A tunéziai Sfax városától nyugatra található Henchir el Messaouda romos keresztelőkápolnájának padlója mozaikképén két szarvas között a szentgombát tüntette fel a díszítést elkészítő mester.
Entheogén: Az 'en' jelentése: belső, 'theo' isten, isteni, 'gen': generálást jelent; önnönmagában isteni, a belső lényegében mennyei: eszmélet, ami istent az egyénben megjeleníti.
Minden ősi kultúrvallás alapjának összetétele egyetemesen ugyanazon indítékokból született, kialakulásában pontosan egyező tényezők, fenomének, eszmélések játszottak közre Három ilyen motiváló elemet lehet megkülönböztetni, melyek az emberiség fejlődésével sarokkővé váltak a vallásokat alakító bölcsek munkásságában. Ezek közül az első különleges jelenség a termékenység (fogantatás), az új élet szüntelenül ismétlődő teremtése volt, melynek szerves részét képezte a természet újjászületése, a megtermékenyülés 'áldása', a közvetlenül észlelhetetlen szikra lángra lobbanása az új élet kezdeténél. A második ragyogó jelenség, ami az ősi társadalmak emberét elkápráztatta az égitestek mozgása volt, de különösen az életet adó nap újjászületése; minden hajnalban és minden év téli napéjegyenlőségének idején. Az égen úszó mennyei égitestek állandóan változó alakzata megelevenítette a fantáziát; a csillagokat csillagképekbe csoportosították, majd a konstellációkat megszemélyesítették, hogy azok pozitív és negatív hősökké válva képesek legyenek visszavetíteni az ember küzdelmét, félelmét és győzelmét. Az emberi kíváncsiság és a megismerés utáni vágy eljuttatta az embert környezete vadon növő növényeinek kipróbálásához és hamar rájöhetett, hogy egyes növények fogyasztása olyan állapotba helyezi, melyben közvetlenül képes megélni a transzcendentális síkon történő istenséggel érintkező kapcsolatot. A sajátságosan mágikus, tudatot megváltoztató, mámorító tulajdonságokkal rendelkező növényeket kiemelt tiszteletben részesítették, ugyancsak megszemélyesítették és a termékenységi, valamint az asztrális csodákkal egyetemben mítoszok, regék gazdag sokaságát építették reájuk. Az összes ősi kultúrvallás sarokkövét ez a három – racionálisan nehezen magyarázható – fenomén képezte, ezekből épültek ki az ősvallások kezdetleges ösvényei, mikor az ősi bölcsek először igyekeztek tanításokba foglalni az általuk megtapasztalt tudást.
A mágus, sámán, misztikus, gnosztikus elnevezések egyazon fogalomkörnek nevei, melyek mögött ugyanaz a bölcs alakja áll, hiszen mind ugyanazon ösvényen haladt melyet entheogén növények díszítettek mindkét oldalról. Csak felületes eltérések léteznek köztük, mivel mind egyazon spirituális hagyomány követői – vagy úgy is mondhatni: rajongói – voltak, akik az etnobotanikai ismeretükkel forradalmasították emberiségünk szellemi fejlődését. A különböző mágikus-misztikus kultúrák karaktere szinte teljesen azonos, univerzálisnak mondható hiedelemrendszerrel rendelkeztek, ami az emberi lélekre vonatkozóan sokkalta fontosabb vonatkozást rejt magában, mint a tételes vallások kétértelmű törvényei, csacska történetei. A mágus sokrétű botanikai tudása a szentnövényekben lelte meg először az istenét, rajtuk keresztül 'repült' fel a mennybe, általuk ismerte meg önmagát, még mielőtt tudatában az antropomorf elképzelések megfogalmazódtak volna. Még mielőtt háza, szentligete, szentélye lett volna, isten először a szentnövényekben jelent meg, ezeken keresztül 'szólt' az emberhez, megjelenésével kinyitotta szemét, biztosította a mennyek látását és megértette velük az örök élet lehetőségét. Az entheogén növények kultusza évezredeken át első számú meghatározója volt minden misztikus, rejtett-titkos irányzatnak, és habár a középkori alkímia egy gyenge utánzata volt csupán a korábbi korok mágustudományának, mégis ugyanannak a kultúrjelenségnek volt folytatása.
