Dorestad

Hosszú évek régészmunkája utáni eredmény csak egy ilyen szerény, közepes méretű kereskedő falu megrajzolására korlátozza vagy jogosítsa fel a szakembert, mely ábrázolás nagyon messze áll a történészek által propagált 'nagy város' képétől.

Mivel a Karoling Birodalomban nem léteztek városok, ezért szükségszerű volt az okmányokat (sokszor jóval későbbi időben) kiállító egyházi személyeknek kisközségnek is nehezen nevezhető településeket felnagyítani; jelentőségüket, gazdagságukat eltúlozni, mert e nélkül egy még sivárabb múlttal kellett volna szembesülniük. Ezeket a feljegyzéseket történészeink tovább színesítve bővítik, mindig szemelőt tartva a középkor benépesítésének és kivilágításának fontosságát.

A Karoling Birodalom egyik legjelentősebb – északi – kikötő és kereskedelmi központja Dorestad volt, ami a mai Hollandiában, Utrecht alatt a Rajna deltájában helyezkedett el. A folyó déli partján kiépült (újraalapított) 'városka' egy hosszú és keskeny, 2-3 km-es csíkban a folyó vonalát követve alakította ki formáját egy ősi római erőd romos falai alatt, valamikor a VII. század vége táján. „A Skandináv és az angol szigetek kereskedelmének nagy része Dorestadban bonyolódott le, és itt már – korlátolt mennyiségben – arany és ezüst pénzt vertek a VII. század végétől. (…) A város nem volt hosszú életű, mert 830 körül már hanyatlásnak indult, míg 875-re teljesen elnéptelenedett.” (John Schofield) Főleg a viking kincsleletekből előkerült Karoling érmékből sokan – mint pl. Simon Coupland – olyan helytelen következtetéseket vonnak le, amelyben egy fejlett fémfeldogozó műhelykultúrával és iparral rendelkező várost látnak, hol millió számra állítottak elő arany és ezüst pénzérméket. A Dorestad városkájáról kialakított torzított képet lassan át kell formálni, mert egy tízezres város, az 'Észak Bizánca' (Scientific American) elmélet nem állja meg a helyét, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a városka temetőjében és a környék temetőiben mindössze 2300 sírt találtak (De Heul), melyeknek temetkezésre használt időtartalma több mint 150 év. Míg a régészet két temető használatát képes felmutatni, addig a hozzájuk tartozó két templomot nem leli. (Lehet be van építve). Az ősi városka maradványait több mint 20 éven keresztül ásták, kutatták, és minden írásos feljegyzés ellenére nagyon szerény leletmennyiség került elő, leszámítva a Dorestadban készített Karoling érméket, melyből még a British Múzeumban is őriznek néhányat.

A városi múzeumban látható tűzálló, kisméretű olvasztótégelyek kétségtelenül fémmunkálásra utalnak, azonban olyan műhelyek nyomai, melyek fémpénzek milliós nagyságrendű előállítására utalnának, nincsenek. Például: nagymennyiségű hamu és salak réteget kellett volna találni a régészeknek. Egy komoly mennyiségben üzemelő pénzverdének szükséges a biztos és folyamatos fémszállítmány, de mivel a frank-germán részektől csak keletre léteztek fémbányák (leszámítva a muzulmán Ibériát), ezért megmagyarázhatatlan, hogy honnét szerezhették volna a dorestadiak azt a mennyiségű fémet, melyből millió számra képesek lettek volna a pénz előállítására. Valószínű, hogy olyan méretű fémolvasztás és érmeverés lehetett Dorestadban, mint nálunk Zsigmond király idejében, mikor összeállt a Béles-nembéli Kónya, Tárffi urammal és felállítottak a gömöri várukban egy illegális pénzverdét. A feltárások folyamán megtalált szegényes tárgyi darabokat (kb. 80-90) szintén a dorestadi múzeum őrzi és szerénységük közel sem vall egy gazdag, dinamikus kereskedelmi réteg jómódú életmódjára. Mindössze egy darab drágakövekkel díszített bross ékszer tanúskodik árván egy jobb módú dorestadi családról, akik kétségtelenül a kereskedők közé tartozhattak.

