Bernátért még Jézus is lejött a keresztről ... 

Bizonyára emlékszünk IX. Leó-Brúnó (1049-1054)

pápára, aki az emberi hiszékenységet és a babonás butaságot kihasználva saját maga által kitalált csodákat csodákra halmozva alapozta meg hírnevét. A hazudozó francia pápa szolgáltathatott követendő példát a másik francia szélhámosnak, a száz évvel később élő Bernátnak, aki olyan sikeresen szédítette meg a jónépet, hogy szentnek majd doktornak nevezték ki. Bernát már egész fiatal korától kezdve több csodát hajtott végbe, mint Jézus, szent Péter, szent Pál és szent Jakab együttvéve.

Mivel fizikailag nagyon gyenge, a gyakorlati dolgokban pedig ügyetlen volt, szerzetestársai aratáskor otthon hagyták téblábolni, amit már nem bírt elviselni, kiment ő is a földekre, kért egy kaszát, hogy ő is aratni fog, de több volt benne a beképzeltség, mint az erő és az ügyesség a kaszáláshoz. Csetlett-botladozott a kaszával, s a végén már maga az apát figyelmeztette, hogy hagyja abba. Teljesen kimerülten letette a kaszát és térdre borulva imádkozni kezdett: Jehova isten adjon neki erőt a kaszáláshoz. És valóban: új erő áradt a tagjaiba, és megragadta a kaszát és úgy kezdte el vágni a rendet, hogy minden szerzetes elmaradt mögötte. Ilyen egyszerűen ment ez Bernátnál: egy ima és máris ő lett a kolostor első kaszása.

Clairvauxmelletti faluból egy kisgyermeket vittek Bernáthoz, akinek karja el volt halva, és borzasztó fájdalmaktól szenvedett, Bernát imádkozott egy rövidet, keresztet vetett a gyermekre, az meg azon nyomban meggyógyult. Egy Humbert nevű egyén olyan súlyos epilepsziában szenvedett, hogy naponta hétszer esett össze szörnyű görcsöktől szenvedve. Humbert esetében még keresztet sem kellett vetni, a teljes gyógyulás eléréséhez elég volt egy ima, amitől Humbert úgy megilletődött, hogy maga is szerzetesnek állt, kitanulta a keresztény mesterséget és néhány év múlva Igny apátja lett belőle. Leon egyházkerületéhez tartozó Foigny monostora templomában annyi légy volt, hogy nem lehetett miattuk használni a templomot. Bernát mondott egy imát, majd rá üvöltött a legyekre: „Excommunicabe eas”, mitől a legyek tömegesen hullani kezdtek. Másnap lapátszámra kellett kihordani a templom padlóját vastagon belepő légytetemeket.

Volt úgy, hogy egy nap alatt 14 csodás gyógyítást performált, ahol csak megjelent kiürültek az elfekvők. Asszonykákat is simán rendbe hozott Bernát, sőt legalább egyet feltámasztott érintésével halálából egy másik nőt, aki 15 éves korában elvesztette látását egyetlen ima segítségével gyógyította meg szemeit. Sokszor elég volt egy keresztet rajzolni a levegőbe és a halálos beteg mindjárt rendbe jött. Eberhard káplán írja a La Chapelle-aux-Saintben esett mirákulumot: „A szűz Mária oltáránál imádkoztunk, mikor egy fiatal nagyon beteg lányt hoztak elébe, akit megáldott és áldásával nyomban meg is gyógyította.” Végtelen feladatnak tűnik felsorolni azt a rengeteg kitalált babonás mesét, amit Bernát legkeményebb szerzetesei (Gerard, Godfrey, Cambigbus apát stb.) terjesztettek a mennyei hatalom áldásaival és erőivel felruházott Bernát meséjének alátámasztására.

Bernát a hirtelen kibocsátott fémnyalábbal valami nagyon erős elemlámpát vagy csak valamilyen ősi perzsa bűvésztrükköt alkalmazhatott X. Vilmos elkábítására, hiszen a szemfényvesztés és illúzió művészete már az ókorban is virágzott.

Azon bizony senki el nem ámul, hogy Bernát kebelbarátja volt a tiszteletre egyáltalán nem méltó Cluny-i apát, Péter, az inkvizítor szent Norbert, a greboblei szent Hugó, Rómában Crema-i János, és Bernát volt az aki foggal körömmel harcolt a hamis pápa II. Ince érdekeiért, minek procedúrájában kiforgatta az egyházi törvényeket, prostituálta az erkölcsöt, igazságot és ellenfelei számára (pl. Anacletus) megtagadta a pártatlan igazságszolgáltatás esélyét. Nem mindenki dőlt be azonnal a hamis pápa (II. Ince) hitelesítésének, X. Vilmos Aquitania hercege, Potiers grófja Anacletus igazságát támogatta, és majd négy évig kitartott Anacletus pápa mellett, mire a saját szentségességétől felfúvódott Bernát, pióca módjára ráakaszkodva addig gyötörte, stresszezte Vilmost, míg az beadta derekát. A keresztény történet szerint Bernátból kiáradt fénynyaláb ereje hatolt Vilmos herceg szívébe és ezért pártolt át Ince pápa szolgálatába.

Bernát nem volt hiányában az orcátlan lódításoknak, különösen szűz Máriát szerette belekeverni az általa tákolt fantasztikumgyűjteménybe, miszerint Mária annyira értékelte az iránta való rajongást, hogy egyszer mikor Bernát betegen szenvedett Mária személyesen megjelent – de nem egyedül ám, hanem magával hozta szent Lőrincet és szent Benedeket – majd megérintette Bernátot, aki az érintéstől egyből meggyógyult. A szűznek mondott Máriára olyan vehemensen volt beindulva, hogy az általa kitalált csodás történetekkel egy korábban nem látott szűz Mária-kultuszt alakított ki. Azt találta ki, hogy Mária, Jézuskával a karján megjelent előtte, elővette mellét majd abból tejet spriccel Bernát szájába.

A nőktől és nemi élettől szigorúan eltiltott szerzetesek, papok kiemelt rajongással tették saját imádatuk középpontjába az olyan kéjes csodát, melyben szűz Mária előveszi keblét és abból tejet spriccel az áhítattól tátva maradt Bernát szájába, ám még ennél is népszerűbb volt az a variáció, melyben Mária az ölébe ülteti a kéjes élményekre áhítozó papot és direkt megszoptatja.

Más verzió szerint – miközben Bernát elszundikált –, Mária behelyezi mellét Bernát szájába, hogy az kényelmesen szopogathassa az 'isteni bölcsességet' jelképező tejet, míg olyan változat is előfordult, ahol Bernát és a kis Jézuska együtt, egymás mellett szopogatnak. Szinte majd minden pap, szerzetes szeretett volna Bernát helyében lenni, mert számukra egy szűzi mell szopogatása maga lehetett a egyszerre a földi és az égi mennyország.

Az állandóan elégedetlenkedő, kötözködő Bernátnál III. Jenő pápa lámpással sem találhatott volna jobb alakot, akire rá tudta volna bízni a következő kereszteshadjárat meghirdetését, nemesek, polgárok megbolondítását, hogy azok adják fel a viszonylagos normális életüket és áldozzák fel magukat a pápaság világhatalomra törő önkényességének oltárán.

A háborúra uszító prédikációk hatásnöveléséhez is természetesen szükség volt olyan csodákra, amik még jobban megzavarják az amúgy is már kusza agyakat. Ilyen volt a Speyer-i birodalmi gyűlésen rendezett szemfényvesztés, ahol III. Konrád császár a nép tombolása közepette magára vette a keresztet; a régóta ellenségeskedő Staufok és Welfek kibékültek, és együtt indultak a keresztes háborúba. A cécó gondos szervezői a kijárathoz odavittek egy béna gyermeket. Bernát megérintette, és így szólt hozzá: ,,Járj!'', és a gyermek elindult. A csoda láttára a nép magán kívül volt, a csaló Bernát óriási sikert aratott.

Valójában ijesztő, visszataszító randa férfi volt Bernát; kidülledt szemei vérben forogtak, sovány beesett arca koponyafejet kölcsönzött, sárgás bőre, karvaly orra egy beteges ragadozómadárra emlékeztetett. Állandóan hadonászott, képtelen volt kontrollálni érzéseit, sokszor remegett az idegességtől, nem birta elviselni ha valaki okosabban, logikusabban érvelt nála. Ilyen esetekben végtelen bibliai és más vallási idézetek özönét kezdte sorolni, szinte lélegzetvétel nélkül hadarta, forgatta, gátlástalanul használv az általa szentnek vélt passzusokat, senki másnak hozzászólást nem engedve. A keresztesháború kirobbanása érdekében minden prédikációjában habzószájjal, üvöltözve gesztikulált, ígérgetett és összevissza hazudozott, hogy minél több embernek elvegye józan ítélőképességét, hogy minél több embert küldjön a vágóhídra. Szerinte szent Péter akarta és Krisztus is helyeselte az újabb transzkontinentális háború kirobbantását, ezenfelül Krisztus is örök mennyei tartózkodást ígért mindenkinek, aki hajlandó hadba szállni. Valóságos tömegpszichózist váltott ki mindenfele, ahol izgatott fröcsögésébe belekezdett, még VII. Lajos francia királyt és III. Konrád német császárt is sikerült veszetté tennie, elküldeni őket Ázsiába. Azt merte hazudni a két uralkodónak, hogy számára megadatott a mennyei kommunikáció, mely által biztosíthatja őket, hogy hadjáratuk fényes győzelmek fogják kísérni. A keresztesháború teljes kudarcba fulladt, több tízezer életerős, fiatal lovag elhullott, a két uralkodó (VII. Lajos, III. Konrád) halálos ellenségek lettek. Bernát persze semmilyen felelősséget nem vállalt magára, szerinte a kereszteskatonák nem voltak eléggé lelkileg elkötelezettek, sok bűnt követtek el, és isten akarata volt sorozatos vereségük, szenvedésük. Ha valaki bírálni merte az általa megszervezett háború csúf kimeneteléről, akkor csak megrántotta a vállát álnok módon imára kulcsolta kezét, szemét az égre emelt és azt üvöltötte: „Áldott legyen uram minden ítéleted!”

Vezelayben, 1146. március 31-én megtartott nagygyűlésen VII. Lajos és felesége Aquitaniai Eleanor térdepelve engedelmeskednek a barna csuhába pöffeszkedő Bernátnak, miközben Bernát cimborája, a vazelay-i püspök áldásával nyomatékosítja a kereszt felvételét.

Mint minden olyan keresztény, aki az egyház legalját képviselte Bernát is utálta a világi tudományokat és csakis az egyházi dolgokkal kapcsolatos tudományok elsajátítását szorgalmazta. Élesen kikelt pl. Abaelard racionalizmusa ellen, mert szerinte a teológiába nem lehet semmilyen vita semmiről csak a dogmákban való vak hit ismételgetése létezhet, a filozófia megkérdőjelezi a legszentebb hittanítást, ezért a filozófiát el kell nyomni, mert „a hitet nem lehet háttérbe szorítani a filozófiával.” A Sens-i zsinaton sikerült Abaelardot, illetve tanításait elítéltetni.

Már a végét járta a nagy csodatevő szélhámos, de rajongói majd az utolsó napjáig gyártották a meséket: nem sokkal halála előtt Bernát még meggyógyított egy halálosan beteg asszonyt. Ezt látva a nép és a katonák oly hevesen ünnepelték Bernátot, hogy majdnem agyontiporták … 63 éves korában, 1153. augusztus 20-án jött el érte Lucifer.

Történelmi addició:

Az egyik kezében kardot és egy hatalmas buzogányt tart, amivel a hitetleneket és az eltévelyedetteket kell ölni, pusztítani, a másikban vesszőágat, mellyel az engedetlen, makacs papokat illett ütni. És ezt a szadista, hazudozó, véreskezű pszichopatát szenté avatta a katolikus egyház …

Clairvaux-i Bernát: 1090 körül született, kilenc éves korában egyházi iskolába íratták. Állítólag szerette az irodalmat és a szentek, mártírok, egyházatyák szokásos propaganda irodalmán kívül olvasta Vergiliust, Terentiust, Tacitust, Cicerót, ám ez lehet egy alapozatlan állítás is, hiszen cselekedetei, vallásfanatizmusa, gyűlölködő agresszivitása, gátlástalan hazudozásai, közel sem tükröznek olyan szellemiséget, ami a klasszikus géniuszok szellemiséget visszatükrözné. Ha elfogadjuk a keleti vallások egyik sarokkövét alkotó tanítását, a reinkarnáció doktrínáját, akkor semmi kétség, hogy Bernát a satnya démon, VII. Gergely reinkarnációja volt, kinek minden negatív, aljas tulajdonsága halmozottan megtalálható volt Bernátban is, mintha azok egyenesen átöröklődtek volna bele.

Az első igazi bemutatkozása Bernátnak, Anacletus pápa (Petrus Leoni) megválasztása után történt, mely választás a katolikus törvények előírásainak megfelelően lett lebonyolítva, nem úgy, mint az ellene törvénytelenül fellépő II. Ince megválasztása. Petrus Leoni legnagyobb ellenfelei Haimerich birodalmi kancellár és Campana-i nemesség hóhéra Crema-i János vezetésével, mindössze öt bíboros, február 14-én hajnalban, Frangepáni zsoldosok védelmében, a Frangepáni erőd árnyékában húzódó Clivus Scauri árkádjai alatt összeesküdő latrok módjára titkos pápaválasztást tartottak. Ekkor ők öten – mind gregoriánusok – választották meg, teljesen törvénytelenül a szintén gregoriánus Incét. Mivel nem csupán Róma, hanem Európa legtöbb uralkodóháza elismerte Anacletust törvényes pápának az aljas zélóta erők ellentámadásba lendültek, élükön a lihegő Bernáttal. Bernát fáradhatatlanul járta a világi uralkodók udvarait és mindenhol azt hazudta, hogy Anacletus lett törvénytelenül megválasztva, mindenki szemében utálatos bitorlónak nevezte és, hogy a nép Incét akarja helyette Péter székében látni, holott a valóságban pont az ellenkezője volt az igaz.