Évszázadokkal vagy talán évezredekkel a kereszténység korát megelőzően olyan titkos kultikus csoportosulások jöttek létre, akik egy szentnövény, az Amanita muscaria (légyölő galóca) csodáját tisztelték. Már maga a gomba megszületése, világrajövetele szentséges rejtély volt az ősi népek szemében, hiszen azt senki nem ültette, nem magról nőtt, megjelenését nem lehetett megjósolni sem egy meghatározható időhöz vagy egy megjelölhető helyhez kötni. A talajt nem ásta, nem törte senki meg, ezért a földanya szűzön teremtette, miután az éjszaka folyamán a hímelvi isten villámával és esőcseppjeivel – a mennyei spermiummal – testét megtermékenyítette. A szentgomba péniszre emlékeztető formája a termékenység tökéletes szimbólumát foglalta magában, mert a gomba kalapjának a közepén lévő, belső (alsó) része a megtermékenyített vulvát képezte, amiben falloszként torkollik a gombaszára. Képletesen, hím és nőelvi szimbólum szent csatlakozásának tekintették a két részre bontható gomba egybetartozását, mely képletben a szentnövény önmagát termékenyíti meg. Egyszerre hímelvi és nőelvi, míg ugyanakkor hermafrodita. Ám a legmélyebb misztériumot a szentgomba elfogyasztása nyújtotta, a páratlan spirituális élmény; a kozmikus utazás, a látomások tombolása. A szentgomba segítségével a beavatottnak lehetősége nyílt az addig megtanult, kitapasztalt kultúrán, érzékelésen kívül lépnie, túlemelkednie az ismert tér-idő dimenzióin és olyan érzésmámort átélni, melyet a szentkönyvek elbeszélései képtelenek voltak nyújtani. Mikor eljött az ideje, hogy írásban örökítsék meg a szent extázis elkülönült valóságát, csak részekben, töredezett kifejezésekkel, burkolt utalásokkal voltak képesek megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. Legtöbbször legendákban, népmesékben rejtették, szőtték bele a kimondhatatlan élmény üzenetét, mitológiai hősök, démonok történeteibe ágyazták a kulcsszavaknak számító elnevezéseket, fákat, növényeket személyesítettek meg, de különösen a szentgombát ruházták fel mitikus nevekkel, jelképes szójátékok sokaságával.
A szentgombát az isten manifesztációjának tekintették, húsát az isten testének, nedűjét az isten italának tartották, de nagyon bölcsen elhallgatták, titkosították annak szakrális fogyasztását, az abszorbeálás menetének szabályozását. Minden entheogén növény fogyasztásánál rendkívül fontos az egyén lelki alkatának kiegyensúlyozottsága; hogy gonoszság, harag, idegesség, türelmetlenség ne jellemezze, mert az ilyen kedélyállapottal rendelkező egyének csak ijesztő, rossz, negatív élményt kapnak a növénytől. Nyugodt, vidám, bizakodó tulajdonságokkal rendelkező személyt az entheogén növény egyféleképp 'megáldja', megjutalmazza, kellemes, örök életre szóló élményt nyújt számára. Ezért a szentgomba rituális elfogyasztásának részeként fontos volt a beavatott egyén lelki alkatához szabott, ahhoz alkalmazkodó felkészítés, ami nélkül a gomba pszichedelikus hatása akár pánikrohamot, szellemi/fizikai rosszullétet is eredményezhetett volna. Bevett gyakorlat volt, hogy a misztériumkultusz vezető bölcsei pszichológiai technikák segítségével először a megfelelő lelkiállapotba hozták a beavatottat, majd a gomba elfogyasztása után segítették, irányították transzcendentális extázisát. Mindig a beavatást végző ceremóniamester biztosította a módosult tudatállapotba révült beavatott élményének zavartalanságát, különleges tudását arra használta fel, hogy a beavatottnak ne legyen kellemetlen, ijesztő tapasztalata. Nem egy futó bolondos hóbortról volt szó, hanem évszázados – vagy talán több évezredes – transz-kulturális jelenségről, mely hagyomány nyomait meglelhetjük az ősi népek mitológiában, vallástanításokban és művészeti ábrázolásokban.