A 830-as 40-es években már megszűnt a pénzverés és ezekben az évtizedekben a legsűrűbb a viking kalózok portyázása.

Dorestad feltárását több mint tíz évig vezető W. J. Verwers a városka lakosságát ezer fő körül látja, „mely a környező településekkel együtt a kétezer főt is elérhette.” Eddig hatvan pontosan beazonosítható csónak-alakú házat sikerült feltárni, és a régi római castrum helyét is sikerült megjelölni. Mérsékelt termelésű háziipar nyomait megtalálni a településen, pl. hajóépítés, kötélfonás, bőrcserzés, kovácsolás, de pénzverde nyomairól nem tudósít a tudós régész. A dorestadi múzeumban található, Karoling időre besorolt bronz hajtűk, bronzkarperecek, cseréptöredékek, halászhorgok, csontfésűk, stb. egyszerű elkészítési módja alapján bármilyen komolyabb ipari termelés meglétére következtetni hiba lenne.

Dorestad nevű helység alaposabb vizsgálata tehát kiábrándítónak kell legyen azok számára, akik a Karoling Birodalom nagyságát hangsúlyozó igyekezetükben téves tények halmazát szerkesztik tankönyveinkben; mindenfelé virágzó városokat fejlett kereskedelemmel, iparral, pénzverdéket, ötvösműhelyeket, szorgalmas polgárokat képzelnek el. De ezek csak képzelgések maradnak, mint azt Dorestad esetében is látni: évszázadokon keresztül nem léteztek városok, és a háziipar, színesfém-megmunkálás, vagy éppen a fegyvergyártás nagyon szegényes körülmények között minimális termelőerővel rendelkezett csupán.

Paderborn

A képen Osterburken római erőd makettje látható.

Ilyen célszerűséggel és gondossággal megépített erődkomplexumokkal volt tele a Római Birodalom nyugati része, melyek minden esetben régészetileg jól kimutathatók és rekonstruálhatók. Miért nem lehet szinte semmit kimutatni a Karoling épületegységekből, olyan helyekről mint pl. az egyik legfontosabb uralkodói központ – Paderborn? Az eredeti palotát állítólag Nagy Károly építette 776-777-ben, és az okiratok szerint Paderborn volt az egyik legfontosabb megerősített uralkodói székhely, ahol Nagy Károly sokat tartózkodott, és itt fogadta 799-ben III. Leó pápát. Valamikor palota állhatott itt „nagy csarnokszerű teremmel, kápolnával és királyi lakószárnnyal, mely földhányás tetejére húzott palánkfallal volt körbevéve, amit a későbbi időkben kőfalra cseréltek fel.” (Kieran O'Connor) És mi az ami látható mindebből? A város központjában lévő Kaiserpfalzon látható egy egy ősi épület központi részét elfoglaló csarnok kőfalának az alapjai. Az 1964-ben megásott kőfalmaradványok, melyek se nem szélesek se nem elég mélyek ahhoz, hogy képesek lettek volna valami monumentális épületet megtartani egy alaprajzon kívül semmi mást nem árulnak el magukról. A falmaradványok nyugodtan készülhettek Meroving-korban is, hiszen az ásatások folyamán semmi más érdemleges dolog nem került elő, ami a nagy császár sűrű jelenlétére utalna. Az igazi látványosság a falromok mögötti rekonstruált szász királyi palota, amit II. Henrik építtetett a XI. század elején.