Bernát a második keresztesháború kirobbantásában is jelentős szerepet vállalt, mikor végig látogatta a frank-germán nemesi udvarokat mindenhol hazudozva győzelmet, krisztusi támogatást és az öregisten (Jahve) direkt beavatkozását ígérgette. A rengeteg értelmetlen halál láttán még III. Jenő pápa is elszégyellte magát, nem úgy Bernát, aki néhány hét sunnyogás után máris egy másik keresztesháborút akart elindítani, ezúttal Suger apát támogatásával. Abélard elleni áskálódása mellett képes volt időt szakítani a Cluny kolostor agymosásától megundorodott, Lausanne-i Henrik ellen, aki a meggyilkolt dél-Franciaországi 'eretnek', Pierre de Bruys követőjeként váltotta ki Bernát dühét. Bernát dél-Franciaországba utazott és nekilátott az eretneküldözésnek, erőszakos fellépése szétverte Henrik-követőket, és a Petrobrusiánokat és Pierre de Bruyst börtönbe juttatta, ahol – jó keresztény szokás szerint – megfojtották. Hat héttel Jenő pápa elmúltával, 1153. augusztus 20-án követte kedvenc pápáját a pokolba Bernát, kellemetlen erőszakosságát, minden higiéniát hiányoló, ápolatlan külsejét, kioktató fenyegetőzéseit, mesében illő hazugságait nagyon kevesen hiányolhatták.

egy pogánykori férfi portré, szépen kidolgozott technikával elkészitve

Még mielőtt rátérnék a Szent Kelemen templom, Sissinus képére röviden bemutatnék néhány alkotást annak demonstrálására, hogy a kereszténység – különösen Itáliában – micsoda károkat okozott a művészet terén. A pogány mesterek, tanítók kiirtásával megszűnt a szépség, a szemet, lelket gyönyörködtető megjelenési forma: mivel egy igénytelen toprongyos hatalom ragadta magához az élet minden területét, ezért csak igénytelen, ronda képi kifejezésre voltak képesek.

az előző képpel szemben éles groteszként a néhány száz évvel későb, amolyan tehetségtelen grafikaként egy keresztény művész összeszenvedett arcképét láthatjuk.

Senkinek nem szükséges képzőművészeti főiskolát végezni ahhoz, hogy meglássa a két kép közötti óriási különbséget.

A katolikus kereszténységben soha nem volt tiltva a humán képi ábrázolás és az, hogy semmi értékes képanyag nem maradt fenn a VIII.-XI. sz. idejéből nem egyházi cenzúrának tudható be, hanem, hogy nem léteztek festőművészek. A fejlett, szemet gyönyörködtető 'pogány' festőművész kultúrát kiirtották, helyében évszázadokon keresztül csupán suta groteszk, sokszor gusztustalan alakokat voltak képesek odapingálni, ezért roppant fontos minden olyan fennmaradt alkotás, mely képes egy nívós – pre-reneszánsz – művészi szintet bizonyítani.

az arany pogány korra jellemző, szép szinekkel, arányos formákkal kidolgozott, mitológia hatású csoportkép

és most a felső képet vessük egybe evvel a több szóz évvel később 'alkotott' keresztény művész csoportképével ...

és azt hiszem még egy összehasonlitást megengedhetek a keresztény és az azelőtti világ művészete közötti enormis egyenlőtlenségre.

Ezt a gyönyörűen kivitelezett női portrét szivesen mindenki kiakasztaná falára,

Elfuserált szellemiségnek szemléltető bizonysága csak elfuserált valami lehet …

majd évszázadokkal később a festészet szépségét teljesn feladó keresztény piktorok már csak ilyen silány otromba képmásokat voltak képesek összepamacsolni.

Bizánci művészek alkotásait leszámítva több mint öt évszázadon keresztül nem létezett önálló itáliai festészet, csak ilyen barlangrajz-szerű mázolmány.

Róma központjában, a Colosseum szomszédságában található a kiemelten figyelemre méltó kora-keresztény műemlék, a XI. században emelt Szent Kelemen bazilika. A bazilikát egy IV. században alagsori szinten megépített gnosztikus keresztény épitményre, a X.-XI. században teljes gőzzel üzemelő Kelemen alagsori templomára húzta fel a templom urának számító bíboros, Anasztáz (1102-25). Ez a máig is épségben fennmaradt műemlék, Róma agyik büszkesége a Szent Kelemen bazilika. Anasztáz terveinek megfelelően a felső szinttel megnagyobbodott templom-bazilika, vallási és a városon belüli politikai céloknak jobban eleget téve nagyot növelt a bíboros presztisén. A IV. századi templom alatt egy még régebbi I. században épített 'pogány' templompince és masszív fundamentumfalak szolgáltattak alapot minden későbbi ráépítkezésre.

Ebből a legalsóbb szintből nyílik egy földalatti II. században kialakított barlangszerű Mithras templom. Falak mentén, az oltár két oldalán fekvő-heverő pihenők voltak kialakítva, melyeken a szent növényeknek számító entheogének elfogyasztása után a hívők kényelmesen képesek voltak átélni a módosított valóságba átkerült extázisukat.

A Szent Kelemen alsó templomában található freskók közül nem egy elkészítési idejét VII-IX. századi felújításukhoz kötik, holott ilyen restaurálásokat régészetileg nem lehet nyomon követni, azokról csak egyházi iratokból (másolatok) értesülünk.

Krisztus pokolra (limbus) szállását – lelkek mentése érdekében – ábrázoló freskó töredék alkotási évét 850 körülre dátumozzák a sokat tanult szakemberek, ám az erősen megrongálódott képből egy 850 keletkezésre következtetni erőltetett görcsölésre vall. A rögeszmés erőlködés szerves része annak bizonyítására, hogy igenis létezett egy Karoling reneszánsz, egy csodás művészetileg magasan szárnyaló Karoling kultúra, ennek bizonyítására nyugodtan lehet ide-oda dátumozni különböző korokból származó szépművészeti emlékeket.

Kétséges bizonyítékokkal alátámasztott Karoling művészeti remekeket Itáliában fellelni lehetetlenség, helyette a X. sz. közepétől kezdődött templom, bazilika javítások, díszítések egyre inkább megszaporodtak. A régészet segítségével kimutatható tetőszerkezetek, falak javítása, vakolása, meszelése már tudományosan bizonyítható, pl. az újonnan beindult téglagyártó üzemek termékei könnyen beazonosíthatók. A restaurálásokkal egy időben ment végbe a csupasz falak díszítése.

Templomok, kápolnák díszítésének kiadásait sokszor közönséges polgárok, buzgón gyakorló keresztény donorok készítették el; kisnemesek, kereskedők, nyugdíjba vonult rablók, kapitányok és hirtelen meggazdagodott özvegyek egyszerű motívumok vagy összetettebb, szenteket megelevenítő festményekkel szépítették a csupasz falakat. Majd minden esetben a mecénások, mint modellek felkerültek a templomi freskókra Chris Wickham (Medieval Rome: Stability and Crisis, 900-1150) említ néhány, XI. sz. végén Rómában élt, pontosan beazonosítható támogatót és az alkotásokat, amelyeken meg van örökítve személyük; Pietro a 'medicus' a Pallara-i Mária templom építtetője, Bonizzo Szent Orbán templom díszítője, Beno di Rapiza és felesége Mária Macellaria, akik jómódú kereskedők/földbirtokosok voltak.

A római szent Kelemen templom alsó szintjén található, rosszul kivehető, erősen kopott négy táblafestmény egyikén Beno Rapiza és felesége Mária, három gyermekükkel lett megörökítve. A Rapiza család Szent Kelemen csodálatos gyógyítását megjelenítő freskó alsó részén, mint modellek szerepelnek. A festmény stílusa, színei, az alakok ruházata, formái pont úgy néznek ki, mint a templom többi képének jellegzetességei, ezért alaptalan néhány freskó elkészítési idejét több száz évre visszadátumozni.

Szent Kelemen és Sissinus c. XI. századi erősen megkopott táblaképe, mely ma is látható az alsó templomban. Ezt a képet kb. 150 évvel ezelőtt lemásolták … (alsó kép)

A sok homályos, nehezen kivehető kép közül egyetlen alkotásban gyönyörködhetünk csupán egy XI. sz. végén készített táblakép hű másolatában, amiről ír szerzetesek az 1800-as években az eredeti színeket hűen visszaadva pontos kópiát készítettek.

A táblakép témáját egy görög nyelven íródott VI.-VII századi hágiográf firkálmány szolgáltatja, melynek másolata Migne, Patrologia Latina c. gyűjteményében lelhető fel. A gyerekes történet szerint Sissinus (Trajanus császár) féltékeny volt feleségére Theodorára és zavarta, hogy felesége az erkölcstelen züllöttnek mondott keresztény gyülekezetben pazarolja idejét. Sissinus utána lopakodott az asszonynak, hogy rajtakapja, egy oldalbejáraton bement és szolgájával félrehúzódva leste mi történik. Mikor Kelemen befejezte a misét és a gyülekezet kimondta az áment, Sissinus hirtelen megvakult és megsüketült.

Kelemen pápa a korai hierophan ábrázolást utánozva karjait széttárva fejezi be igehirdetését (átokmondását), tőle jobbra Sissinius (nem más, mint Traianus császár) látható, mögötte felesége Theodora, a frissiben keresztényhitre tért szent asszonyság támogatja az éppen megvakított férjurát. Sissinus másik oldalán szolgája nyúl hóna alá, mire szüksége is van, mert szent Kelemen a zsidó-keresztény mágia segítségével megvakította és megsüketítette. Hágiográfia mesegyűjteménye szerint Theodora későbbi könyörgésére Kelemen házhoz ment gyógyítani a császárt, ám mikor Sissinius visszanyerte látását, hallását le szerette volna tartóztatni Kelement, mint gonosz varázslót és fekete mágia segítségével elkövetett rontással valamint házasságtöréssel is megvádolta. Ekkor megint fantasztikus csoda történt, mert mikor Traianus szolgái rávetették magukat a keresztény szentre, akkor csupán egy nagy méretü kőoszlopra ugrottak rá. A táblakép aljában láthatjuk, hogy Sissinus szolgái húzzák vonják a Kelemennek vélt kőoszlopot, ami az átváltozás előtt eredetileg Kelemen lehetett.

A történet egy eléggé lapos érzelmekre hajazó keresztény történetnek néz ki de, ha jobban megnézzük könnyű zsidó gyökereit felfedezni. Az Apostolok cselekedetiben a Damaszkuszba igyekvő Sault Jézus útközben megvakítja „... ezért kézen fogva vezeték be őt Damaszkuszba.”, „És három napig nem látott ...” Sissinus, Saulhoz hasonlóan keresztény közbejárásra nyerte vissza látását.

Sissinus története, Saul megvakításával egyező módozatban bizonyíték a keresztény fekete-mágia gyakorlatára, arra az igyekezetre, mikor rontó praktikák segítségével sokszor ártottak embertársaiknak. Természetesen pontosan leellenőrizni, hogy melyik esetben mennyire volt hatásos gonosz praktikájuk lehetetlenség, de a meglévő negativ szándék, az ártás akarata, a különböző formákban megfogalmazott rontó vágyódás bizony többször felbukkan, mely történetek mind kitörülhetetlenül szerves részévé váltak a keresztény hagyományoknak.

Borzasztó hiba lenne szem elől téveszteni azt a tényt, hogy az összes mágiafajta, mágikusnak ható cselekmények összessége; varázslás, bűvölés vagy szemfényvesztés a fekete mágia fogalomkörében tartozik. Ezek között a legártóbb változat mikor a másik gyengeségét kihasználó pap ártás, rontás vagy kiátkozás szertartásával pszichológiai terrort, lelki traumát okozott, amivel legtöbb esetben betegség vagy épp halál kiváltása volt a cél. Minden józan emberi, etikai felfogás szerint csak a gyógyítás és áldás számít 'fehér' mágiának.

Az évszázadokon keresztül tartó, rendszeres szitkozódó, átkozódó szertartások, melyekben pápák és főpapok dühöngve ártást-rontást propagáltak, a keresztény kultúra szeretett fegyvere volt. Egy olyan alantas praktika, mely minden jellegében kimeríti a fekete mágia fogalmát. A keresztény fekete mágia legaljasabb változataival; emberek szadista kínzásával, eleven elégetésével, bestiális legyilkolásával – jelen tanulmányomban – helyhiány miatt foglalkozni nem tudok.

A középkori keresztény misztika valahogy túlélte a legsötétebb időszakok szellemi elnyomását és ha haloványan is, de megtartotta az entheogenek ismeretét, tovább ápolta a szentgomba kultuszát. Ilyen témájú direkt feljegyzés természetesen nem íródhatott, hiszen az inkvizíció éberen rajtatartotta szemét a herbalikát ismerő gyógyító-ápoló szerzetesrendeken, árgus szemmel figyelték, hogy azok a látomást okozó növények megtapasztalása által nehogy véletlen rátérjenek az eretnekek útjára. A Szent Antal Rend azon kevés szerzetesrendek közé tartozott, kik között előfordult az ősi gnózis hagyományának tisztelete, a rejtélyes tudás megtestesítésének enigmatikus praktikája. Két festőóriás tanúskodik a Szent Antal Rend entheogén-gnózis ismeretéről.

Mathias Grünewald az Isenheim-i Szent Antal kolostorának kórházkápolnája számára 1514 körül készítette el oltár-festményegyüttesét, melyek nagyméretű forgópontos táblákra lettek festve. Az antonita szerzetesrendet a XII. sz. végén alapították, gyógyítás és betegápolás végett. A rend az egyiptomi, IV. században tevékenykedő 'Remete' Szent Antalról kapta a nevét, életrajzát (Vita di St. Antonii ) először a vele kortárs Athanáz rögzítette.