Rama és Hanuman – kezükben gombával – áldozatot mutatnak fel az oltárra emelt gomba/linga előtt. „Somát ittunk és halhatatlanok lettünk; elértük a fényt, fölfedeztük az isteneket. Mit árthat nekünk most az ellenség, megtéveszthet-e a halandó ember?” – Írja többek közt a Rigvéda (VIII.48.3) a szentnövény nyújtotta élményről.
A földművelés, növények istennője, Demeter (néha Démétér) és leánya Perszephoné, a termékenység, termés istennője, aki minden évben feljön az alvilágból, hogy dús kalászba szökkenjen a gabona. Perszephoné a természet újjászületésének bizonyítékaként egy szentgombát mutat fel anyjának.
Hosszú századokon keresztül, minden évben nagyszabású misztérium ünnepeket tartottak Demeter és Perszephoné termékenység-istennők tiszteletére, Görögország legszentebb helyén, az Athén közelében lévő Eleusziszban. A többnapos ünnep többek közt színházi játékokból, tömeges szertartásokból, képletes megtisztulásból és az arra érdemeltek legfelsőbb beavatási ceremóniájából állt. A beavatottak az entheogén növénykészítmények hatása alatt a halhatatlanság és az újjászületés misztériumát élték át.
Az Eleusziszban megtartott misztikus ünnepek beavatásitala, a 'kükeon' összetételét csupán találgatni képes a klasszikus világgal foglalkozó tudomány, de azt a Demeter-himnuszból tudhatjuk, hogy az bor, alkoholos ital nem lehetett. Szentségi jellegét tekintve valószínűtlen, hogy összetétele csupán a liszt, víz és csombormenta leveleinek keverékéből állt volna. A titkos dolgokat felfedő szakrális italkészítmény 'javát' a fertőzött anyarozs penészében található természetes hallucinogén jelenthette, melyet kontrollált adagokban adtak hozzá a kükeonhoz.
1938-ban Albert Hofmann az LSD hatóanyagát, az anyarozs penészéből kivont lizergsavból állította elő. Demeter, Perszephoné és Dionüszosz között fennálló gazdag kultikus, rituális kapcsolat nem tekinthető véletlennek, mindhárman reprezentánsai az entheogén kultusznak.
„Októberben tartották a híres dionüszoszi fesztivált, az Ambróziát, október volt a leggazdagabb, legtermékenyebb gombaszezon. A mágusok ősidők óta tudták, hogy más bódítószer fogyasztása nélkül az Amanita muscaria hatása kellemes látomásokban részesíti használóját, de borzasztó rémképeket nyújt azoknak, akik nem tisztelték kegyességét és részegen fogyasztották el. A klasszikus görög kort megelőzően, a misztikus illumináció istene, Dionüszosz kultusza már létezett Mükénében, mint egyedüli megszemélyesítése a skarlátszínű szentgombának, az Amanita muscariának. Egyes hagyományok szerint a szentnövény eredetileg Ázsia közepéből, a Himalája magasabb régióiban növő nyírfaerdőből származott. A Himalája lejtőin növő szentgombát, a Védikus bölcs (isten), Agni népszerűsítette és terjesztette el mindenfelé, és neki köszönhetően került át kultusza görög földre. Miként Dionüszosz volt Ambrozia, úgy Agni volt a Soma képletes alakja.” Írja többek között Robert Graves (Mushrooms and Religion), majd rámutat, hogy a görög kutúra kutatói helytelenül mindig bornak mondják a dionüszoszi szakrális italt, holott az Ambrózia itala szőlőlét sosem tartalmazott.