A Karoling időknél sokkal régebben épült Osterburken római falmaradványai mind a mai napig szilárdan állnak, vonulatai minden nehézség nélkül követhetők és létük szinte követelve kérdi: miért nem lelni a károlyi várak, paloták hasonló jó állapotban megmaradt nyomait? Paderbornt az egyik legjelentősebb európai palotának kiáltják ki a károlyi történészek, holott a feltárt maradványokból csak jóindulattal lehet egy nagyobb udvarházra következtetni.

(Aachennel és Ingelheimmel nem óhajtok foglalkozni, mert azt már gondos részletességgel megtette Dr. Illig, és észrevételeit nincs szándékomban ismételgetni. Egy másik kiemelten fontos Karoling központ, Nijmegen áttekintése lehetetlen, mert a Karoling-kor régészeti maradványaira eddig még nem sikerült rálelni.)

Erődítmények

A minden nehézség nélkül rekonstruálható Trelleborg (Dánia) kőrgyűrűs erődítményét példaként hozza fel a középkorral foglalkozó régészet, mint az egész nyugat-Európára vonatkozó, mindenhol elterjedt erődítmény-mintát. A szakemberek szerint ugyanilyen erődítmények voltak mindenfele a Karoling birodalomban, még akkor is ha azok nyomát meglelni lehetetlenség. Pontosabban fogalmazva a IX. század vége előtt létrehozott erődítményeket nehéz megtalálni.

Ha a kőkastélyok erős alapzatát és az arra felhúzott masszív falakat nem lehet kimutatni, akkor mi az amiben biztosak lehetünk? Milyen állandó katonai erősségekkel, várakkal rendelkeztek Nagy Károly seregei? A nemrég elhunyt régész-történész, a Genti Egyetem volt professzora Johnny De Meulemeester 'Fortification' című műve bevezetőjében mindjárt leszögezi, hogy 700-tól 1200-ig tárgyalja – minden megszakítás vagy alkategóriára osztás nélkül – a Nyugat-európai erődítmények kialakulását és fejlődését. Elmélete szerint a Nagy Károly korában már számos árkokkal, földhányásokkal körülvett erőd létezett (főleg bajor és szász részeken), melyek helyére később kővárak épültek. A Karoling-féle erődök belső épületei mind fából készültek, ezért régészetileg nehezen mutatható fel tényleges létezésük, ám az azokat körbevevő árokrendszerek, földhányások – szerinte – több esetben meglelhetők. Csak szerényen megkérdezném: hogyan lehet egy árokból vagy egy földhányásmaradványból azt megmondani, hogy vajon a VIII. században vagy a X. században ásták-e? Majd a későbbi Karoling időszakról írja: „Észak-Franciaországtól a Német-Alföldig sajátságos erődítményformák kialakulását követhetjük nyomon, melyek a védelmet voltak hivatva szolgálni a viking rablótámadások ellen. Az ilyen menedékhelyeket kör alakú, magas töltéssel ellátott vastag földfal védett, és a falai közt felhúzott épületek mind fából készültek. Régészeti beazonosításuk nem ütközik akadályokba, a Belga-Holland részektől egészen a szláv területekig sok helyen megtalálhatjuk maradványaikat.” Mondanivalója igazolására Vourne (belgium), és Oost-Souburg (Hollandia) erődítményeit említi, mely erődítmények azonban csak a X. század közepétől léteztek, tehát jóval a Karoling-korszak után.

„Középkori királyságok, területek védelmét szolgáló lineáris erődítmények nyomai szintén felfedezhetők a VIII. századtól a XII. századig.” Közli Meulemeester, de példának Danervirkét (Dánia), és a károlyi időket jóval meghaladó Schleswig-Holstein földhányásait említi csupán meg.

Ha ilyen IX.-X. századi, porladó anyagból épült erődítményeket, mint ami a képen látható mégis ilyen könnyen ki lehet mutatni, akkor miért nem lehet megtalálni a sok – kicsit korábban épült – Karoling várat, kastélyt, udvarházat?

