontokból építi fel a híres birodalmak bemutatását az angol tudósvilág legjobbjait felvonultatva. A könyv sorra veszi történelmünk nagy birodalmait (azték, perzsa, inka, asszír, stb.), és meglepő módon a több mint ötszáz oldalas könyv, a Karoling Birodalommal mindössze 26 oldalon foglalkozik, de ha leszámítjuk a négy oldalt kitevő ábrákat: akkor még ennyi sem marad. A maradék 22 oldalon az akadémista John Moreland a Karoling okmányirodalmon alapuló történelemtanítást ismételve, felületesen említi csupán a kimagasló károlyi építészetet, de a szokásos néhány néven (Aachen, Paderborn, Ingelheim, Lorsch) túl semmi ujjat nem tud mondani. Moreland a szürke és értéktelen tanulmánya élénkítésére Krautheimer német régész kollégája elméletét hozza föl: miszerint az aacheni palota északi szárnyát a Lateran palota mintája alapján építették meg. A szépséghiba ott van, hogy a Lateran palotáról semmi alaprajz, hasznosítható leírás vagy képi ábrázolás nem maradt fenn, mivel az eredeti Fausta palota, az évszázadokon keresztül hozzáépített részekkel együtt a X. században porig égett, majd teljesen újjáépítették, így csak a teljesen újjáépített palota alakját ismerjük. Honnan veszi Krautheimer, hogy miképp nézett ki a Lateran Palota eredeti formája? És hogy volt képe Morelandnak megismételni egy leellenőrizhetetlen kitalációt?

Archeológiai ismertetések helyett Moreland, a Karoling vallásirodalom anyagán rágódik és az abból átsugárzó keresztény ideológia hatását véli felfedezni a IX, századi itáliai monostorközpontokban (Farfa, Nonentula, San Vicenzo, Monte Cassino), figyelmen kívül hagyva azt a lehetőséget, hogy a Karolingnak nevezett kéziratok másolásai csak egy évszázaddal később kerültek át Itáliába. Mellékesnek tartja bemutatni az igazi arculatát ezeknek a papi központoknak, melyek nem a 'Patrimonium Petri' területein voltak: azt, hogy ezek a kolostorok a frank császárság és a pápaság feudális államhatalmának közös előretolt bástyáiként működtek. Monte Cassino és San Vincenzo a teljes függetlenségét megőrző Beneventum hercegsége területén működött, míg Farfa Spoletóhoz tartozott. Ezek a monostorok ügynök-központok funkcióját is betöltötték és az aktív termelésből kiesett több száz fős szenteskedő szerzeteshad élelmezése jelentős tartalék elvonást jelentett a hercegségeknek. Mindezek ellenére a szerző mégis valami tökéletesen kibontakozott fejlett szintű szellemi műhelyeket lát ezekben a vallásközpontokban, ahol a Karoling 'reneszánsz' hatására valami csuda pompás világ lehetett. Leközli még San Vincenzo al Vultorno régészeti térképét, büszkén kihangsúlyozva, hogy fénykorában 1000 szerzetesnek adott otthont. Moreland mondókája megerősítésére az írása befejező szakaszában megint csak a kéziratgyűjteményeket használja döntő érvként – elfelejtve –, hogy tanulmánya olyan szakkönyvbe nyert válogatást, ahol az alcímben világosan benne van az archeológiai szó. A szóhoz elvárás is kötődik és így Moreland szégyellheti magát a silányul megírt, spekulációkkal kitöltött tanulmánya miatt.

A kötet mentségére legyen mondva, hogy míg csak Morelandtól épületrajzokat és Karoling hatású 'vallásideológiát' kapunk, addig más szerzők, más birodalmak bemutatásában érthetőbben és szemléltetőbben vonultatják fel a történelem és a régészet harmóniáját.

(John Moreland a Sheffieldi Egyetem 'középkori régészet' tanszékének előadója.)

 

A magyar származású Laskó Péter is összehozott egy meglepően színvonalas történelmi művet 'The Kingdom of the Franks' (Frankok Királysága), és dicséretére legyen mondva gazdag képanyaggal próbálja mondanivalóját szemléltetni.

A 'szentek relikviái' című fejezetében említi a frank-germán templomokban megtalálható, de csak a kéziratok ismertetései által alátámasztott kincsek előfordulását: a drágakövekkel ékesített arany oltári edényeket, oltári díszeket és a Karoling ötvösművészet remekeinek számító ereklyetartókat. A régészetileg fellelhetetlen kincsek eltűnését az aranyra mindig éhes rablók, 'beolvasztók' kapzsiságának tudja be és eszében sem jut az a lehetőség, hogy a legtöbb esetben esetleg a papok füllentettek. Mindössze négy olyan ereklyetartót ismerünk, melyeket a szakemberek Karoling ötvösműhelyekben készült munkának tartanak, de sajnos Laskó még megközelítőleg sem próbálja meg a műtárgyak időbeli meghatározását.