Szent Antal az első keresztény misztikusok közé tartozott, aki a sivatag magányába vonulva sikeresen követte Szent János nyomdokait, remeteség viszontagságaiban átélte Jézus kísértését az ördög által, végigszenvedte a démonok kínzását, átesett a testi-lelki gyötrelmeken, kínzásokon. A tengernyi megpróbáltatás után a rendíthetetlen hitének köszönhetően meggyógyult, és lehetségessé vált előtte mások gyógyítása is. Ezért a remete védőszentté vált a kísértés, és betegségek ellen, de ugyanakkor olyan védőszent lett, aki a betegség és nyavalya előidézője, okozója is lehet. Ennek a paradox elképzelésnek tudhatóan nevezték el róla az anyarozs mérgezés fájdalmas betegségét Szent Antal Tüzének. A Szent Antal tüze elnevezésű betegség a középkorban a nem kellően tisztított, az anyarozzsal nagymértékben szennyezett gabonaliszt okozta. A látszólagosan járványszerű, tömeges mérgezés formájában megjelenő betegség okát sokáig nem ismerték és azt túlvilági büntetésként, démonok által előidézett átokként értelmezték.

Grünewald oltárképei az antonita gyógyító folyamat fontos részét alkotta; a betegeket az oltár elé vezették, lelkük és testük megkönnyebbülését, fájdalmaik csökkenését remélve a képekből áradó misztikus erő hatásától. A festő stílusa nem reneszánsz, és nem hasonlít a halványuló késő gótikára sem, inkább egy sajátos misztikumtól áthatott művészi eljárás kifejezése, melyben az isteni illuminációt, a sötétségből kitörő fenség igazát képesíti meg. A festmények szimbolikája zavarba ejti a szemlélőt, miközben szeme előtt szinte egybefolyik az erőszakos borzalom és a szelíd, angyali békesség. A kilenc panelből álló képegyüttes minden darabja mestermű, melyben a kirobbanó fényözön keveredik az üres sötétséggel; az árnyék és fény dramatikus váltakozása, a vörös és élénk piros színek állhatatos használata még drámaibb tónust nyújtanak az amúgy is szorongást keltő jelenetekhez.

Egy kép azonban békességet, bölcsességet, szinte már édenkerti harmóniát tükröz a nézőre, melynek csendes nyugodtsága jóérzéseket nyújthatott a betegségtől és fájdalomtól meggyötört szemlélőnek.

Jeromos a nála 120 évvel korábban élő Athanáz munkájától (Szent Antal Élete) felbuzdulva megírta a Remete Szent Pál életrajzát (Vita Beati Pauli), amiben beszámol Pál és Szent Antal között történt találkozóról. Jeromos szerint Szent Antal 90 éves korában felkereste a sivatagi oázisában az akkor 110 éves Remete Szent Pált. A találkozás népszerű története több változatban került be a középkori hagiográfia korpuszában, és a későbbi reneszánsz képzőművészek egyik kedvenc témája lett. Az isenheimi oltárfestményen a két szent egy olyan idillikus környezetben, képzeletbeli tájban beszélget, mely nagyon messze eshetett a betegségekben szenvedő nyomorultak realitásától. És mégis a két szentéletű remete nyugodt, méltóságteljes alakja, az állatok szelídsége, a növények sokfélesége egy magasabb rendű spirituális szintet sugalmaz, olyan álomképet, melyek szelíd valósága relaxációt nyújthatott a beteg lelkének. A festmény apró részleteiben látható, hogy a monostori misztikában milyen fontos helye volt a herbárium ismeretének, a gyógynövények kultiválásának, valamint észrevehető az entheogén gomba ismerete is, amiből következtetni lehet gyógyászati hasznosítására. A növénytan ismerői (W. Kühn, Issler) számos gyógynövényt voltak képesek beazonosítani az antonita herbáriumból; vasfű, tárnics, útifű, fehér lóhere, gamandor, pántlikafű, árvacsalán, boglárka, tönkölybúza, mák: melyeket Grünwald megörökített festményén. Ezek a gyógynövények mind részét alkották a Szent Antal-tüze betegsége gyógykezelésének, és mind megtalálhatóak voltak a középkori gyógyító-ápoló szolgálatot tévő monostorok herbáriumában, de különösen példa erre az 1457-ben, Mainzban megjelent 'Hortus Sanitatis' növénygyűjtemény, melyből hiteles képet kaphatunk az antoniták növénytani jártasságáról. A Szent Antal Rend gyógyító receptjei elvesztek ezért a kolostoraik számára készített festmények maradtak csupán gyógynövényismeretük bizonyítására.

A festmény további alapos vizsgálata olyan rejtett részleteket tárhat fel, melyek századokon keresztül elkerülték az ikonológia mesterségét űző szaktekintélyek figyelmét. Pál lábai előtt egy behunyt szemű szelídített őzsuta emeli fejét – farával, mintha Pál lábaihoz dörgölőzne –, míg Pál elmutat a messzeségben éppen csak látható szarvasbikára. A tisztás szélén legelésző szarvas előtt a zöld fövenykörnyezettől eltérő pirosas-barnás növényen legelészik, mely minden valószínűség szerint az Amanita muscariát jelképezi. (Hiszen a szarvas, ha csak pusztán füvet legelészne, akkor a művésznek értelmetlen a fű színétől elütő piros, barna szín alkalmazása.) Szent Antal kelyhet formáló jobb keze felett, a fa homályában fehér pöttyökkel megszórt, piros kalapos gombákat festett a mester. Az egész szinte alig látszik, beleolvad környezetébe, mint a sűrű erdő lombjai alatt az árnyékban meghúzódó igazi gombák.

„És hollók hoztak néki kenyeret …” (I. Kir. 17:6)

A festmény bal-felső sarkában a holló látható, szájában viszi a mennyei mannát a két szentnek. A manna piros és aranysárga színű, mint a kifejlett Amanita muscaria.

Az emberen és a szarvason kívül a harmadik lény, ami szívesen fogyassza az entheogén amanitákat az a holló.

Az egyiptomi mitológiában 'holló kenyerének' hívták az Amanita muscariát. C. Ratsch, (Dictionary of Sacred and Magical Plants), valamint Alishan's Haybusak (On Reindeer and Amanita) c. könyvében szintén a varázsgomba fogyasztójaként említi a hollót. Mitrhas misztériumaiban az egyik beavatási fokozat elnevezése a 'corax' holló volt, de a szertartásokon résztvevő segítőket is hollónak nevezték. A hollót továbbá Apolló napisten madarának tartották és érdekes módon az ég csillagképén a holló együtt van a serleggel és a kígyóval.

Csak érdekességként említeném, hogy a magyar pásztorkunyhók előtt felállított 'látófán' rendszerint a másik szentgombát fogyasztó állat, a holló ült. A táltos, a látófát elfoglaló madár segítségével volt képes asztrális utazására, révüléses repülésére. A holló kiemelt megbecsülését láthatjuk, hogymint a Hunyady család totemállata bekerült a magyar heraldika hagyományba.

Szent Antal mellett lévő szikla aljában szintén az Amanita gombát festette a mester, mely gombafajta részese lehetett az antoniták ápoló-gyógyító kezelésnek. A formásan megfestett fehér pöttyös piros gomba szerényen búvik meg Szent Antal köpönyege mellett, ezért könnyen elkerülheti a szemlélődő figyelmét. A középkor embere nem értette a hirtelen kitörő járványok, nyavalyák természetét, kiváltó okait, így a sokszor borzalmas tragédiákkal járó 'Szent Antal Tüzének' elnevezett, látszólag járványszerű mérgezést sem foghatta fel; hogy miért csak egyeseket súlyt, míg másokat elkerül. (Az antoniták meglehetősen későn jöttek rá a betegség forrására.) Az egyszerű emberek, de még a papok, diplomás orvosok mind meg voltak győződve a negatív transzcendentális, túlvilági sötét erők közreműködésében, melyek végeredményben az igazi kiváltó okok a megmagyarázhatatlan járványokra, betegségekre. Előfordult, hogy sok esetben az isten büntetésének tekintették az anyarozs mérgezést, ám ez még sem volt általánosan elfogadott szemlélet, hiszen ártatlan gyermekek és szentéletű népeket ugyanúgy megtámadott a szörnyű kór, mint bűnösöket. Démoni közvetítéssel működő betegséget az isteni hatalom megidézésével, a mennyei magasztosság megtapasztalásával kellett ellensúlyozni, és ezért volt szükség a gyógyítás részeként a beteg fájdalomtól meggyötört, halálfélelemtől felkorbácsolt lelkivilágának helyreállítása az isteni látomásokat nyújtó entheogénekkel. A gonosz erők ellen bevetett harcban ezeknek a varázsfőzeteknek ugyanúgy gyógyító, nyugtató hatással kellett lennie, mint az oltáron álló gyönyörűen megfestett képeknek.

Az antonitákkal kapcsolatos oltárképeken nem lehet véletlen műve a szentnövények ábrázolása, miképpen arról megbizonyosodhatunk Hieronymus Bosch művészetében.

A Hieronymus Bosch Szent Antal megkísértése (1505-1506) című lisszaboni triptichonja (szárnyas oltárkép) szintén az antoniták alapos herbárium ismeretéről tanúskodik. A szárnyas oltár eredetileg a Szent Antal-rend kórháza megrendelésére készült és a hatás fokozása végett, a mester a kép bal-felső sarkában belefestette a liszaboni antonita kórház leégését.

Képei magyarázatára számos értelmezés született. Az értelmezések szinte egymást felüllicitálva keresik a lehetséges magyarázatokat erre a máshol nem található elvont világábrázolásra, melyben a túlvilági lidérces részletekben hemzsegve váltja egymást a rémisztő, humoros, emberi elmével követhetetlen kinézésű groteszk figurák és a rémálomszerű jelenetek sokasága. A Szent Antal megkísértése c. triptichon középső táblaképén a remete az antonita szerzetesek csuháját viseli, vállán az azóta már híres tau betűvel. A térdeplő szent mögött egy kerek asztal körül furcsa társaság verődött össze mintha egy misztikus szeánszra készülődnének, melynek része a felajánlott ital, és a szerecsen tányérjában felszolgált antropomorf áldozati figura.

A kinagyított részleten egy szárnyas alakot látni, aki egy korsó-szerű valamin lovagol. Az alak feje helyett egy tüskés valami van, ami két különböző növény terméséből és virágjából áll. A virág, vagyis a fej felső része mezei aszal, az alsó része pedig egy tüskésbuzogány a maszlagfej (datura) tövises termésburka. Mellette egy patkányféle állaton a mandragóra gyökerére emlékeztető alak ül, oda nem illő pikkelyes hüllőfarokba torkolt lábbal.

A nadragulya, más néven maszlag, vagy a 'rokon' beléndek egy rendkívül veszélyes, erőteljes pszichoaktív anyagot tartalmazó entheogén, melynek fogyasztása ijesztő rémvilágba repítheti a hozzá nem értő próbálkozót. A hozzáértő, óvatos fogyasztás ellenben olyan rejtett élménysorozatot nyújthatott használójának, amit más úton megtapasztalni lehetetlenség. A maszlagfélék csoportjához tartozó növények alkaloidokban gazdag leveléből kenőcsöket készítettek, minek segítségével páratlan mennyei utazásra nyílt lehetőség. Levelét, virágát továbbá megfőzték, teaként fogyasztották, de különböző módozatokban sokszor a gyökerét is felhasználták.

A másik kinagyított részleten zöld lepellel részben letakart mandragóra alak ül egy lekopasztott madárra hasonlító szörnyetegen. Jobbra – homályosan egy szarvasbika van festve, mely szarvasagancsos (sámán-táltos) szimbólum Bosch képein többször megjelenik.

A mandragóra minden jelentősebb antik kultúrában széles körben elterjedt, ősidők óta ismert entheogén tulajdonsággal rendelkező gyógynövény. Az egyiptomiak is megemlítik mint afrodiziákumot és altató-nyugtatót. A korabeli leírások mint mérgező növényt tartották számon, de tisztában voltak azzal is, hogy levele, bogyója eltérő tudatállapotot, látomást okoz. Figyelemre méltóan Plinius az életuntság ellen javasolta. A középkorban számos hiedelem kötődött hozzá: szelleműző és varázserőt tulajdonítottak neki. Az emberi alakra hasonlító gyökere különösen megragadta a képzeleterőt és a termékenység jelképeként tartották számon. A középkori gyógyítók – borban áztatva – gyakran alkalmazták altatóként, fájdalomcsillapítókként, és Bosch a bizonyíték arra, hogy az antoniták is hasznosítoták gyógyításuk rendszerében.

Bosch legismertebb mesterműve, a 'Gyönyörök Kertje' c. triptichonjában mindenfelé kisebb-nagyobb piros, gömbszerű növényi bogyókat látni, melyek ugyancsak a nadragulya – még meg nem feketedett – éretlen 'termését' ábrázolja. A kép kinagyított részletében, az aljában látható misztikus madár egy ilyen bogyóval eteti a kitátott szájú embereket. A madár égi küldöncként értelmezve adja a lelki táplálékot, ami nem más mint a varázsnövény mámorító extázisa. A madártól közvetlen balra, a Szent Antal megkísértése c. képen ugyancsak a sajátságosan megfestett mezei aszal virág és a maszlagfej tüskés-buzogányának párosítását láthatjuk.

A maszlag, nadragulya és a mandragóra évezredek óta ismert, entheogénként, szentnövényként voltak tisztelve, és habár helytelen használatuk betegséget, sőt halált is okozhatott, a mágusok mégsem mondtak le kultikus fogyasztásukról.

Keressztelő Szent János c. képén a szent mellett pompázó fantázia növény levele megegyezik a maszlag (datura) levelével, az abból kinövő száron ábrázolt apró, sötét bogyók pedig szintén a burgonyafélék családjába tartozó nadragulya (belladonna) termését ábrázolja. A növény leveleiből a tiltott tudás misztikus szépsége sugárzik a szemlélő legszívesebben megtapintaná, hogy részese lehessen valami varázslatnak.