'Proto-urban, urban fortifications' c. fejezetében a szerző (Johnny De Meulemeester) részletesen ismerteti a korai megerősített városok, és erődök típusait, de a VIII. századra csak a monostorok köré való építkezésformákat említi, ám anélkül, hogy konkrét példákat hozna fel a frank-germán területekről az ilyen megerősített monostorközpontokra. Az egész tanulmányában egy rövid – mindössze hét sorból álló – még fejezetnek sem mondható 'izét' szán a megerősített Karoling paloták, villák említésére, majd rátér a Karoling kastélyok ismertetésére. Thionvillét külön kiemeli, holott az ott meglévő pazar villát, – ahol Nagy Károly hatszor megfordult – nem találja a régészet. A 'Theodonis-villának' elnevezett épületről csak mese-szerű feljegyzések zengedeznek és így létezését a legtöbb Karoling épülettel egyetemben sutba lehet vágni. Mert milyen könnyű bizonyíték említése nélkül azt kijelenteni; hogy ez így volt, az meg úgy volt, és kész! A szerző figyelembe vehetné régész kollégája idevonatkozó összefoglalását: „Gallia és Britannia római villáit népessége teljesen elhagyta, városok drasztikus hanyatlással omlottak össze és szinte teljesen megszűnt a cserép, kerámia, mozaik és a mindennapos használati tárgyak előállítása. Időlegesen megállt a gazdasági élet és közönséges szakmák majdnem egészében megszűntek.” (A. S. Esmonde, 'The Ending of Roman Brittain') De Meulemeester is az összes általam áttanulmányozott szerzőhöz hasonlóan, bizonyításnak azt a kb. féltucat építkezési emléket ismételgeti, amit már száz éve szajkóz minden akadémista; Ingelheim, Aachen, Paderborn, Thionville, Petegem és Herstal. Avval, hogy éles viták vannak Aachen és Ingelheim építészeti hagyatékainak időbéli keletkezéséről vagy Paderborn és a többi 'kastély' kinézetéről, állagáról, hadászati szerepéről, stb. nem érdemes itt külön foglalkozni, de aki ebből a féltucatnyi épületegyüttesből egy hatalmas és erős birodalom létezésére következtet, annak javasolni lehetne, hogy pörgesse vissza a régészet segítségével az idő kerekét ötszáz évvel azelőttre és nézze meg abból a korból, hogy mit is illik egy igazi, hatalmas birodalomnak hátrahagyni.

Meulemeester művét irritáló olvasni, mert összevonja, egymásba keveri a ténylegesen bizonyítható erődítményeket, épületeket a csak a dokumentumokban – és sehol máshol – nem lévő épületekkel. Régész létére olyan kijelentéseket produkál, mint: „Több mint valószínű, hogy a IX. századi Petegemben a védőárokkal övezett királyi villa fontos szerepet töltött be, hiszen Jámbor Lajos háromszor is ott tartózkodott és és a Karoling elit egyik magasrendű tagjának lehetett az otthona.” (…) „A Karoling család előkelő tagjának volt rezidenciája a földfallal megerősített Herstalban (Belgium), mely alakra nagyon hasonlított a thionvillei erődítmény 'D' alakú belső formájára.” Irritáló az ilyen szöveg, mert az érdeklődő ha elutazik Thiovillbe, vagy Herstalba; bemegy a helyi múzeumba, érdeklődik a Karoling épületek maradványai után; akkor közlik vele, hogy ilyen nincs, ”nem találták még meg”, ”beépítették”, de valahol ott kell lenni, mert az okiratok 'tanúskodnak' róluk. Egy régésznek pontosan kellene tudnia, hogy komoly nehézségek állnak fenn a Martell Károly, Pippin, Nagy Károly, és Jámbor Lajos idejében épült építmények, erődítmények régészeti felmutatásával és – evvel szemben –, hogy a IX. század végétől ez a helyzet már gyökeresen más képet mutat. Példának hoznám fel az akkor épült Deventert, ahol a régészet pontosan képes meghatározni a védőfal hosszát, szélességét, magasságát, de még a vizesárok pontos vonulatát is nyomon tudja követni. (Van Straten, 'The Deventer Settlement'). Ugyanezt a helyzetet találjuk a késő IX., korai X. századi Holland erődítmények; Oostburg, Middelburg, Seroorkerke, Burg-Haamstade, Oost-Souburg, Schouwen, Sint-Laurens esetében is.