Dionüszosz számtalan képen pöttyös állattal, (leopárd/párduc) van ábrázolva, mely azért is furcsa, mert Mükénében vagy Trákiában ezek az állatok nem őshonosak. A talány egyszerű magyarázatát a szentgombák pöttyeinek átvitt értelmű azonosításban találhatjuk meg, mely azonosításban a pöttyös/foltos természeti jelenségek, alakok szintén a gombát képviselték.
Dionüszosz egyik kezében áldozati serleget tart, míg a másik kezével két menád (bacchánsnő) által felajánlott áldozatot vesz át, mely áldozat a kezében lévő serlegbe hivatott bekerülni. A pöttyökkel díszített kis állat természetesen szimbolikus lény, ami az Amanita gomba kinézetét mimikálja, miképpen a mítoszban, mikor a menádok széttépik és felfalják az erdőben talált pöttyös állatkákat, mely toposzban igazi állat húsának evése helyett úgyszintén az entheogén gomba rituális fogyasztásának kultuszát jelenti. Az ókori görög ivóedényeken sűrűn előforduló – pöttyös állatot felajánló menád – motívumát helytelen úgy értelmezni, hogy a dionüszoszi rituáléban élő állatokat aprítottak az áldozati edényekbe, mert mint azt tudjuk: a legtöbb misztikus irányzat vegetáriánus volt és elvetették az állatáldozást.
Ha az emberi kultúra hajnalán előfordult a rituálisan, frissiben megölt állat nyers húsának evése (omofágia), annak a későbbi misztikus hagyományba bekerült párhuzamait mindig metaforikus leírásként, ábrázolásait pedig képletesen kell értelmezni. A mítosz elbeszélésében rejtett, feláldozásra ítéltetett párduc/leopárd testében a beavatott minden probléma nélkül felismerte az 'üzenetet', míg a többi 'tudós' gusztustalan, véres orgiát vizionál, amivel becsapja magát és olvasóit is.
Az ókori vázán a fára emelt áldozatot megformáló Dionüszosz láthatjuk, fején koronával, menádaitól körbevéve. Előtte az áldozati oltárt helyettesítő asztalon szakrális edények között apró, fehér 'szent' eledel látható, mely a kifejletlen gombagubó frissen leszedett termését hivatott jelképezni.
A misztikus istenek az újjászületéssel, örök élettel kapcsolatos elképzelések középpontjában állottak, ezért hatáskörüket, a több síkon megmutatkozó elsődlegességüket helytelen úgy leredukálni, kicsinyíteni ahogy pl. Dionüszosz lényegét egyszerűen a bor, részeges mámor, ittas orgiák isteneként határozzák meg. Az ilyen töpörödés hiányosan elfogult, mert mint minden meghaló-feltámadó isten, így Dionüszosz is elsősorban termékenységi (fallosz, növény) istenség volt, továbbá Oziriszhez vagy Orfeuszhoz hasonlóan az alvilág urának szerepét ugyancsak beteljesítette, miközben napistenként szimbolizálta a kozmosz legfényesebb égitestét is. Nem véletlen esett minden üdvözítő isten születésnapja a téli napfordulóra, december 25-re. A szent növények által tapasztalt élménysorozat kifejezéseit nem köthették pl. a háború vagy a tenger istenéhez, hanem az átélt megdicsőülést szintén a misztikus isteneknek tulajdonították, miáltal a beavatottak számára a szentgomba azonosult a megváltást hirdető misztikus istennel – jelenesetben Dionüszosszal. A szüntelen elmúlás és újjászületés körforgásában az ember a saját jövőjét (hallhatatlanságát) alátámasztó bizonyságot kutatta, olyan értési formát akart megélni, mely túltekint a mások által közölt racionális vagy képletes elbeszélésen, és saját tapasztalásban, belső világosság által gyújtott élményben óhajtott rálelni arra. A ókor embere Ozirisz vagy Orfeusz feltámadásának példaértékű csodáját elhitte, elfogadta, de ez még nem volt elég a teljes