És még egy művészi üzenet a középkorból, a szentgomba helyes értelmezését illetően:

Dieric Bouts Éliás próféta a sivatagban c. festményén az 'elrejtezett' (alvó) szent feje mellé odafestette azt a varázslatos eledelt, amit az angyal adott néki: A bibliában – Éliás esetében – „szén között sült pogácsának” mondják az angyali szentmannát, de amint azt Bouts képén is látni, az nem más, mint a varázsgomba. Más nem is lehet, hiszen az ószövetségi szöveg világosan megírja az angyali eledel fantasztikus erejét: „... és méne annak az ételnek erejével negyven nap és negyven éjjel …” (I. Kir. 19:8)

Tanulmányomhoz felhasznált irodalom:

James Arthur, 'Mushrooms and Mankind'

Dana Larsen, 'The Psychedelic Secrets of Santa Claus'

Clark Henrch, 'Magic Mushrooms in Religion and Alchemy'

Jan Irvin-Andrew Rutajit, 'Astrotheology and Shamanism'

Carl A. Ruck, 'The Appels of Apollo'

Jonathan Ott, 'Pharmacotheon'

Tanulmányomhoz kapcsolódó írások: http://vallasmozaik.blog.hu/2012/06/15/john_marco_allegrora_1923-1988_emlekezve

http://adalek.blog.hu/2012/04/26/jezusi_tanitasok

Az Édenkert közepén álló Tudás Fája szemre szépen kifejlett, terebélyes fa lehetett, emberi fogyasztásra alkalmas terméssel, ami a keresztény ikonográfiában rendszerint piros – néha aranyszínű –, apróbb alma méretű 'gyümölcs'. A tanácstalan keresztény ikonográfia kényszere almát csinált a csodás gyümölcsből, holott átvitt értelemben, az terménye lehetett a fának még úgy is, ha nem közvetlenül a fa gallyából nőtt ki. Granach a legjobb tudása szerint a keresztény ábrázolóművészet szabályait követve olyan fát festett, mely méltó lehet az Édenkert magasztos szépségéhez, de botanikailag beazonosíthatatlan. A vöröses-sárgás fénytől izzó, szinte már lángoló gyümölcsök sejtetik, hogy nem közönséges gyümölcsről van szó, és így az azt termő fa sem lehet átlagos, mindenhol növeszthető fa.

A beazonosíthatatlan fának mindenekfelett a tudást, az ősi gnózist kellett reprezentálnia, ezért a művészi fantázia entheogén tradíciót az etnobotanikai ismereteivel ötvözve fantázia gombafákat alkotott. Minden félreértés elkerülése végett a tudás fájának 'lombozatát' illetve a termését fehér szárú piros gombákból alakította ki a művész. (Canterbury Zsoltároskönyv)

Monte Cassino apátságában 1070 körül készített illusztráció (Exultet Tekercs) egyértelműen tanúskodik az entheogén ismeretről. A paradicsomi jeleneten két fa látható; Éva mellett egy gombafa, Ádám közelében pedig egy 'mandragóra fát' festett az illusztráló. A hét méter hosszú, pergamenlapokból összeillesztett tekercs a XIX. században került Angliába és jelenleg a British Library tulajdonában található.

Az Édenkert fája

Jézus keresztre feszítése után a legismertebb bibliai történet Ádám és Éva bűnbeesése, kiűzetésük a Paradicsomból, mert megkóstolták az Édenkertben lévő tiltott gyümölcsöt. Maga a történet egyszerű, könnyen követhető; képletesnek tekinthetjük az egész édeni kertet, a gyümölcsöt, a gonosz kígyó kísértését, a bűnbeesést szinte mindent kivéve – a tudás megízlelésének, megkóstolásának üzenetét. Mint annyi minden dolog a bibliában, így ez a történet is csak látszólagosan tűnik harmonikusnak, alaposabban olvasva 'A tiltott fa' fejezetében számos furcsa ellentmondást találni, mint amilyen az isten figyelmeztetését, annak végzetes következményéről, ha Ádám hozzámerne nyúlni a tudás fáján termő gyümölcshöz: „De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz.” A súlyosan tiltó figyelmeztetést a később teremtett asszony is gyorsan megtanulta, maga mondja a kígyónak: „De annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg ne illessétek, hogy meg ne haljatok.” Ádámék ettek a tiltott gyümölcsből, mégsem haltak meg, tehát az isten vagy rosszul tudta, vagy szándékos gonoszságból kiindulva feleslegesen fenyegetőzött. Mózes első könyvében az entheogén növényt megformáló fát, 'tudás fájának' és az 'élet fájának' nevezik, egy növényről van szó, de valójában két különböző elnevezést adnak ugyanannak. A Tudás fájáról evett, mert a szabad akaratából eredően enni akart az ember, de az élet fáját az isten kerubokkal őriztette így azt megkóstolni képtelen volt. „Imé az ember olyanná lett, mint miközülünk egy …” (3:22) Ennek a mondatnak a judaizmus vagy a keresztényideológia szemszögéből nincs értelme, mert Jehova világosan kifejti, hogy ők az istenek – többesszámban – többen vannak, tehát a zsidók és a keresztények istene nem egyedüli entitás. Más szóval ezen az egy mondaton a zsidó és keresztény monoteizmus érvényét vesztette. Mert kikről is beszélt többesszámban Jehova? Testvéreiről, szüleiről, netán magáról az emberről?

A régi kultúrák emberei a szűkebb környezetükben pompázó faóriásokat az élő természet örök időktől létező szépség és tartósság szimbólumának vélték, tisztelték, becsülték szépsége, magas kora, méltóságteljes megjelenése és sokféle hasznosságáért. Ki ne hallott volna az 'égigérő fáról', a 'világfáról' az 'élet fájáról', melyek toposza minden ősi nép regevilágában fontos helyet foglal el. Mágikus, spirituális jelentőségük, sajátságos kultuszuk, tovább gazdagította, nemesítette ezen népek valláselképzeléseit, és az antik ábrázolások sokasága a szent fák kiemelt tiszteletéről tesz bizonyságot. Társadalmak összetétele, műveltségi fokozata alakulhatott, fejlődhetett, de a szentfák tiszteletét változatlanul megtartotta az egyik generáció a másik után; reményüket, vágyaikat félve suttogták oltalmában, mágusoktól tanult mantrákat, varázsszövegeket ismételtek vég nélkül alatta, lábához virágokat téve áldoztak és felemelő örömünnepeket tartottak lombjai alatt. A szentfákat soha senki nem tekintette istennek hanem, mint az áldásos természet mindent túlélő teremtvényét tisztelték – de nem imádták –, melynek mágikus ereje van, és hitték, hogy a benne 'lakó' titokzatos lény képes védeni, óvni a hozzá fohászkodót. A szentfa környékét, lombjait ezért szellemek és tündérek sokaságával népesítette be az emberi képzelet, láthatatlan lényekkel, akik vigasztalni, segíteni voltak képesek az odazarándokoló reménykedőket. A természet emberének a szentfa lombja alatt volt a templom, oltár helyett a kidudorodó gyökérre tehette áldozata jeléül szolgáló virágát, mágikus tárgyat, amulettet, fagyöngyékszerét.

Mint a mesében …

A több száz vagy akár több ezer éves különös tiszteletben tartott faóriások mellett léteztek olyan fák, melyek a megfelelő környezeti adottságainak köszönhetően – időről-időre – olyan termést, 'gyümölcsöt' produkáltak, minek megjelenésformája, alakja, színe, de főképp az elfogyasztás utáni hatása mély nyomot hagyott elődeink lelki és képzeletvilágában. Az isten ajándékának vélt különös termés sokfelé és több fa alatt, mint; tölgy, nyír, bükk, fenyőfélék alatt nőhetett ki, de léteztek egyes ősfák, ahol rendszeres megjelenésük garantált volt.

Apró, szabad szemmel nem látható spórák esőhöz hasonlóan szemerkélnek szét a gomba körül, hogy egy új folyamatban folytassák létüket. A föld felszíne alatt láthatatlan fonalakká állnak össze, amit micéliumnak (gomba tenyészteste) nevezünk. A micélium behálózza az otthont adó fa gyökerét, azon élve fejlődik tovább, ám az otthont adó fának mégsem parazitája, hanem tökéletes szimbiózisban léteznek együtt, mely létformát a taxonómia 'mikorrhiza (gombagyökér) szimbiózisként' határoz meg. A parazita élősködik az otthont nyújtó gazda testén, nedvét elszíva bántja, sőt képes elpusztítani (pl. fagyöngy, farontó gombák), míg a gombagyökér teste harmonikusan él a sajátságosan 'választott' fával. A gomba tenyészőteste behálózza a gyökeret, elősegíti a talaj minőségét, felszívja a felesleges nedvességet, és Dr. Robert W. Poole megállapításával csak egyetérteni lehet: „Nagyon is lehetséges, hogy a fákkal mikorrhizát képező fungi nélkül sok fa nem fejlődött volna ki, és a ma ismert egyes erdőtípusok teljesen hiányoznának.” Érdekességként említeném, az Oregon államban található Malheur Nemzeti Erdőgazdaság területét, ahol a föveny alatt kb. egy méter mélyen több mint ezer hektár kiterjedésű micélium húzódik, mely földünkön az egyik legnagyobb összefüggő organizmusnak számít. Mikor eljön az ideje a gomba tenyésztestéből az egyik pillanatról a másikra apró, piciny gombák kezdenek el nőni az ősi fák lombozata alatt, és tisztes távolságból nézve a sok piros labdacs pontosan úgy nézhet ki, mint mikor a gyümölcsfa alatt virul a sok lehullott gyümölcs. Átvitt értelemben a fák alatt megjelenő gombák a fák gyümölcseinek tekinthetők, hiszen gyökerei segítik létrejöttjüket. 

Az örökzöld fenyőfa egyes fajtája az Amanita gombákkal való együttélése újból és újból különleges természeti csodával lepte meg a régi világ emberét; a tűlevelek közt – ahol szinte semmi nem képes nőni – először apró fehér, tojás alakú 'kavicsok' bújnak elő a semmiből, hogy kifejlődésük után élénkpiros, narancssárga színben hívják fel magukra embernek, állatnak figyelmét. A mágus mikor meglelte a friss gombákat, leszedte és felaggasztgatta ugyanannak a fának gallyai ágában fogva száradni, és ezek a feldíszített zöld fák, a hófehér gombaszáron pirosló, aranyló gombáktól feldíszítve lenyűgöző látványt nyújthattak a lemenő nap fényében. A mágusok feldíszített fenyőfája, a későbbi kultúránkba, mint karácsonyfa került be, de amíg a mágus fája megmaradt élő, ismételhetően feldíszíthető fának, addig a kivágott 'keresztényi' díszfa halálra ítéltetett. Milyen érdekes, hogy az otthonainkba becipelt karácsonyfa díszítő színei is jobbára fehér, piros és arany színekből tevődnek össze. A mágus gombával díszített fenyőfája és a karácsonyfa közti analóg összefüggés elhanyagolása legalább olyan felületesség, mint figyelmen kívül hagyni a sámán és a télapó közötti hasonlóságokat.

A mágusok, ha csak tehették szívesen öltötték magukra szentgombájuk színezését, miképp azt a képen is látni. Télapó öltözékében csak a piros és a fehér szín dominál, kivéve csizmáját – mely fekete – mint a szentgomba legalsó része, a bocskora. A télapó társa mindig az őt repítő szarvas, a keresztény krampusz képzete értelmetlen elkorcsosulásnak tekintendő. A rénszarvas szent állata, és társa volt sámánnak, de ugyanakkor – az Amanita muscaria imádatának köszönhetően – fogyasztói vetélytársa volt az embernek, és ilyen értelemben a gombát befaló és elbóduló szarvas révülése párhuzamot alkothatott a sámán 'utazásával'. Ennek az asszociációnak átvitt értelmű folytatása lehet a télapó és a rénszarvasok mennyei repülése. A rénszarvasok igen messziről képesek meglátni a zöldes-szürkés tájban pirosló Amanita gombákat, és akkor mind szalad, hogy nehogy véletlenül lemaradjon a fenséges lakomáról. A rénszarvasok, mikor meglelik, addig eszik, falják a gombákat, míg elgyengülve el nem heverednek, mély extázisba esve. A kutatók megfigyelték továbbá, hogy a rénszarvasok a gombalakomákat követő napokon szinte harcolnak egymással vizeletük újrafogyasztásáért és a kibocsájtott vizeletet ismételt nagy kedvvel fogyasztják el újra meg újra. A lelkes etnográfusok még azt is megfigyelték, hogy a szibériai rénszarvas tenyésztők kicsiny fókatömlőkben gyűjtik az Amanita gomba hatóanyagaitól (iboténsav, muszcimol, muszkarin) telített vizeletüket, és annak szagával csalogatják vissza a csordába az elbitangolt szarvasokat. A rénszarvas több kilométerről is megérzi a gombás vizelet szagát, melynek ellenállni képtelen. Felvetődik a kérdés: ha a rénszarvas ilyen nagyon imádja az Amanita gombákat, akkor közeli rokona, a magyarok szent állata, a gímszarvas miért ne szeretné, miért ne fogyasztaná? Ebben az esetben az állat gombaszeretete részét alkothatja a szarvas szent állatként való tiszteletének.

A szibériai sámánhölgy öltözéke nem csak az Amanita muscaria színeit fejezi ki, de majdnem teljesen megegyezik a télapó öltözékével is. (Hoppál Mihály gyűjtéséből)

A kéményből leereszkedő télapó originált motívumát szintén a sámán hagyomány azon mozzanatában lelhetjük meg, mikor a kegyetlen téli hófúvások miatt a szibériai vadász-gyűjtögető családok sátrai, jurtái bejáratát eltorlaszolta a hó és csak a sátor/jurta tetejének nyílásán lehetett közlekedni. A kegyetlen zord, téli bezártságban az egymástól elzárt családokat sokszor ezen a nyíláson leereszkedve látogatta meg a sámán, zsákjában rendszeresen, a szárított szentgomba lapult. Ez volt az igazi ajándék, az örömünnep, melynek szakralitása kiszínezte, melegségbe borította a téli sivárságot. A szentgomba elfogyasztása után ugyanolyan pirospozsgás lehetett a sámán orcája, , mint a képekről ránk mosolygó télapó sugárzó ábrázata.