A kisszámú palota bővítésére, Matthias Untermann példának hoz még két 'palotát' a Karoling időkből; Quierzy és Samoussy (Laon mellett), de hozzáteszi, hogy az utóbbi megépítésének ideje erősen vitatott és lehet végeredményben a XI. századból is. Ez egyből kétszáz éves ugrás, ami nem utal professzionalizmusra. Én meg még hozzátenném, hogy a Quierzy palotából a régészet még semmit sem talált meg. Untermann tanulmányát folytatva (The Display of Secular Power) a mindenki által biztosnak tartott Aachennel és Ingelheimmel foglalkozik – anélkül, hogy bármi újat mondana –, majd megjegyzi, hogy a harmadik nagyméretű károlyi kastély aminek Nijmegenben (Hollandia) kellett lennie még nincs megtalálva. A feltáratlan Nijnmegennel ellentétben Untermann is felhozza Padeborn kastélyát, melyet a szászoktól elfoglalt területen Nagy Károly alapított 776-ban, és melynek alapos régészeti feltárása azon kevéske és halvány bizonyítékok egyike ami majdnem alátámasztja, hogy Nagy Károly egyáltalán járt a szász határon

Frankfurt központi részén (Alstadt) a Historischer Garten mögött található római és Karoling korból származó romok, mely valamikor az erődítmény falai, valamint egy 'palota' épülete lehetett. A palota lehet persze Meroving is, amit használhattak a későbbi Karolingok is. Sajnos a nem messze lévő Frankfurti Dóm semmi maradványt nem őrzött meg a korábban ott álló 822-ben felépített St. Salvatore nevű Karoling templomból. Ígyhát megint csak az okmányokból van tudomásunk arról, hogy ott valamikor egy Karoling templom állott. A mai Dómot (St. Bertalan) 1248-ban kezdték el építeni.

Azok számára, akik a középkori régészeti ismertetések között próbálnak határozott Karoling nyomokra bukkanni kiábrándító lehet Else Roesdhal munkája (Housing Cultures), pedig a bevezetőjében kiemeli: „A VIII.-XII. századok lakóhelyének, háztartásának legfontosabb karaktere a változatos eltérés, különböző építkezési formák sokszínűsége.” Részletes bemutatását egy IX. századi izlandi házzal kezdi, majd egy Reykjavikban talált, 100 évvel későbbi épülettel folytatja, harmadikként egy XII. századi 'huelva' (Spanyolország) és ugyanabból a korból Clunyi (Franciaország) három épülete következik. Néhány oldallal később visszakanyarodik a IX. századi viking Hedeby-be (Dánia keleti partja), és egy feltehetőleg ugyanabból az időből való másik dán-viking tanyaközpontot ismertet. (Vorbasse, Dánia) Egyedül a 'Szerzetesi Lakhelyek' (Monastic Housing) című fejezetben említi a Karoling-korszak bizonyságának számító 'San Vincenzo al Volturnó'-t, és részletesen ismerteti Szent Gallen kolostorát. Ez minden, mert az utána következő fejezetekben (pl., Trodheim-, Norvégia, Alfstrasse-, Lübeck, Meerbusch-, Németország, stb.) vagy időben későbbi, vagy nem a Karolingok alá eső területek hagyatékait részletezi. (A San Vincenzo al Volturno épületegyüttesét helytelenül mondják Karolingnak, az azt átjáró károlyi-keresztény 'szellemiség' miatt, ám építészetileg longobárd alkotás.)