megértéshez, minthogy a fesztiválok, színjátékok lelkileg felemelték, szellemileg felfrissítették, de jelentősen nem hozták közelebb a misztérium megéléséhez. A teljes misztikus átérzést, megértést az entheogén növények fogyasztásával tették lehetővé, mely az élvezetek extázisában beteljesedett mennyei utazással volt azonos. Az entheogén növények között a szentgombák nyújtották azt a legtökéletesebbnek számító transzcendentális úton szerzett tapasztalatot, melyben végre, a teljes mindenségében érthették meg a misztikus isten feltámadását, miközben átlátták a saját hallhatatlanságuk örökkévalóságát. Dionüszoszhoz hasonlóan, a többi meghaló-feltámadó isten, mint Mithras, Ozirisz az entheogének által előidézett 'módosult' tudatállapot megszemélyesítő istenévé váltak, azaz már nem egy leírás legendás figurái, hanem egy állapotot érzésvilágát jelentették. A legfelsőbb beavatásban részesült misztikusok számára a vallásosság csúcsát megszemélyesítő hős égi-földi, csodás cselekedetei elveszítették jelentőségüket és az 'isten' lényegileg azonosult a szentnövény hatása által nyert elragadtatással.
A madridi 'Museo Arquelogico' anyagában lévő ókori vázán pettyes szarvasok által húzott díszszekéren Dionüszosz látható egy menád társaságában. A piktográfiában járatlan vallástudósnak nem sokat jelent a jelenet mondanivalója, esetleg a bal alsó részen látható pettyes nyulat magyarázzák ide-oda, anélkül, hogy a rajta lévő apró foltokat megemlítenék.
A kinagyított részleten jól látszik a szentgomba, melynek üzenete a pettyes állatokkal és Dionüszosszal egységet alkotva kétségtelenné teszi az entheogén kultusz jelenlétét.
Azokban a szakadár zsidó csoportosulásokban, ahol a személyhez kötött, közvetlen isteni erőkkel történő érintkezést a szentnövények segítségével élték meg, az entheogént az egyetlen zsidó misztikus figurához, a messiási küldötthöz, Józsuához kötötték. Nem történelmi alakként, hanem egy megélhető, átélhető jelenségként értelmezték személyét, melyen keresztül olyan titkos, rejtett eszmélés válik valóssággá, mint, amiket a szentiratok sokasága próbált számukra elbeszélni. Az ilyenfajta értelmezés természetesen csak azok számára létezett, akik az ősi mágus hagyomány alapján Jézust, Dionüszosz Somájával és Mithras Haomájával azonosították. A legfelsőbb beavatás kegyében sosem részesült többség számára egészen más Jézus-képzet alakult ki, melyben egy történelmi dráma véres áldozatának fizikai feltámadása jelentette (volna) az emberi megvilágosodás megfoghatatlan élményét. Az entheogén növények kultikus fogyasztása körüli hagyománynál fontos annak megértése, hogy rituális gyakorlata mindig szűk körökben mutatkozott meg csupán; jelensége nem volt általános társadalmi/vallási jelenség, ezért lehetetlenség ismeretét széles körben kivetíteni. Értelmetlen lenne minden ódában, rapszódiában, vallásos értekezésben annak nyomait keresgélni, mert csak egyes misztikus csoportok tekintették Dionüszoszt a Somával azonosnak, miként nem mindenki értette, fogadta el a Mithras követők közül istenük Haoma voltát sem. Dionüszosz a többség szemében fallosz isten és részeges orgia patrónusaként maradt meg örökre, míg a legfelsőbb misztériumában beavatottak számára a szentgomba csodálatát is megszemélyesítette. Mithras katonaistenként védte, óvta híveit, kozmikus bikaölőként igazi hős volt, mennyben és földön csillogtatta hatalmát, de áldásos megváltását csak a Haoma szakrális befogadásán keresztül volt képes kifejteni.