A sámán szentfájának bekerülését a keresztény otthonokba megelőzte a keresztényi fanatizmus egyik sajátossága, a más kultúrák által tiszteletben tartott természeti csodák, az idő nélküli szent fák kivágása, elpusztítása, hogy gyökerestül irtsák ki a természetvallás minden aspektusát. A sötét középkor folyamán, évezredes tiszteletet, szeretetet övező ősi fáknak baltával esett neki, a lelki problémákkal küszködő, sok elmebeteg zelota, akiket később – pusztításuk jutalmaként – szentté avatott a Katolikus Egyház. Tekintsünk bármily korra, bármelyik évszázad emberére, a természet által ajándékba kapott szépet, hasznosat, jót elpusztítani romlott szellemiségre és zavarodott elmére vall. Csak olyasvalakik lehettek képesek ilyesmire, akik agyát egyfajta degenerált fanatizmus öntötte el. Mivel a szent fák tisztelete az egyetemes emberi örökségünk részét képezi, ezért érdemes néhány példát felhozva rámutatni a szentfákat irtó erőszakos papokra.

A faragott oszlopfőn, Szent Márton épp egy szentfát vágat ki a csuhába bújtatott baltás haramia társával, mely szégyenletes jelenet a burgundiai St. Madelaine templomában van megörökítve.

Sajnálatosan sok magyar szerző – ahelyett, hogy szégyellné –, büszkén emlegeti, mint egy pozitív tényt, a Tours-i Szent Márton, Savariai (Szombathely) születését. Pedig a hetyke büszkélkedés gyorsan elpárologhat, ha rávilágít valaki Márton másik, valódi képére; a fanatikus gyűlölködőre, a favágóra. A többi koraközépkori szenthez hasonlóan Márton életéhez is csodás cselekedeteknek vélt hazugságok kötődnek, mint pl. mikor Galliában a ligugéi kolostorban buzgó imával feltámasztott halálából egy meg nem keresztelt hittanulót. Másik halott feltámasztásában egy Lupicinus nevű jómódú polgárnak fiatal rabszolgáját támasztotta fel imájával. De nem a csodás tetteiért vagy önzetlen jószívűségéért avatták szentté Mártont, hanem a minimális toleranciát hiányoló kártékony tevékenységeiért. Bűnlajstroma között szerepel a gyönyörűen és mesterien megépített több száz éves műemlékek szétverése, antik művészeti alkotások elpusztítása, és azért a sok gazemberségért avatták szentté, amit bandájával Galliában művelt. Nevéhez kötődik többek közt az amboisei pogány templom lerombolása, de bandájával szintén végigtarolta Angers és Lemans megyéket, mindenhol a tőle eltérő meggyőződésű embereket üldözve, szentélyeiket, templomaikat lerombolva, szentligeteiket felperzselve, szentfáikat kivágva terjesztette bosszúálló sátánistenének romboló ideológiáját. Edward Gibbon Sulpicus Severus, 'Toursi Márton Élete' című művéből idéz: „Galliában, Tours püspöke Márton megszervezte és mindig az élen járt szerzetesekből álló csapatának, bálványokat, pogány szentélyeket, templomokat, oltárokat romboltak le, zúztak széjjel, de még a pogányok szent fáit is kivágták, hogy azok alatt ne lehessen többé szertartásokat gyakorolni."

A másik hírhedt, elvetemült favágóról, Bonifácról már korábban említést tettem. Bonifác a tipikus mindenre kapható, erkölcstelen keresztény-ügynök alakját személyesítette meg, mert miképp arra emlékszünk: Bonifác személyesen vett részt az utolsó Meroving király, Childerik valamint felesége és két gyermeke elintézésében. Bonifácot is kezében baltával ábrázolják, és feljegyezték róla, hogy amikor Hessenben egy gyönyörű ősi tölgyfát vágott ki keresztény istene kielégítésére utána, büszkén felállt a tönkre és arrogánsan megkérdezte az elé térdepeltetett hesszenieket: „Hol van most a mindenható istenetek hatalma, mert láthatjátok most, az én istenem erősebb a tieteknél.”

Megemlékeznék még egy eltorzult jellemű, gonosz favágóról, a X. sz. második felében garázdálkodó 'farkasjáró' Wolfgangról, aki azért jött hazánkba, hogy a magyarok szent fáit kivágja. Wolfgang a Harz hegységben levő einsiedelni monostor szerzetese volt, akit egy másik szélhámos, Szent Ulrik szentelt pappá 971-ben és a következő évben, első missziójára Magyarországba küldték. Ismeretlen okok miatt Pilgrin, passaui püspök hamarosan visszarendelte s magához hívatta. Káros tevékenysége jutalmaként, hamarosan az elhunyt Mihály regensburgi püspök helyét nyerte el, annak a Regensburgnak lett a püspöke, ahol 18 évvel korábban Bulcsut és Lehelt felakasztották. A képen, az egyik kezében pásztorbotot, míg a másikban baltát tart, mellyel a magyarok szent fáit volt hivatva kivágni.

Ezek a durva lelkű ostoba fickók, nem látták az ősi fákból áradó szépséget, korukat nem becsülték, nem értették, hogy milyen fontos ökológiai szerepet töltenek be, hogy mennyi kis állat, madár, bogár élete van azokhoz kötve; csak a bosszú, a harag és a féltékenység hajtotta őket, mint Jehova istenüket a bibliában. Szó szerint követték sátánistenük parancsát: „Pusztára pusztítsátok el mindazokat a helyeket, hol azok a nemzetek, akiknek ti urai lesztek, szolgáltak az ő isteneiknek a magas hegyeken, a halmokon és minden zöldellő fa alatt. És rontsátok el azok oltárait, törjétek össze oszlopaikat, tűzzel égessétek meg berkeiket, és vagdaljátok szét az ő isteneiknek faragott képeit, a nevüket is pusztítsátok ki arról a helyről.” (Mózes V. 12:2-3) Kártékony rongálásuk mind a mai napig tiszteletreméltó cselekedet maradt a szélsőséges keresztények szemében. Természetesen minden vallási indíttatású megnyilvánulást ki, meg át lehet magyarázgatni, így a gyakorlott apologétáknak nem okoz különösebb gondot a szentfákat pusztító vallásőrültek kimosdatása sem. Az ilyesmi 'szerecsenmosdató' magyarázatokra ragyogó mintát találhatnak azon lelki toprongy vallásvezetők mentegetőzéseiben, akik az állatkínzók védelmében emelik fel szavukat. Ezek a vallásvezetők a változó világunk elvárásait figyelmen kívül hagyva, a könyörtelen aljasságot elfogadhatónak propagálják, kihangsúlyozva, hogy joguk van az állatokat megkínozni, mielőtt elveszik életüket, és ezt a jogot sátánisteneiktől (jehova, allah) kapták. Az állatok rituális megkínzásáról lemondani nem óhajtanak, mert annak mellőzése sértené a magasröptű érzékenységüket. A keresztény apologéták számára, a testvérvallások (zsidó-muzulmán) vezetőitől származó heves mentegetőzés mellett igazán könnyű feladatnak tűnhet a természeti csodákat pusztító lator-szentek védelme.

De visszakanyarodva az entheogén jelenség vallási kapcsolódásához … A rituális gombafogyasztásnak szentségi jellege magába fogadta a beavatottak zártkörű közösségét, de a misztikus szertartásokon kívülálló, tételes irányzatok követőinél a szentgomba által nyújtott teljességélmény elmaradt, helyét más tartalmú, placebo-szerű transzcendencia töltötte ki. Ennek a más irányba haladó módosulásnak tudhatóan, a keresztényi misztika lényegi, szertartásbeli eszközei is megváltoztak, így az eucharisztiában is placebo vette át a szentnövény tudást nyújtó hatóanyagát: a gomba húsából ostya, nedűjéből pedig bor lett.

A szárított Amanita muscaria alakra, külső kinézésre rendkívül hasonlított a közel-keleti népek pita lepénykenyerére.

Az entheogén divinációja egy másik képletes ószövetségi kifejezésben, elnevezésben mégpedig a mennyei mannában fogalmazódott meg. Az ember a tudatlanság pusztájában bolyong mindenhol a sivárság, az élettelen puszta veszi körbe; éhezik, szomjazik a tudásra, a lelki világosságra, de a kies sivatagban nem terem számára semmi. És mégis van remény, mert a mennyei kenyér, a megkóstolható, megehető entheogén manna megsegíti, kivezeti kilátástalanságából.

„Mikor pedig a harmatszállás megszűnék, imé a pusztának színén apró gömbölyegek valának, aprók mint a dara a földön.” (II. 14.) Izrael fiai nem értik mi az, ám Mózes megmagyarázza: „Ez az a kenyér, melyet az Úr adott néktek eledelül.” Megtudjuk továbbá ha a 'manna' kint marad a napon, akkor elrohad és férgek mennek belé. Mi más lehet az apró, gömbölyegnek kinéző ehető valami, ami a forró napon elrohad? A frissen 'kinyílt' gombát, ha nem szedik le, és a forró napon marad akkor az valóban enyészeté lesz. De hát mi is a manna? A manna mennyei kenyérként került be a köztudatba, ám a bibliában leírtak szerint a 'kenyér' megnevezés félrevezető: „Kiomol vala a nép, szedik vala a mannát, és őrlik vala kézimalmokban, vagy megtörik vala mozsárban, és megfőzik vala fazékban, és csinálnak abból vala pogácsákat ...” (Móz. IV. 11:8). Milyen kenyér az, amit lehet nyersen, frissiben is fogyasztani, amit nem sütnek meg kemencében, hanem fazékban főzik? Az isten eledele átkerült az Újszövetségbe is.

… „Bizony mondom néktek: nem Mózes adta néktek a mennyei kenyeret, hanem az én atyám adja majd néktek az igazi mennyei kenyeret.” Ez a kijelentés szerint kétféle kenyér (manna) létezhet, de csak egy olyan van, ami az 'igazi' életet (tudást) adja. Jézus elmagyarázza, ha valaki nem kóstolja meg a (manna) testét, nem issza nedűjét, az nem ismeri az életet: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak …” (Ján. 6:56) „Én vagyok az életnek ama kenyér; aki hozzám jő semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem meg nem szomjúhozik soha.” (Ján. 6:35) Nagyon sokféle, változatos leírás látott napvilágot a mennyei kenyér, Jézus teste, az eucharisztia ostyája helyes értelmezésére, de a megfoghatatlan és homályosan elvonatkoztatott síkú, átvitt értelmezést javasló dolgozatok hiányosan magyarázzák a test és vér lényegiségét, mert elhallgatják az entheogén eredetét. Ha nem növényi 'hús' és nedű az eucharisztia eredeti étele-itala, akkor egy olyan rituálé végbemenését láthatjuk, ahol a képletes szentség emberi testből kinyert eledel, ami egyfajta kannibalizmust jelent. „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban.” De ha az emberi húst-vért behelyettesítjük a szentgomba húsával, folyékony nedvével, akkor mindjárt teljesebb értelmet kapunk. A gomba az égből szállt alá, nem magról hajtott ki és nem fának, növénynek termése: „Én vagyok az a kenyér, amely a mennyekből szállott alá.” Aki átéli a szentgomba elragadtatását, abban a kozmikus utazás extázisa örökké benne él, azt elfelejteni sosem lehet, miképp nem lehet elfelejteni az első csókot sem: „... Aki engem eszik él én általam.” Ezeket a verseket, bölcseleteket mára már teljesen kificamította eredeti értelmükből a keresztény hamisság avval, hogy felszámolta az ősi szakrális áldozás szertartását, szubsztanciáját száműzte, megtagadta majd originál eledelét és italát behelyesítette a jellegtelen ostyával és borral.

Az édenkerti történet másik fontos szereplője a kígyó …

János Evangéliumában olvassuk: „Nem mindnyájatokról szólok; tudom én kiket választottam el; hanem hogy beteljesedjék az írás: Aki velem ette a kenyeret, a sarkát emelte fel ellenem.” (13:18). Hogyan emelheti fel Jézus követői közül az áldozati szentségből részesült beavatott, a sarkát Jézus, vagy bárki más ellen? A beteljesülendő 'írás' a Zsoltárok Könyvére utal: „Még a jóakaróm is, akiben bíztam, aki kenyeremet ette, fölemelte sarkát ellenem.” (41:10) Az Újszövetségben megadott Zsoltár vers nagyban hasonlít a János versrészletre, de más szövegkörnyezetben van beágyazva, a hozzákapcsolt történetet nem lehet párhuzamban állítani. Az összefüggés az 'ette kenyerem' kifejezés képletes indítékát olyan passzusban kell keresni, ami összefüggésben van az eucharisztia kenyerével, és a kígyóval. A jézusi kenyeret, helyesen meggondolva az édenkerti tiltott gyümölccsel lehet beazonosítani. Ekkor máris rálelni az egyébként nem sok értelemmel bíró versrész magyarázatára: „És ellenségeskedést szerzek közötted és asszony között, és az ő magva között: az neked a fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.” (I. Mózes, 3:15) János versszakaszában Jézus, – mint a Manicheus doktrínában – azonosul az édenkerti kígyóval: az első ember párnak a kígyó adta a tiltott gyümölcsöt, míg az eucharisztia kenyerét Jézus szolgáltatta ki tanítványainak. Tehát a tanítvány, akinek Jézus átadta az 'Éden' tiltott gyümölcsét (eucharisztia kenyere), ha haszontalanul éli meg azt, akkor a tudatlanságában képes rálépni sarkával, a kígyót megszemélyesítő Jézusra.