Megdöbbentő, hogy a szerzőnek eszébe sem jut, hogy Illig könyve óta sok érdeklődő pontosan a Karoling korszakra vonatkozó – azt alátámasztó – részletes bemutatásokat szeretne látni a középkorra specializálódott régészeti szakemberektől, és nem norvég tanyaközpontok leírását, habár az is érdekes lehet. Hát pont a károlyi építkezésekre vonatkozólag nem kapunk semmit Roesdhal-tól, - Szent Gallent leszámítva! Habár ő is sokat hivatkozik az okmányirodalomra, de nem tartja szükségesnek megmagyarázni azt az egyszerű ellentmondást, miszerint több száz főnemesre rúgott a Nagy Károlyt körbevevő grófok, bárok száma; azok mind laktak valahol, és így kastélyaikat, palotáikat igazán nem lenne nehéz megtalálni. Mégis az egykori frank területeken sokkal több – régebbi – római villa nyomait találni, mint Karoling nemesi lakhelyre utaló nyomokat. Talán pont a jelentősnek mondható hiányosság miatt összegezi nagy nehezen a szerző az 'Aristocratic Housing' fejezetben úgy, hogy: „Nincsenek megmaradt arisztokrata lakhelynek szolgáló épületmaradványok a X. századot megelőzően és a régészeti feltárások semmi érdemleges információt nem nyújtanak az arisztokrata otthonok háztartásáról, vagy a lakáskultúrájáról.” Mert ha figyelembe vesszük a kéziratok adatait, akkor több mint 300 nagyméretű épületegyüttes bizonyítékának kéne ott lennie, ami helyett a valóságban az egész birodalom területéről van hat-hét vár-palota, és egy-két tucat templom-kolostor.

Mediterrán építkezés

Ha a frank-germán területeken komoly problémákba ütközik a kora középkori település kiépítés nyomonkövetése, akkor talán máshova fordulhat a régész bizonysága megszerzéséért. És hát hova is mehetnénk kutatgatni, mint a régészeti emlékekkel zsúfolt Itáliába, ahol már ősidők óta rendkívül gazdag hagyománya volt a pompás és látványos építkezésnek. Az érdeklődő szinte minden utcasarkon belebotlik egy régi falmaradványba, pompás építmények romjaiba, vagy még mindig majdnem teljes egészében megmaradt ókori monumentumokba. Aztán hirtelen megtörik, megszakad a ránk hagyott emlékek időben jól követhető folyamata és évszázadokon keresztül nincs szinte semmi emlék, megszünnek a romok: mintha Rómában és egész Itáliában évszázadokon keresztül nem építettek volna semmit.

San Vincenzo al Vultorno apátsága romjai. Az előtérben látható romok maradványai egy VIII. vagy IX. században épített apátság maradványai, ám a háttérben látható templom már sokkalta későbbről való. A XII. században írt egyháztörténeti munka a 'Chronicon Vulturnense' szerint három gazdag longobárd nemes Paldo, Tato, Táso 731-ben alapította az apátságot, ám más feljegyzés még régebbi időre a – VII. század végére helyezi – és Benevento hercegségének akkori urát Gisulfot mondja az apátság alapítójának.

A képen látható rekonstruált itáliai település nem régészeti feltárások alapján, hanem későbbi – kőből épült – falvak mintájára történt hipotetikus visszavetítés. Más szóval: amiről nincs konkrét felmutathatóság „az biztos így nézhetett ki”.