K. Möhlenbrink és C. Watzingen közlései nyomán írja Allegró: „A Közel-Kelet ősrégi templomai meglepő hasonlósággal azonos formájúra épültek és szerkezeti felépítésük a női nemiszerv mikrokozmoszát vetítette vissza. A templomok mindig három részre tagolódtak; a veranda (portikusz), mely a vagina alsó részét, egészen a szűzhártyáig reprezentálja; a nagyterem (átrium), mely a hüvelynek felel meg; és végül a méh (uterus), mely a templom legszentebb belső része volt. A pap csúcsos süvege vagy a későbbi turbánszerű fejfedő a hosszú köpennyel párosulva a péniszt szimbolizálta. A pap ünnepélyes bevonulása a templomba a penetráció aktusát foganatosította, míg a pap leborulása az oltárra (klimax) magát a 'szent' fogantatást képesítette meg.”
A hármas tagoltság átöröklődött a későbbi zsidó templomépítészetbe, ahol az épület három egymásba nyíló helyisége; előcsarnok ('ulám), csarnok (hékál), és a szentek szentje alkotja (I. Király 6, 15-22)
A Mithraeum templom képén jó látható, hogy a pódiumok nemcsak 'lakomázásra', üldögélésre, jobban mondva nem üldögélésre lettek kialakítva és ez mellett, a szakrális lakoma elfogyasztásához szükséges asztalnak nem alakítottak ki elég helyet. Általános értelemben vett lakoma megülése éppúgy elképzelhetetlen az ilyen belső kialakításban, mint egy élő bika betuszkolása, és rituális leölése.
A Mithras templomok, szentélyek (néha barlangokban kiépített) belső kialakítása semmilyen más templomra nem hasonlítanak. A hosszúkás alakúra épített templombelsőben, térd és derék magasságban, a két oldalsó fala mentén – párhuzamosan két pódiumszerű platform futott végig –, sokszor teknőszerű mélyedésekkel kialakítva, melyek a beavatottak fekhelyeként szolgáltak. A templom végében a misztikus isten domborműve (relief) díszelgett vagy néha a két sor pódium között, a templom közepén állott Mithras szobra. A szakrális lakoma elfogyasztása után a beavatottak ezekben a mélyedésekben feküdtek bele, hogy átadják magukat a közös spirituális élmény extázisának. Többféle beavatási szertartás és lakoma létezett, de a legfontosabb beavatási fokozat lakomáján a hamoa-soma kultikus elfogyasztása jelentette a gnózis megszerzését, a páter vagy pater-patrum irányításával.
Az ősi Mithras kultusz asztali áldozásában a megáldott kenyér mellett a mámorosító pszichedelikus növény, a Haomának levét vízzel keverve szolgálták ki a hívőknek, ami azt jelenti, hogy a Mithrasztikus eucharisztiában egyáltalán nem volt bor. Vér meg pláne nem.
A gnosztikus vallás vagy éppen mozgalom lényegének pontos meghatározásával sokan, sokféleképp foglalkoztak és minden leírás normatív megközelítése szerint a gnoszticizmus középpontjában a tudás (gnózis) áll; egy sajátos, titkos tudás, melynek elnyerése segítségével a beavatott igaz ismerőjévé válik életnek, halálnak – sőt – magának istennek is. Olyan spirituális elhivatottsággal bíró emberek, akik számára a meglévő állami vallások tételei hiányosan üresek voltak, rendszeresen csatlakoztak misztikus rendekhez a legfelsőbb titkos tudás elnyerésében reménykedve. Mivel a gnosztikus beavatási szertartások leglényegesebb mozzanatairól semmi feljegyzés nem maradt fenn, ezért a beavatás lényegéről, a gnózis átadásáról, a gnózis megkapásáról jobbára csak spekulatív elméletek és hipotézisek születtek. Mi képezte a gnózis lényegét? Ki is számított gnosztikus beavatottnak?