Szent Grál kelyhe:

Az Amanita gomba fejlődése utolsó szakaszában teljesen kifordulva 'kinyílik' és kalapja teteje homorú félgömböt alkotva kehelyformát ölt. A gomba kelyhe összegyűjti a hajnali csapadékot, harmatot, kiszáradt kalapbőre a nedvesség hatására megpuhul és festékanyagot ereszt ki magából, mely rózsaszínűre, pirosra festi a benne lévő vizet. A víz oldásának köszönhetően kevéske muszcimol és muszkarin hatású anyag is keveredik a vízhez, minek elfogyasztása gyenge, de kellemes látomásélményt nyújthatott. A kívül fehér lemezborítású, belül piros színű kehely tartalmazta azt az elszíneződött folyadékot, amiből a kereszténység 'szent vért' (santa sangre) próbált csinálni, az utolsó vacsora áldozati kelyhe pedig Szent Grál serlegeként került be a középkori Grál-költészetbe. Habár a Szent Grálról szóló történetek nem egységesek, mégis jobbára egyeznek ahhoz az apokrif irodalomban felvázolt elképzeléshez, miszerint Jézus ebből a kehelyből ivott az utolsó vacsorán, és keresztre feszítése után Arimathiai József ebbe fogta fel a sebeiből kifolyó vért.

A királyi asztalt lovagok (Parsifal, Galahad, Bors) és dámák ülik körbe, az asztal közepén színarany serlegben az áldozati ital helyett Jézus meztelen vérző teste látható. A kép magyarázatában az entheogén figyelmen kívül hagyása zavart szimbolikát vetíthet elénk, mert a Szent Grál serlegébe helyezett áldozati Jézus – piros, fehér színekkel megfestett – testét nem lehet italként elfogyasztani, még akkor sem, ha azt szenteltvízzel hígítják. A helyes értelmezésben az Amanita muscaria kehelyként kifordult formája (Szent Grál) maga Jézus, aki azonos a gombaserlegben összegyűlt harmat elszíneződött pszichoaktív nedvével.

A rómaiak által épített Porta Negra még ma is áll …

Valamikor négy ilyen masszív kapuépülettel büszkélkedett Trier (Augusta Treverorum) városa, igaz az az előtt volt, mielőtt a kereszténység hatalomra került. A sokat hangoztatott Karoling reneszánsz, keresztény felvilágosodás, keresztény társadalomfejlődés, és gazdasági előrelépés igazi arcát láthatjuk a másik három pompás ókori monumentum szétverésében, lebontásában; hogy a fene nagy fejlődésben a középkori társadalmak képtelenek voltak kőbányát nyitni, követ fejteni, szállítani, hanem helyette barbár módon szétverték az erős pogány épületeket, emlékműveket, hogy keresztény templomaikat legyen miből felépíteni. A Porta Negra épületét a keresztények csak azért hagyták meg, mert egy szentéletű Simon nevű görög pap ott remetéskedett, és ott is halt meg a falai között.

Guy Halsall

Azt gondolom, hogy Guy Halsall a Yorki Egyetem nagyhírű professzora nem szorítkozik különösebb bemutatásra azok számára, akik megpróbálják követni jelen időnk tudósai középkorral foglalkozó történelemkutatásait. Talán a leghíresebb és legnépszerűbb könyve Hallsalnak a nemrégiben megjelent 'Warfare And Society in The Barbarian West, 450-900' című szaktanulmányokból álló gyűjteményes kötete, amelybe több szempontból is érdemes és tanulságos beletekinteni.

Először is igaz, hogy könyve nem régészeti, hanem történelmi szakkönyv, ám a szerző, ahol csak teheti szívesen hivatkozik archeológiai eredményekre, de a VIII.-IX. századra vonatkozóan, a régészetet 'elfelejtve' még szívesebben alkalmazza mondanivalója alátámasztására a Karoling papok irományaiban feljegyzett részletek, adatok ismétlését – főleg ott –, ahol különben megakadna ismertetése folyamatosságában.

Másodszor is minden tudományosság ellenére Halsall pont az általam bemutatásra szánt témakört érinti felületesen, lazán túllépve az alapállásból hiányosságokkal teli évtizedek (évszázadok) leletszegénységét. Míg a Meroving korszakot aprólékos régészeti anyaggal alátámasztott szakszerűséggel ecseteli, addig a Karoling anyagnál átfedést, más kultúrkörből átvett bizonyítást próbál alkalmazni és az érezhető űrt, (mint azt már kihangsúlyoztam) ő is a Karoling dokumentumok közléseivel tölti ki.

Néha egészen alaptalanul, egy angol professzorhoz méltatlan módon kijelent valamit, amit esze ágában sincs alátámasztani Ilyen a csodás Karoling vaspáncélzatra vonatkozó merészsége, mikor anélkül, hogy csak egyetlen ásatást, múzeumot megnevezne, mégis leszögezi: „Kevés vaspáncélzat maradt fenn ebből az időből ...” Kevés? Hát miről beszél a híres professzor? Mert valójában nincs semmi! Egyetlen Karoling vaspáncélzat sincs a múzeumokban. Majd így folytatja: „ … de ez a tény (a leletszegénység), azonban csak a minden komolyabb igény nélkülieknek okozhat fennakadást és csak felületesen tűnhet ellentmondásosnak a kéziratok közlései és képi ábrázolásai mellett. A Karoling dokumentumokkal szemben az archeológiai adatok egyszerűen nem mérvadók.” Tehát azt mondja, hogy csak az igénytelen embereknek okoz problémát a régészetileg kimutathatatlan vaspáncélzat hiánya, de az igényes emberek, mint ő maga például, a papok írásaiból megbizonyosodhatnak azok tényleges létezéséről. Majd hosszasan ecseteli a Karoling vitézek csodás páncélruházatát amire forrásnak kizárólag a Karoling irodalmat és más középkori illusztrációs anyagot hoz fel, és nem óhajtja megmagyarázni, azaz figyelmen kívül hagyja, hogy korábbi évszázadok páncélruházatai valódiságát, elterjedtségét a régészeti leleltek hosszú sora támasztja alá.

Egy majdnem teljes épségében megtalált VI. századi spangenhelme (Kunsthistorisches Museum, Bécs).

Korábbi évszázadokból V.-VII. század – mintegy 35-40 harci sisakot őriznek a Nyugat-európai múzeumokban. Példának említhetnénk a 'Spangenhelme' elnevezésű kapcsos, több darabból kovácsolt sisakokat, mely nyakvédő pánttal volt ellátva. Ez a sisaktípus eredetileg itáliai osztrogót tervezés és gót műhelyekben kezdték el nagybani gyártását az V. században. A következő évszázadokban kisebb-nagyobb módosításokkal máshol is készíteni kezdték, míg előállításuk a VII. század végén teljesen megszűnt. (R Underwood, 'Anglo-Saxon Weapons and Warfare') Érdekes módon X. századtól újból megjelennek ezek a germán harci sisakok.

A harci sisakok tárgyalásánál Halsall szépen követi az egymást követő korok fejvédői bemutatását, de egyszer csak megint megakad és kénytelen beismerni: „A VII. évszázadtól eltűnnek a bizonyítékok a harci sisakok használatáról” – majd boldogan hozzáeszi, hogy a VIII. századból van egy jó állapotban lévő sisak Dániából, igaz ez nem Karoling, hanem viking. Ezzel a rövid dán sisakkal megelégedve rögtön át is lépi a Karoling sisakok további tárgyalását, és máris a normann 'Bayeux Tapétákon' látható sisakokat ismerteti. Egyetlen magyarázó mondatot nem képes odanyögni a korábbi és későbbi időkből megmaradt, gond nélkül beazonosítható sisakokkal szembeni, abszolútnak mondható Karoling harci sisakok hiányára. Illetve azt mondja: „Ez is kis ügy, nincs jelentősége, mert a papi feljegyzésekből ismerjük a Karoling sisakok használatát. Tehát ott a bizonyíték: ügy lezárva.”

'Ló és lószerszámok' című fejezetéből is érdemes egy mondatot kiemelni, és ahhoz megjegyzést fűzni.

Az összemosott nagybani általánosítás szellemében foganatosíttatott 'szakkönyv' kakukk-történész professzora a kengyel használatáról azt írja: „a VI. században az avarok hozták be Európába és tőlük terjedt el használata, de egyes részeken még sokáig nem terjedt el.” Azt azonban elhanyagolja megemlíteni: hol nem terjedt el, hol volt megtalálható, kik alkalmazták használatát, ill. mely európai területeken nem terjedt el még sokáig? Pedig ez roppant fontos lenne! Egy szóval sem említi, hogy míg avar sírokban szép számmal leltek lószerszámot, addig idáig egy Karoling lószerszám még nem került elő; se patkó, se kengyel, se semmi. Ebben a fejezetében a régészetet meg sem említi, pedig lenne mit magyarázkodnia …

Ahhoz képest, hogy a Meroving és Karoling harcosok évszázadokon keresztül szívesen hadakoztak a nemzeti harci ereklyének számító baltával (franciska) nagyon kevés van belőlük a múzeumok tulajdonában. A fellelt anyag azt sugallja, hogy csak minden tizedik frank harcosnak lehetett ilyen csatabárdja.

Az ókori és kora középkori hadak, seregek számára külön fontosságot tulajdonít Halsall, hiszen a szemben álló felek számából, veszteségéből, győzelméből sok hasznos következtetést és helytálló történelmi bizonyságot lehetne levonni, kikövetkeztetni.

Mindjárt példaképpen Ammianus Marcellust idézi, aki a Strasbourg mellett 357-ben felvonuló Alamánok számát 35.000-re becsülte és akik felett a fiatal – akkor még nem császár – Julianus fényes győzelmet aratott. (A római sereg létszámát 13.000 főben határozza meg.) Evvel a nagy germán sereg létszámmal ellentmondva az ókori szerző máshol megjegyzi, hogy sokszor kevés számú barbár sereg (frank-germán) komoly problémákat okozott a nyugati provinciákban. (Amm., Res. Gesta) De sajnos Marcellus nem közli, hogy mit is ért a 'kevés számú' kifejezés alatt.

„378-ban az Adrianapolis melletti súlyos vereséget elszenvedett római hadsereg számát 20-30 ezerre becsülhetjük, míg a Konstantin polgárháborúk egymásra törő seregei hasonló létszám körül mozoghattak. A IV. században Julianus császár állította fel 363-ban a legnagyobb létszámú hadsereget, mely hatvanezer harcost foglalt magában. (…) A Római Birodalom bukása után létrejött európai királyságok már képtelenek voltak tíz-húszezres létszámú sereget felvonultatni.” (A. M. Jones, 'The Later Roman Empire') Jones, 400.000 főben határozza meg a II.- III. század római hadak összlétszámát. Ezek a megbízhatónak mondható számadatok a Római Birodalom drámájának utolsó felvonásában a még egyszer felvillanó római nagyságot reprezentálják, hiszen Julianus császár halálától számítva a spirális zuhanás megállíthatatlanul örvénylik lefelé, és még 50 év sem telik el, mikor 410-ben a germánok beveszik és feldúlják Rómát.

Róma bukása után nem csak a pogány rend, eszmény és műveltség zsugorodott a minimálisra, hanem az európai – barbárokat is beleértve – hadseregek száma is, hiszen a lepusztult, elszegényedett országrészek képtelenek voltak nagy létszámú seregek felszerelésére, eltartására. Toursi Gergely feljegyzése szerint „a hadak sokszor éheztek.” (10:3)

„A kora-középkori hadseregek egészen kicsinyek lehettek.” – foglalja össze véleményét Hans Delbrück a 'History of the Art of War' c. művében, és teljesen igazat kell adni a tudós tanár úrnak, hiszen a régészet, és építéstörténészet szakágai nagy hadseregek létezését nem tudják alátámasztani. Karl Ferdinand Werner, a német királyságokról szóló művében az Ottók korszakában már 20.000 lovas-páncélos sereg megléte mellett érvel, majd spekulációkba bocsátkozva kifejti: „a Karoling seregeknek még ennél is nagyobbnak kellett lennie, mert Nagy Károly többet háborúzott, hódított, mint saját utódai és az összes Ottó együttvéve.” Ehhez a vakmerő kijelentéshez szigorúan a papi irományokból meríti az igazoló muníciót, de ugyanakkor a 'régész' szót – mintha az szitokszó lenne – meg sem említi, mikor a károlyi seregek felszerelésén csámcsog. Wermer is ugyanazt a papi irományokon alapuló történelemírást szajkózza, mint Halsall, miszerint a régészetet csak akkor kell figyelembe venni, ha annak eredménye alátámassza a feljegyzések 'bizonyságait'.

Sir Frank Stenton ('Anglo-Saxon England') szerint a római korszakot követő középkori királyok maximálisan tíz-húszezer katonát voltak képesek kiállítani, amit talán megfontolatlanul Bede hatásának köszönhetően állít: mert minden tízezer szám feletti had említése ezekben az évszázadokban, bizony erős túlzás. Hiszen példának hozhatnám fel a jóval később élt II. Harold seregét Hastingnál, ami jó ha elérte a hétezret.