Dél-Franciaországban és Itáliában sziklatetőkre, nehezen megközelíthető hegyoldalakban létrehozott települések (L' incastellamento) felépítését P. Toubert kb. 920-tól kezdődően határozza meg, míg R. Frankovich rámutat, hogy a legtöbb ilyen városka már a VII.-VIII. században lakott volt, ám az ilyen korai település csak fából épített kunyhókból állt, melyek csoportját megerősített palánkfal vette körül. A turisták által kedvelt, szemet gyönyörködtető, kőből-téglából épített városkák tehát mind a X. század második felétől épültek, ami alátámasztja azt a tényt, hogy a Karoling időszakból roppant kevés kőből-téglából felhúzott építményt lehet felmutatni. A szakemberek példának hozzák még Scarlino (Toszkána), Casa La San Donato helységeit, és Rocca San Silvestrot, ahol a kovácsműhely-kultúra szakszerűen kimutatható. Az itt bemutatott ábrázolás Montarrenti (Toszkána) korai VII-VIII. századi rekonstruált képe, ami tipikus példája a korai L' incastellamentóknak; csak fából, sárból összetapasztott szegényes kunyhók sora, pedig kő, és kötőanyagnak jól használható lávasalak volt mindenhol bőven. A pogány Római Birodalom szétzúzása után azonban az emberek már elfelejtették a kőfejtés, falrakás tudományát és az általános elszegényedésnek köszönhetően csak ilyen kezdetleges tákolmányokra futotta. Frankovich szerint Montarrenti 'városka' kétszáz éven keresztül ilyen elmaradott állapotban létezett, míg a X. században elkezdődtek a tágasabb kőépítmények létrehozása.

Róma

A képen egy IX. századi régészeti rekonstrukciót láthatunk, amit Santangeli Valenzani készített a Nerva Forum ásatása folyamán. Az ősi pogány építmény megmaradt falához tapadó kétszintes, valamint a szemben lévő másfélszintes házak a jómódú, római arisztokrácia tipikus sötét-középkori lakhelye, mely bontott törmelékanyagból, szegényesen lett összetákolva, de még mindig tágasabb és kényelmesebb volt, mint a néhány négyzetméter nagyságú, romok közé beékelt, sártapasztású szegény polgárok odúja. Mikor még a pogány istenek védték Rómát, az arisztokrácia tágas, világos, mesterien megépített palotákban lakott és a városi szegénység három-négy emeletes bérházakban összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között élt.

Ha az egyházi feljegyzésekre támaszkodó történészek ismertetéseit olvassuk a középkori Rómáról, akkor mindig előtérbe helyeződik a rengeteg új templom megépítése, a sok restaurálás, felújítások, javítások sora, melyeket jólelkű pápák önfeláldozóan valósítottak meg, egy olyan Rómát teremtve melyre büszkén tekintett fel a keresztény világ apraja-nagyja. Evvel szemben az építésrégészet évszázadokon keresztül húzódó leletnélküliséggel szembesülve görcsösen kutat, ám amit találnak az inkább kiábrándító, mint felemelő. A Santa Prassade templomának megépítését Paschalis pápának (817-824) tulajdonítják, amiben közel sem lehetünk biztosak. És ezen az egy templomon kívül nem sok minden más épületet lehet találni, melyet a VII-IX. században emeltek volna.

„Sajnos nem rendelkezünk olyan régészeti vagy történelmi adatokkal, melyből rekonstruálni lehetne a VI.-VIII. századi Róma arculatát. A későbbi időkből származó adatokból látható, hogy a városfalon belüli területek egynegyede volt csupán lakott vagy kertként megművelt rész, míg a többi terület elhagyatott romos rész volt. Még a Lateran Palota komplexuma körüli részek is lakatlanok, elhagyatottak voltak, építkezések nyomait csak a Szent Péter Bazilika környékén lehet fellelni. A XI. század elejétől egy gyorsan kibontakozó fordulópontot figyelhetünk meg a város építkezésében.” (Valenzani)

„Rómában a 'Crypta Balbi' elnevezésű régészeti ásatásokon előkerült anyag kiértékeléséből láthatjuk, hogy a VIII. században nem létezett import, hanem minden termék (vas, kerámia, ruházat) helyileg lett előállítva.” (Paul Arthur)