A kereszténységet jóval megelőző korok misztikus csoportosulásainak – szekták, ha úgy tetszik –, a szent növények biztosították a magasabb látásmódból származó tudást, ugyanazt a tudást melyet a későbbi gnosztikus beavatottak nyertek el a beavatási szertartáson elfogyasztott entheogén által nyújtott teljességélménytől. Ezért a szent misztériumot megismerő gnosztikus 'atyák' eszmeisége és misztikus 'pogány' elődeik valláselképzelési között nincs semmi lényegi különbség; csupán külsőségekben, mint szertartások, tanítási rendszerek, viselkedési szokások különböztek egymástól, de a misztikus tudás lényege (szubsztancia) mindenhol azonos volt. Az eltérő tanítások felszínén, mint egy külső máz mindenhol egy meghaló-feltámadó isten legendája állt, aki a misztikus eszmék példaértékű megtestesítését képviselte. A hozzávezető út első szintjén (hülikus) a tanuló megismerkedik a misztika középpontjában álló, hős 'Isten-Fia' történeteivel; a csodás tetteivel, tragikus halálával és feltámadásával; Ozirisz szétdarabolása, Dionüszosz 'fára' emelése, Orfeusz visszatérése az alvilágból, Attisz harmadnapos feltámadása; az egymás feletti mennyek, démonok, emanációk leírásai, mind egy célt szolgáltak: egyfajta 'megtörtént' mintát nyújtottak arra, hogy létezik az örök élet, az üdvözülés beteljesedhet.
A második szinten (pszükhikoi) az írott és szájhagyomány általi tanítások rejtelmeibe mélyedve próbáltak elfogadható magyarázatokat nyújtani, hogy kiküszöböljék az egymás mellett meglévő hagyományok sokszor széthúzó tanításait, a hihetetlen ellentmondásokból adódó problémákat, miközben a tanítás lényege egyre inkább áthelyeződött az elméleti anyag ismertetéséről, a lelkigyakorlatok rendszeres művelésére, mint meditáció, légzőgyakorlatok végzése, mantrák ritmusával történő révülésre, mely praktika a belső szikra lángra lobbantásra volt hivatott.
A harmadik sík, a spirituális kibontakozás legvégsőbb állomása a 'pneumatikoi' állapot, a gnózis befogadása, abszorbeálása, miáltal a beavatott elnyeri a végső titkok ismeretét, meglátja istent, eggyé válik a világmindenség ősszellemével s megérti saját halhatatlanságát.
Természetesen többféle beavatási szertartás létezett, volt ami csak szimbolikus színjátékokban, ünnepélyes körmenetekben, több napos fesztiválokban mutatkozott meg, és volt olyan hatáskeltő, színpadias külsőséggel megrendezett tömeges, tömegpszichózison alapuló szertartás, ami emelkedett, örömteli lelkiállapotot nyújtott a résztvevőknek. De létezett egy, a legfontosabb, legtitkosabb beavatási szertartás, ami kizárólagosan a gnosztika magját, velejét képezte, egy olyan átélés, minek páratlan élménye örökre megmaradt a beavatott lelkében és az értelemmel felfogható belső világában. A nagy kérdés mindig megválaszolatlanul ismétli magát. Miből állt a beavatás, a gnózis tulajdonba vétele? Miben nyilvánult meg az eucharisztia szentsége, milyen összetételt tartalmazott a szertartáson elfogyasztott 'étel' és szent nedű?