A VI.-IX. század közötti Európában nagyon kevés olyan város létezett mely lélekszámban megközelítette a 4-5 ezret. (Leszámítva talán a muzulmán Ibériát.) A régi római városok romjai közt meghúzódó elszegényedett, demoralizált népmaradványok képtelenek voltak bármit is megvédeni korábbi vívmányaikból és így, mikor olyan feljegyzéseket olvasunk, hogy pl. muzulmán seregek betörtek frank területekre és elfoglalták ezt meg azt a várost; nem szabad komoly hadjáratokra gondolni. A régi római városok árnyékában a törmelékekre omlott VIII. századi aquitaniai, burgundi városok lerohanására nem kellett több tízezer harcos, elég volt néhány ezer és az ellenük felvonuló Aquitániai-Francia seregek létszáma sem haladta meg a 2-3 ezret. Annak a ténynek megmagyarázása, hogy néhány ezres had képes volt hatalmas területeket hónapokon keresztül fosztogatni, bizony komoly nehézségbe ütközött a középkori történelmünket összefércelő papoknak, mert nagyon is jól tudták: az ilyesmi elképzelhetetlen lett volna, amíg állt még a pogány Római Birodalom. Természetesen akkor is voltak pusztító betörések (perzsák, alamánok, jazigok), de azok mind nagy létszámú, komoly 'barbár' erőket felvonultató hadjáratok voltak, és nem néhány száz rongyokba burkolózott rablóból álló csürhe. Azt mégsem mondhatták, hogy az általuk szétvert, régi pogány intézmények helyére – semmit – vagy csak primitíven ócska foltozásokat voltak képesek toldozgatni, minek következményeképpen a belülről szétrágott, legyengült maradványok nem voltak képesek megvédeni magukat még kisszámú ellenféllel szemben sem. Megoldásképp születtek meg a nagy létszámú ellenséges seregek, akik legyőzése még nagyobb dicsőséget jelentett. Tekintsünk bárhova is alapossággal, mindenhol bizonytalan ellentmondó közléseket találunk. Toursi Gregely az 589-ben lefolytatott Septimánia-i háborúban, – ahol a frankok csúfos vereséget szenvedtek – ötezerre mondja az elesett frank katonák számát, és még kétezernek akiket elfogtak közülük (Historis, 9:31), ugyanakkor Sevillai Izidor ugyanannak a frank seregnek számát 60,000 főben határozza meg. (Gót. Tört. 54.) Összehasonlításképpen nézzünk meg egy hatszáz évvel későbbi adatot egy sokkal gazdagabb, jobban szervezett környezetből, mint amilyen a frankoké valaha is volt. A lényegesen megbízhatóbban dokumentált XV. század Itáliájában Alfonzó nápolyi királynak elméletben legalább 20.000 lovaskatona állt rendelkezésére – és mégis – minden erőlködés ellenére a legnagyobb sereg amit élete folyamán képes volt hadba vinni az 8000 lovas és 2000 gyalogos volt. (A. Ryder, 'The Kingdom of Naples ...”)

A sok várost, templomot és végeredményben a károlyi nagyságot leromboló gonosz vikingeknek is hatalmas sereggel kellett rendelkezniük, hiszen másképp hogyan  magyarázható meg egy fényes birodalom letarolása. Evvel a hamis elképzeléssel szemben M. K. Lawson, a frankokra támadó jelentősebb expedíció viking harcosai számát hajónként harminc főben határozza meg és a 200 hajóból álló flottilla így hatezer fegyverest jelentett. Tehát egy viking hadjáratban sem vett részt több mint 6000 harcos. Hány főből állhatott akkor Nagy Károly és fiai vezérlete alatt kiálló honvédősereg? Miért nem vonultatták fel a frankok az Avar Birodalmat dicsőségesen szétverő ezredeket a vikingek ellen? Talán mert nem is létezett soha ilyen sereg?

De térjünk vissza Halsallra. „A gazdaság rendkívül szegényes volt, és nagyon nehéz a hosszútávú kereskedelem meglétére nyomokat találni. A mezőgazdasági termékek tartalékhalmozása lehetetlenné vált és ami keveset mégis sikerült felhalmozni, azt hamar eltüntették az ismétlődő katasztrófák csapásai. Apró, jelentéktelen települések még magukat is csak nehézségekkel tudták ellátni, és egy ötezres sereg élelmezése már országos gondot jelenthetett. (…) Több ezres létszámú sereg képtelen lett volna elégséges élelmet magával vinni, arról nem is szólva, hogy honnét, miből vitték volna. Egy pénz nélküli világban arról szó sem lehetett, hogy a helyiektől élelmet vesznek, ezért csakis erőszakos foglalást, rablást lehet elképzelni a táplálék megszerzésében.” – Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat is felvet Halsall a bő lére eresztett, 'Hadak Létszáma' című tanulmányában; felveti, megkérdi, elgondolkozik egy ötezres sereg ellátása körüli problémán majd nem válaszolja azt meg. Összefoglalásában azonban arra a megállapításra jut, hogy Európa (Meroving-Karoling) hadseregei csupán néhány ezer főből tevődtek össze, „a felső határt valahol a 5-6 ezer számban lehetne meghatározni.” De mivel a szerző képtelen szabadulni az egész könyvét kitöltő dokumentumokra támaszkodó kizárólagosságra így megalapozatlan tudálékossággal sietve hozzáteszi: „Nagy Károly hadai meghaladhatták ezt a számot és az is elképzelhető, hogy egyszerre több sereget is képes volt felállítani új harci frontokat nyitva.” Mire alapozza ezt a határozottságot Halsall? Hát a Karoling dokumentumokra úgy, ahogy egy vonalas akadémistához illik. Régészet? Nos a régészet csak akkor jöhet számításba – Halsall szerint –, ha az alátámassza a papok által szerkesztett illetve lemásolt, hamisságokkal teli középkori okmánygyűjteményeket.

Farfa monostorának lakótornya, mely ha minden igaz a VIII. században épült és így ez az egyetlen épségben maradt itáliai építmény ebből a korból. Farfa monostora középkori fénykorában több mint 500 szerzetesnek adott otthont és eltartásukat nagyban a spoletói hercegség finanszírozta.

John Moreland

A tekintélyes Cambridge Egyetem gondozásában megjelent vaskos, szép kivitelezésű 'Empires' (birodalmak) című gyűjteményes kötet – miként azt az alcíme is jelzi (Perspectives from Archaeology and History) –, régészeti és történelmi szempontokból építi fel a híres birodalmak bemutatását az angol tudósvilág legjobbjait felvonultatva. A könyv sorra veszi történelmünk nagy birodalmait (azték, perzsa, inka, asszír, stb.), és meglepő módon a több mint ötszáz oldalas könyv, a Karoling Birodalommal mindössze 26 oldalon foglalkozik, de ha leszámítjuk a négy oldalt kitevő ábrákat: akkor még ennyi sem marad. A maradék 22 oldalon az akadémista John Moreland a Karoling okmányirodalmon alapuló történelemtanítást ismételve, felületesen említi csupán a kimagasló károlyi építészetet, de a szokásos néhány néven (Aachen, Paderborn, Ingelheim, Lorsch) túl semmi ujjat nem tud mondani. Moreland a szürke és értéktelen tanulmánya élénkítésére Krautheimer német régész kollégája elméletét hozza föl: miszerint az aacheni palota északi szárnyát a Lateran palota mintája alapján építették meg. A szépséghiba ott van, hogy a Lateran palotáról semmi alaprajz, hasznosítható leírás vagy képi ábrázolás nem maradt fenn, mivel az eredeti Fausta palota, az évszázadokon keresztül hozzáépített részekkel együtt a X. században porig égett, majd teljesen újjáépítették, így csak a teljesen újjáépített palota alakját ismerjük. Honnan veszi Krautheimer, hogy miképp nézett ki a Lateran Palota eredeti formája? És hogy volt képe Morelandnak megismételni egy leellenőrizhetetlen kitalációt?

Archeológiai ismertetések helyett Moreland, a Karoling vallásirodalom anyagán rágódik és az abból átsugárzó keresztény ideológia hatását véli felfedezni a IX, századi itáliai monostorközpontokban (Farfa, Nonentula, San Vicenzo, Monte Cassino), figyelmen kívül hagyva azt a lehetőséget, hogy a Karolingnak nevezett kéziratok másolásai csak egy évszázaddal később kerültek át Itáliába. Mellékesnek tartja bemutatni az igazi arculatát ezeknek a papi központoknak, melyek nem a 'Patrimonium Petri' területein voltak: azt, hogy ezek a kolostorok a frank császárság és a pápaság feudális államhatalmának közös előretolt bástyáiként működtek. Monte Cassino és San Vincenzo a teljes függetlenségét megőrző Beneventum hercegsége területén működött, míg Farfa Spoletóhoz tartozott. Ezek a monostorok ügynök-központok funkcióját is betöltötték és az aktív termelésből kiesett több száz fős szenteskedő szerzeteshad élelmezése jelentős tartalék elvonást jelentett a hercegségeknek. Mindezek ellenére a szerző mégis valami tökéletesen kibontakozott fejlett szintű szellemi műhelyeket lát ezekben a vallásközpontokban, ahol a Karoling 'reneszánsz' hatására valami csuda pompás világ lehetett. Leközli még San Vincenzo al Vultorno régészeti térképét, büszkén kihangsúlyozva, hogy fénykorában 1000 szerzetesnek adott otthont. Moreland mondókája megerősítésére az írása befejező szakaszában megint csak a kéziratgyűjteményeket használja döntő érvként – elfelejtve –, hogy tanulmánya olyan szakkönyvbe nyert válogatást, ahol az alcímben világosan benne van az archeológiai szó. A szóhoz elvárás is kötődik és így Moreland szégyellheti magát a silányul megírt, spekulációkkal kitöltött tanulmánya miatt.

A kötet mentségére legyen mondva, hogy míg csak Morelandtól épületrajzokat és Karoling hatású 'vallásideológiát' kapunk, addig más szerzők, más birodalmak bemutatásában érthetőbben és szemléltetőbben vonultatják fel a történelem és a régészet harmóniáját.

(John Moreland a Sheffieldi Egyetem 'középkori régészet' tanszékének előadója.)

A magyar származású Laskó Péter is összehozott egy meglepően színvonalas történelmi művet 'The Kingdom of the Franks' (Frankok Királysága), és dicséretére legyen mondva gazdag képanyaggal próbálja mondanivalóját szemléltetni.

A 'szentek relikviái' című fejezetében említi a frank-germán templomokban megtalálható, de csak a kéziratok ismertetései által alátámasztott kincsek előfordulását: a drágakövekkel ékesített arany oltári edényeket, oltári díszeket és a Karoling ötvösművészet remekeinek számító ereklyetartókat. A régészetileg fellelhetetlen kincsek eltűnését az aranyra mindig éhes rablók, 'beolvasztók' kapzsiságának tudja be és eszében sem jut az a lehetőség, hogy a legtöbb esetben esetleg a papok füllentettek. Mindössze négy olyan ereklyetartót ismerünk, melyeket a szakemberek Karoling ötvösműhelyekben készült munkának tartanak, de sajnos Laskó még megközelítőleg sem próbálja meg a műtárgyak időbeli meghatározását.

A Dél-svájci St. Maurice d'Agaune templom kincstárában őrzött rekeszzománcos arany ládika gránátokkal, drágakövekkel, gyöngyökkel gazdagon díszített mestermunka. Az ereklyetartó történetével kapcsolatban Laskó említi Theuderich apátot, mint a ládikó készíttetőjét, kinek neve a két ötvösmester (Undiho és Ello) nevével együtt a ládikó hátuljában van vésve. A drágakövek foglalása, berakásos eljárása – szerinte – szoros rokonságot mutat a ritkán előforduló VIII.-IX. századba sorolt ékköves Nyugat-európai ékszerekkel. (Pl. a Kárlisch Bross vagy a Mölsheimi Bross negyedes foncsor-fémlapja, kámea berakással) A szarkofágot utánzó dobozka elkészítési helyét Laskó Burgundiában látja, ám azt pontosabban megjelölni képtelen. De pontatlan a ládikó Karoling időre sorozásával is, mert a Szent Maurice apátság (Abbaye de Saint Maurice) honlapján az apátság múzeumában látható ládikát VII. századi Meroving alkotásnak tartják, és így elkészítése idejét jóval a Karolingok hatalomra jutása elé helyezik.

Nijmegen mellett a Rajna partján találták azt a másik miniatűr szarkofág típusú ereklyetartót, ami ma az Utrechti Püspöki Múzeum tulajdonát képezi. Gránátkövekkel kirakott aranyozott bronzládika díszítése több stílust ötvöz magába, ornamentikájában keveredik a kelet a nyugattal: „és habár frank műhelyben készülhetett, elkészítési helyét mégsem lehet beazonosítani.”

A svájci Szent Warnebertus ereklyetartó a Beronmünsteri templom-kollégium kincstárának féltve őrzött tárgya kétségtelenül magán viseli a frank-germán díszítés jellegzetességeit (bújtatott szalagfonásba szőtt állatábrázolás), és elkészítési idejét Laskó a VIII. században látja. Az aranyozott öntött-bronz dobozka elkészítési helyét a Nijmegen ereklyetartót megalkotó műhelyben határozza meg a sok hasonló ötvöstechnikai eljárás miatt.

Habár Karoling hagyatékok közé sorolják a házalakra formált a Fleury-i Szent Mummole aranyozott bronz ereklyetartót, ez helytelen, mert a díszítése – különösen – a tetején látható, apostolokat ábrázoló figurák stílusa inkább keleti ötvösök díszítőművészetére vall. A 'házfalon' lévő összefonódott rozetták és egyenlő szárú keresztek mintái szintén keleti szimbolikát mutatnak.

Igaz 'kései', de mégis Karoling-kor bizonyságának tekinthető az ún. Arnulf Cibórium melyet a müncheni Schatzkammerben őriznek. A képen látható oltár-cibórium diszítése és elkészítési módja erős hasonlóságot mutat az ugyancsak Münchenben látható St. Emmeram Evangélium (Codex Aureus) könyvének borítójával amely nem csak azonos helyen, de azonos időben, a IX. század végén készülhetett, valamint szintén sok egyezést mutat még a Lindau Evangélium borítójával is. A díszes műtárgy eredetileg Kopasz Károlynak készült, de mégis Karinthia királyától Arnulftól (850-899) kapta a nevét. A műkincsekkel, liturgikus tárgyakkal is ugyanúgy állunk, mint a pénzérmékkel: minél jobban haladunk a Karoling-kor vége felé, annál több emléket képes felmutatni a régészet, művészettörténészet.