   

A Dél-svájci St. Maurice d'Agaune templom kincstárában őrzött rekeszzománcos arany ládika gránátokkal, drágakövekkel, gyöngyökkel gazdagon díszített mestermunka. Az ereklyetartó történetével kapcsolatban Laskó említi Theuderich apátot, mint a ládikó készíttetőjét, kinek neve a két ötvösmester (Undiho és Ello) nevével együtt a ládikó hátuljában van vésve. A drágakövek foglalása, berakásos eljárása – szerinte – szoros rokonságot mutat a ritkán előforduló VIII.-IX. századba sorolt ékköves Nyugat-európai ékszerekkel. (Pl. a Kárlisch Bross vagy a Mölsheimi Bross negyedes foncsor-fémlapja, kámea berakással) A szarkofágot utánzó dobozka elkészítési helyét Laskó Burgundiában látja, ám azt pontosabban megjelölni képtelen. De pontatlan a ládikó Karoling időre sorozásával is, mert a Szent Maurice apátság (Abbaye de Saint Maurice) honlapján az apátság múzeumában látható ládikát VII. századi Meroving alkotásnak tartják, és így elkészítése idejét jóval a Karolingok hatalomra jutása elé helyezik.

              


Nijmegen mellett a Rajna partján találták azt a másik miniatűr szarkofág típusú ereklyetartót, ami ma az Utrechti Püspöki Múzeum tulajdonát képezi. Gránátkövekkel kirakott aranyozott bronzládika díszítése több stílust ötvöz magába, ornamentikájában keveredik a kelet a nyugattal: „és habár frank műhelyben készülhetett, elkészítési helyét mégsem lehet beazonosítani.”


                                                         

A svájci Szent Warnebertus ereklyetartó a Beronmünsteri templom-kollégium kincstárának féltve őrzött tárgya kétségtelenül magán viseli a frank-germán díszítés jellegzetességeit (bújtatott szalagfonásba szőtt állatábrázolás), és elkészítési idejét Laskó a VIII. században látja. Az aranyozott öntött-bronz dobozka elkészítési helyét a Nijmegen ereklyetartót megalkotó műhelyben határozza meg a sok hasonló ötvöstechnikai eljárás miatt.

   

                                                         

Habár Karoling hagyatékok közé sorolják a házalakra formált a Fleury-i Szent Mummole aranyozott bronz ereklyetartót, ez helytelen, mert a díszítése – különösen – a tetején látható, apostolokat ábrázoló figurák stílusa inkább keleti ötvösök díszítőművészetére vall. A 'házfalon' lévő összefonódott rozetták és egyenlő szárú keresztek mintái szintén keleti szimbolikát mutatnak.


 

 

 

 

Igaz 'kései', de mégis Karoling-kor bizonyságának tekinthető az ún. Arnulf Cibórium melyet a müncheni Schatzkammerben őriznek. A képen látható oltár-cibórium diszítése és elkészítési módja erős hasonlóságot mutat az ugyancsak Münchenben látható St. Emmeram Evangélium (Codex Aureus) könyvének borítójával amely nem csak azonos helyen, de azonos időben, a IX. század végén készülhetett, valamint szintén sok egyezést mutat még a Lindau Evangélium borítójával is. A díszes műtárgy eredetileg Kopasz Károlynak készült, de mégis Karinthia királyától Arnulftól (850-899) kapta a nevét. A műkincsekkel, liturgikus tárgyakkal is ugyanúgy állunk, mint a pénzérmékkel: minél jobban haladunk a Karoling-kor vége felé, annál több emléket képes felmutatni a régészet, művészettörténészet.

Remélem olvasóim megbocsájtják, hogy még felületesen sem foglalkozom a Karoling-kor régész-történészei kedvenc és csuda 'hálás' gumicsontjával: a kerámiák tárgyalásával. Ezen akadémisták számára a kerámia témaköre olyan mentőöv-szerű terület; melybe mindig bele lehet kapaszkodni, ide-oda lehet tologatni a századok hiányos múltjában, messzemenő, kontinenseket áthidaló következtetéseket lehet levonni elemzéseiből és egy sötét kort úgy kilehet suvikszolni a sok cseréptöredékkel, hogy ember legyen a talpán aki annak fénylő mázában hibát talál. A középkori cseréphagyatékokon való csámcsogás pont azt a hiányos csalfaságot pótolja, palástolja a Karoling-kor régészeténél, mint a magyarság szibériai eredetének bizonyítására feltálalt finnugor nyelvészet igazsága. Mindkettőben ugyanannyi érték, jobban mondva bizonytalanság és ellentmondás rejlik, mint amennyi lehetőség a tudálékos akadémista mellébeszélésre.