A krisztusi elképzelések váltakozó ismeretében a történelmi variáns meglehetősen kései irányzat, melynek tökéletesítésén évszázadokon keresztül fáradoztak a valláscsinálók. Ebben az igyekezetben ismételten átírták az alapot szolgáló alexandriai misztikus szentiratgyűjteményeket, szándékos kizárás sorsára juttatták azokat a passzusokat, melyekben szentnövényekre, azok élménye megtapasztalására utaltak. Ezért az Újszövetségben még a nagyító segítségével is csak nehezen találni olyan halvány utalást melyekből az entheogén kultusz ismeretére lehetne következtetni. Két példát említenék, melyekben a szentnövény ismerete kiviláglik. Az elsőben mindjárt felvetődik a kérdés: vajon milyen mennyei ajándék megkóstolásáról beszél a szerző, ami megvilágosította fogyasztóját: „Mert lehetetlen dolog, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, megízlelvén a mennyei ajándékot, és részesévé lettek a Szent Léleknek …” (Zsid. 6:4.) A másik, mikor Péter I. az élő köveket említi, de előtte valaminek a megízleléséről mondja: „Mivelhogy ízleltétek, hogy jóságos az Úr”. Az 'élő kő' lehet bármennyire képletes, mégsem lehet a követ megízlelni, hacsak nem az Amanita gomba kezdetleges még ki nem fejlődött apró 'teste' a kő, mely élő is és mint szakrális entheogént – „az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott becses kőhöz.” (Péter I. 2:4.) – a 'követ' meg is ízlelték. Mindattól függetlenül, hogy az Újszövetségben csupán közvetett utalást lehet találni az entheogén kultusz ismeretére, mégis a legfelsőbb misztikus beavatást megélők Jézus lényegét éppúgy azonosították a szentgombával, miképp más korok, más kultúrák bölcsei tették ugyanazt a saját respektív megváltóikkal. Még egyszer kihangsúlyoznám, hogy a különböző spirituális szinten lévők között Jézus is különböző elvárásokat teljesített vagy testesített meg; napisten, csodatévő gyógyító, forradalmár, ám elsősorban a felkent megváltó volt, aki üdvözülést nyújthat követőinek. Az új időszámításunk kezdete körül alakuló jézusi elképzelések másképp voltak felfogva, megélve a misztikus megismerést keresők között, mint a vallásalapításban érdekelt, hülikus szinten ragadt csoportok tagjainál. A szentnövény szakrális fogyasztása megértette a beavatottal, hogy az adott megváltó isten elbeszélésfolyamatánál fontosabb az a lényeg, hogy Dionüszosz a Somával, Mithras a Haomával és Jézus a szentgombával azonos.
Kultúrfejlődésünk folyamatában a miszticizmushoz mindig a többségtől eltérő, fejlett lelkiséggel rendelkező individuumok, különös elhivatottsággal bíró egyének fordultak, belőlük lettek a táltosok, mágusok, sámánok, és nem volt ez másképp az ókorban sem. Az ókori mágusok – hasonlóan a mai misztikusokhoz – nem törekedtek domináns hatással lenni társadalmuk 'hivatalos' vallásosságra, zártkörű csoportjaik inkább elkerülték a nyilvánosságot. Mindig az abszolút kisebbséget képviselték. Attól függetlenül, hogy nem rendelkezünk korhű feljegyzésekkel, pontosan körülírt beszámolókkal a szentnövények használatát illetően, mégis az entheogén kultusz jelenlétét egészen a középkor végéig nyomon lehet követni. A hagyomány hajszálvékony vonala évszázadokon keresztül a kolostori misztika homályában burkolózva élt tovább, életbetartására mindig akadtak hajlamos individuumok, akik megértették, hogy vannak akik a térdepeléssel messzire lépnek, de a célba csak azok érnek, kiket tanítottak a szentnövények. Akárcsak ma, a misztériumok megismerésére törekvő egyének eszmeisége, spirituális törekvése, a bárdolatlan, lelkileg alulfejlett többségnek, az ókorban is üresen csengett és mivel a szent misztériumokat megélő bölcsek (mágusok) meggyőződésük intézményesítésére soha nem törekedtek, így a társadalomban az őket megillető helyet a tételes vallásokkal szemben megőrizni nem tudták. Nem ők írták az Újszövetséget és a korai atyák sem köreikből kerültek ki, de a több évezredes gazdag entheogén hagyomány a féltékeny szemek elől elrejtve szinte láthatatlanul folytatódott tovább az ortodox kereszténység dogmatikus évszázadaiban, hogy képzőművészeti ábrázolások képi nyelvén hagyja ránk üzenetét; volt, létezett ilyen ismeret, tudás, és létezett az abból fakadó misztikus tudatosság is.