Capracorumi (Szent Cornélius) templom és 'domusculta' hatvanas évek végén a Római British Iskola által feltárt romjait láthatjuk a képen. A domusculták papi feudális birtokközpontok voltak, melyek annyiban különböztek más hasonló középkori mezőgazdasági központoktól, hogy nem nemes báró vagy gróf volt az úr benne, hanem papok. A képen jól kivehető, hogy nem lehetett valami komoly épület; sokan nem lakhatták, és a mellette lévő temető is kevés sírt tartalmaz. Nagyon kevés (szinte semmi) műemlékmaradvány létezik a VIII. század Itáliájából, és ezért Adorján pápa capricorumi uradalom romjai kiemelt értéket jelentenek A Capracorum domuscultáját I. Adorján (772-795) pápa építette családja birtokán 780 körül.

Karoling templomok

A változatosság kedvéért nézzünk meg néhány bizonyíthatóan Karoling korban alkotott, és kitűnő állapotban megmaradt templomépületet: érdemes, mert nem sok van belőlük. Karolingnak vélt, ám mégis kétséges templomokat, mint pl; a St. Hilaire temploma amit néha IX. néha X. századinak mondanak, vagy a Alise-Ste-Reine nevű helységben látható kicsiny templom, mely Meroving időben épült fel először, de a vikingek lerombolták és a X. században építették újjá, és a St. Germainban található Benedekrendi apátság későkori építményét, melynél csak a kriptát mondják Karolingnak, kihagyom képes bemutatásomból. Hasonló a helyzet Bilazais templománál is, ahol csak találgatják: IX. vagy inkább a X. század-e az elkészítési ideje.

Germigny des Pres

Bizánci építészeti hatást láthatunk az 1870-es években újjáépített Germigny des Pres templománál, melynek oratóriuma 806-ban készült el. Minden átépítés ellenére az építmény IX. századi jellegzetességei szépen kivehetők és a csinos kis építmény méltán népszerű a régi dolgokat kedvelők között.

Cravant les Coteaux

Különösen jó állapotban maradt meg a IX. században épült Karoling építészeti stílust magába foglaló templom, melynek szemet gyönyörködtető apszisa talán visszatükrözi azt a kevés szépet, ami még megmaradt a kora középkor emberében.

St. Phillbert de Grand Lieu

Nantes melletti Szent Philbert templom azon kevés építmények közé tartozik, mely tényleg Karoling időben, a IX. század első harmadában lett felhúzva A templom falába épített tégladarabok római pogány romokból kitördelt maradványokból származnak, mert a Karoling időkben már teljesen elveszett a téglagyártás ismerete

St. Pierre aux Liens Thaims

Thaims faluban látható Szent Péter templomának a gall-római időkben épített pogány templom alapjait láthatjuk, melyre később egy Meroving keresztény templomot építettek. Az eredeti kisméretű toronyszerű építményt a XII. században átépítették és körbeépítették. Mi a Karoling benne? Nos a központi, belső terében lévő oszlopdíszítések, mert ha nincs benne semmi Karoling, akkor egy tipikus példányát láthatnánk egy Meroving építmény zökkenőmentes XII. századi átmenetelének, anélkül, hogy építészében létezne Karoling időszak.                                         

Moussan, St. Laurent (st laurent)

ADél-franciaországi Moussan falucskája mellett áll eldugva egy szőlőskertben az Eglise St. Laurent kápolna, mely IX. századi építmény. Ez a templom is, mint minden más Karoling építmény, lerombolt római épületek kőmaradványából lett megépítve. A Karoling időben sehol nem működött kőbánya, leszámítva talán a muzulmán Ibériát.

St. Martin, Fitou

Egy másik piciny kápolna Fitouból, a IX. századi Szent Márton kápolna, mely korhű állapotban maradt meg.