Témához kapcsolódó bejegyzés: http://vallasmozaik.blog.hu/2013/09/22/konyvismertetes_404 

Szerző: katolnai  2011.03.26. 07:26 4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kepeskeresztenyseg.blog.hu/api/trackback/id/tr392772367

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bárki314 2011.05.26. 10:34:24

Még két gyors megjegyzés
1) Illig nézetének egyik kulcseleme, hogy a hetediktől a kilencedik századig Európa (nyugati?) felén nem történtek események. A 2003-as közgyűlésükön is ezt bizonyította többek között Gunnar Heinsohn, aki nyári szicíliai szabadsága alatt benézett egy pár ottani levéltárba - és (csodák csodája) vagy nincsenek feljegyzések abból a korból, vagy elhanyagolhatóak. Semmi épület, semmi kincslelet, semmmit nem hagynak hátra abból a korból az akkor éltek, semmi történés, nulla történelem. Innen persze meglódul az ember fantáziája.
Azt hiszem, az is belefér az elméletébe, hogy egy kis, jelentéktelen királyocskát "maszkíroztak", nagyítottak fel a későbbiekben - valami Károlyt, de hogy milyen jelzője volt, már nem emlékszem - naggyá, Nagy Károllyá, és fontak köré hangzatos történeteket. (Átkelt pl. az Alpokon, lovashadsereggel, télvíz idején, kétszer, ami tényleg kabaré... Tán a Simplon-alagúton át ment, vagy hogy?)
2) A második inkább technikai jellegű. A blogbejegyzés, ahol a pénzérméket tárgyalja, most miért nem elérhető számomra? Az az egyes jelzet alatt fut? (tehát számomra kepeskeresztenyseg.blog.hu/2011/02/12/a_karoling_kor_regeszeti_hianyossagai_es_bizonysagai_1 nem megjeleníthető. ?)

katolnai 2011.05.26. 16:50:40

Kedves Bárki!
Nem értem, h miért ad ki üres oldalt, én a gépemről simán rátudok menni mind az öt részre. Küldeném az én linkem: kepeskeresztenyseg.blog.hu/2011/02/09/karoling_kor_regeszeti_hianyossagai_es_bizonysagai

Kérem jelezze vissza, h működik-e vagy írnom kell az adminnak.
Köszönettel, katolnai

katolnai 2011.05.28. 18:58:15

@bárki314:
Kedves Bárki!
Mikor azt írod: „semmmit nem hagynak hátra abból a korból az akkor éltek, semmi történés, nulla történelem” - akkor ugye kb. 300 év kiesésére gondolsz. De hát akkor mikor foglalták el az arabok Sziciliát? Mert, h elfoglalták az biztos …
A pápák Alpokon történő téli átkelései abszurdumával én is foglalkozom a pápaság sorozatomban, meg még több papi kitalációt is említek, de a majd 300 év hiányát …
Meg ott van a híres Luccai Gyűjtemény: A közép-itáliai Lucca városában páratlan gazdag okmánygyűjteményt őriz a Luccai Egyházterület Történelmi Levéltára, melyben öt kódexgyűjteményben rendezett 13.000 db. többnyire pergament, ill. pergament utánzatú kéziratlap található, i. u. 685-töl 1831-ig. Ezekből 1800 kéziratot tartanak a XI. század előttinek, melyekből 150 feljegyzést longobárdnak nyilvánítanak a kéziratszakértők. A VII-VIII. század kéziratai kritikus kiértékelése még nem történt meg, minek hiányában csak találgatni lehet az autentikus dokumentumok számát.
Üdv katolnai

nakara 2011.07.22. 21:16:43

Véleményem szerint azért érdemes lenne különbséget tenni az offenzív és defenzív jellegű hadjáratok között. A karoling kori hadszervezet a hagyományos germán hadszervezeten alapult: a haderő tömegét az általános népfelkelés(herbann) alkotta. Az általános népfelkelés támadó hadjáratokban kevéssé vagy egyáltalán nem volt igénybe vehető. Az offenzív hadjáratok során a válogatott népfelkelés illetve a főemberek körül szerveződő kíséret vehetett részt.
süti beállítások módosítása