Remélem olvasóim megbocsájtják, hogy még felületesen sem foglalkozom a Karoling-kor régész-történészei kedvenc és csuda 'hálás' gumicsontjával: a kerámiák tárgyalásával. Ezen akadémisták számára a kerámia témaköre olyan mentőöv-szerű terület; melybe mindig bele lehet kapaszkodni, ide-oda lehet tologatni a századok hiányos múltjában, messzemenő, kontinenseket áthidaló következtetéseket lehet levonni elemzéseiből és egy sötét kort úgy kilehet suvikszolni a sok cseréptöredékkel, hogy ember legyen a talpán aki annak fénylő mázában hibát talál. A középkori cseréphagyatékokon való csámcsogás pont azt a hiányos csalfaságot pótolja, palástolja a Karoling-kor régészeténél, mint a magyarság szibériai eredetének bizonyítására feltálalt finnugor nyelvészet igazsága. Mindkettőben ugyanannyi érték, jobban mondva bizonytalanság és ellentmondás rejlik, mint amennyi lehetőség a tudálékos akadémista mellébeszélésre.

Témához kapcsolódó bejegyzés: http://vallasmozaik.blog.hu/2013/09/22/konyvismertetes_404 

Fémmegmunkálás                                       

A vaslepényben maradt salakot kalapáccsal verték ki

A fémmegmunkálás, fémipari műhelykultúra feltárásánál csak a temetők megásása adhat gazdagabb betekintést egy adott kor életébe, gazdagságába, ipari fejlettségébe és társadalmi berendezkedésébe. Az iparrégészet előnye ezeknél a feltárásoknál a fémfeldolgozók egymásrautaltsága összetartozásából áll, hiszen ahol olvasztó kohók voltak, ott felfedezhetők az acélpörkölő gödrök, az újraizzító tűzhelyek, a közelben lévő kovácsműhelyek és a szintén közelinek mondható faszénégető boksa maradványok is. Végeredményben mindegy, hogy milyen gyártási eljárást alkalmaztak az olvasztásra, mert a vassalak, a vasszivacs, az olvasztó falát képező tűzálló samott töredékek, a hamu és korom lerakódások hátrahagyva mindig megtalálhatók ott, ahol tényleg volt fémfeldolgozás. Őskohókat, római (császár-kori) olvasztókat és középkori, különböző típusú fémműhelyeket nagy számban találtak Európa szerte az ipartörténeti emlékekre specializálódott szakemberek. Egy időszak emlékeivel azonban komoly problémák vannak a leletszegénység miatt, pedig pont ebből a korból kellene a leggazdagabb műhelyegyütteseket megtalálni, hiszen az okmányok szerint ez a kor – a Karolingok kora – gazdag fémmegmunkálási eljárással és ipari termékek előállításával rendelkezett. Ám amit a régészet eddig megtalált az édeskevés, majdnem semmi.

Egy fémfeldolgozó ipartelep pörkölőgödre a középkorból.

A középkori fémkohászat, fémfeldolgozás alapos ismerője szerint: „A régészeti terepmunkálatok nem támasztják alá a dokumentumok tanúsításait. A jelentősnek mondható németországi feltárások során több helyen találtak olvasztó gödröket, vassalakhányót és hamuréteget – ami kétségtelen fémolvasztók üzemelésére utal –, ám ezek mind a római periódusból származnak. Franciaország Sarthe járásában (Ségrie, Lavardin) két érdekes, 'germán-típusú' kohómaradványt találtak. A Lavardinban talált őskohót radiokarbonos kormeghatározás segítségével üzemelési idejét a VII. századra datálták. Ezenkívül nem sok más evidenciát lehet említeni ezekből az évszázadokból egészen a X. századig. Németországi középkori kohók feltárásában kiemelkedő munkát végző Sönnecken a Sauerland (Szárvidék) területén talált, egész sereg X. és XIV. századi fémolvasztó műhelykultúrát ismertet.” D. W. Crossley, 'Medieval Iron Smelting'

Radomir Pleiner 'közepes szintű' vaskultúrát vél látni ezekben az évszázadokban, majd felsorolja a korai középkor vaselőállítás helyeit anélkül, hogy bármi további régészet által regisztrált részletbe belemenne. Helyette dokumentumok írott anyagát említi, mégpedig a vastermékek megadóztatásának privilégiumát. (Fulda 912, Losrch 1187, Szent Gallen – dátum nélkül.) Közép-Európa vasműveltségének megteremtőit a szlávokban látja, akik – szerinte – „komoly mértékben befolyásolták a VI. évszázadtól a vasfém előállítását.” A szerző felkészületlenségét bizonyítja, hogy mikor a kora középkor európai vas előállítást ismerteti, nem tud a Kárpát-medencei folyamatos vas-műhelykultúráról, melynek kezdete jóval visszanyúlik időszámításunk előtti évszázadokra, vagy évezredekre.

Egy római kovácsműhely szerszámait és üllőjét láthatjuk a képen, és az ilyen ipari hagyatékok sűrű előfordulása egy vastermékekben gazdag korszakról tesznek tanúbizonyságot. Evvel szemben a Karoling kovácsműhelyek berendezései, szerszámai hiányoznak a múzeumok kiállítótermeiből.

Vastermékek nagyobb méretű előállítását a XI.- XII. századra helyezi, amikor már a vízkerék meghajtású kalapácsmalmokat is ki lehet mutatni. Érdekes módon említi a vasleletek pontos meghatározását segítő archaeomágneses technikát, de csak egy példát hoz fel az új eljárás gyakorlatára (Stamford kohó, XI. század).

A római császárkori kohók, műhelytelepek feltárásánál viszonylag 'könnyű' dolga van a régésznek, mert az egyszerű aknás-kohók mindig csoportosan, nagy számban rejlenek a föld alatt. Az olvasztás befejeztével az egész felső aknát szét kellett rombolni, hogy a bucához hozzáférjenek. Utána mellette a következő olvasztásra készítettek még egy kohót, majd még egyet … Azért találhatók tehát ilyen kohók százai egymás közelében, mert csak egy olvasztást végezhettek bennük

Radomir Pleiner szerint ez a két lupatüzes olvasztókemence ill. őskohó, melynek fala hőálló agyagból készült: szláv találmány. Hogyan lehetséges az, hogy egy ipartörténettel foglalkozó régész nem tudja, hogy a Kárpát-Medence ősnépei már akkor fémet olvasztottak, mikor a szlávok őshazáját még vastag jégpáncél borította? 

Anne Nissen Jaubert a kora-középkori vasszerszámokkal kapcsolatban nem frank-germán régészeti anyagra hivatkozik, hanem a nagyhírű cseh professzor Jan Klápste kutatásainak eredményeit, az általa szláv területeken megtalált IX. századi ásókat mutat be a 'Rural House From The Migration Period To The Oldest Still Standing Buildings' című művéből, amit talán a 'vidéki épületek a népvándorlás korától a legősibb meglevő épületekig' lehetne fordítani. 

Catleen Cohen, 'Technology in the Middle Ages' c. munkájában megállapítja, hogy „Európa vasipari termelésében jelentőségteljes változás a 900-as évek után következett be.” Evvel szemben a Karoling okmányokat mindennek felé helyező Lynn White, (Medieval Technology and Social Change) azon történészek közé tartozik, akire előszeretettel hivatkoznak más középkori történelmet formázó 'tudósok', pedig White csak egy nagyon gyenge eresztésű akadémista. Paul J. Gans (Iron Working) is Whithe-ra hivatkozik, mikor merészen kifejti a fejlett és erős acélipar meglétét Nagy Károly uralkodása alatt. De hát White vajon honnét vette az adatot, miből ismeri a károlyi vasipar milyenségét? Nos megnézve White forrását; az nem a régészek által fellelt műhelykultúra nyomai, hanem egy pap kétes feljegyzése csupán. A Szent Galleni Notker leírja a Nagy Károly-féle sereg pazar acélruházatát és ebből az irományból délibábos következtetéseket levonva Whithe, és más hozzá hasonló komoly tudósok már előrehaladott acélgyártást szőnek bele az oktatásra szánt könyveikbe. Hát így írunk ugye történelmet?

A VIII. század fejlett vasgyártásának alátámasztására több szerző, mint pl. Robert Odell Bork rámutatnak a Karoling templomok szerkezetét erősítő armatúrákra (vaspánt), vaskapcsokra, ablakrácsokra, stb. de a mindig példának felhozott Aachen Katedrális közel sem biztos, hogy Nagy Károly idejében épült …

Ha volt is vaskohászat, vasgyártás Nagy Károly uralma alatt, akkor az nagyon szerény körülmények között folyhatott és a fentebb említett templomi beépítéseken kívül mindössze még néhány egyenesre kalapált kard tanúskodik annak meglétéről.

Nümbergi Múzeum 'Mittelalter' kiállításán bemutatott Karoling kardok. Vannak tehát fegyverek a kérdéses korból, és így létezett fémmegmunkálás is, de … Nagy Károly 44 éven keresztül háborúzott – sokszor több fronton – és ez idő alatt tízezer vagy inkább százezer számra kellett szolgálni a seregekben a sok vitéz germánnak. Ha minden vitéznek volt kardja, tőre, akkor az eddig megtalált fegyverhagyaték majdnem semmisnek mondható.

Kereskedelem

Meroving sírokban talált használati tárgyak, melyek eredetéből, elkészítési helyükből változatos kereskedelmi életre következtethetünk. Minél több, különböző készítésű importált tárgyleletet találunk egy birodalomban vagy egy szűkebb környezetben, annál biztosabb lehetünk a távolsági kereskedelem meglétére. Sok kutató – a Karolingok korában – helytelenül hosszútávú kereskedelem virágzására következtet érme leletekből, pl. az arabokkal fennálló 'gazdag' kereskedelmi kapcsolatot hangoztatnak a megtalált arab ezüstdénárok alapján.

A Karoling kereskedelem mikéntje a legellentmondásosabb része maradt a középkor kutatásnak.” (Péter Johanneck).

Nagyon kevés olyan importból származó használati cikket talált a régészet a Karoling korból ahhoz, hogy bárminemű hosszútávú kereskedelem létezését bizonyítani lehetne. Muzulmán pénzérméket leszámítva öt-hat darab megfaragott elefántcsont tárgy tanúskodik mindössze arról, hogy létezett egy halvány kontaktus a frank és a keleti arab világ között, de ezt kereskedelemnek hívni enyhe túlzás. A kereskedelem virágzását nagyban gátolta az általános ipari termelés lezüllése, ill. megszűnéséből fakadó tény, hogy a frank-germán részek népei képtelenek voltak minőségi ipari vagy mezőgazdasági termékeket produkálni: „Nagy Károly birodalmának gazdasága nem volt képes olyan termékeket előállítani, mely kereskedelmi szempontból értékes lett volna a muzulmán világ szemében, kivéve egyet: a rabszolgák eladását.” (Michel McCornick, 'New Light on the Dark Ages') De ugyanebben a művében élénk kereskedelmi életet vél felfedezni, mit arab érmékre, és írásos feljegyzésekre való hivatkozásokkal próbál igazolni, minden tárgyi bizonyíték említése nélkül. A selyemkereskedelem virágzására pl. I. Adorján pápa bőkezű ajándékozás meséjét ismétli a Liber Pontificalisból, miszerint Adorján összesen 3000 méter hosszúságú selyemszövetet osztogatott szét oltárterítőnek, függönynek, stb. (LP. Duchesne kiadás 3. vol. I). Hát egy ilyen papi lódítást példának felhozni, bizony nem vall értékes szakszerű felkészültségre.

Fulda Szent Mihály templomában ráakadhatunk a Karoling-kor kereskedelmének legfényesebb bizonyságára: az Itáliából importált emberi maradványokra. Csontok, szent kacatok, rabszolgák kereskedelmén kívül semmi másféle kereskedelmi tevékenységre nincs bizonyíték Nagy Károly uralkodása idején.

Henri Pirenne összefoglalása; „Mozgatható javak körforgása a legcsekélyebb mértékre zsugorodott. A haladás mindenütt hiányzik, minden területen visszafejlődés figyelhető meg. Galliának azok a vidékei, amelyek régebben a leginkább virágoztak, most a legszegényebbek.” – majd máshol írja: „A Türrén kikötők minden forgalom elől elzártak.” (Henri Pirenne) A Karolingok uralma alatt lévő Dél-Francia rész tengerentúli kereskedelmének központja Marseille már teljesen diszfunkcionális lett mikor Nagy Károly átvette apjától az uralmat. „Marseille kikötője a Meroving uralkodók alatt még mindig élénk kereskedelmi forgalommal dicsekedett, ám az utána következő Karoling-korszakban már csak egy monostorközpontot találni romos pogány épületekkel, elhanyagolt, hajóforgalom nélküli kikötővel. Marseille kereskedelmi életének újjáéledése csak a X. században kezdődik el megint.” (Simon Loseby, 'Marseille and the Pirenhne Thesis') Marseille (Massalia) i. e. V. században már a Mediterráneum egyik legjelentősebb kikötője volt és az is maradt több mint ezer éven keresztül egészen a Karolingokig.

Paul Arthur is hasonlóan fogalmaz: „A Mediterrán térség hosszútávú kereskedelmének teljes összeomlását figyelhetjük meg különösen a VI. század második felétől.” Igaz máshol meg úgy írja, hogy totálisan azért nem szűnt meg, folyamatosan létezett egy minimális áruforgalom. „A Bizánci Birodalom a VII. században csak akadozva, nehéz erőfeszítések árán tudta ellátni a nyugati részeken fekvő gazdasági érdekeltségeit és katonai helyőrségeit. A legtöbb mediterrán terület lakóinak kereskedelmi színvonala lesüllyedt a helyi szintű kereskedelemre, minden esély nélkül maradva a távolabbi piacok elérésére.”

Teljes épségében megmaradt viking szekér a IX. századból. (Oseberg, Norvégia)

Az eladásra vagy cserére szánt árut lehetett az ember hátán is cipelni, szamarakkal, őszvérekkel szállítani, de nagyobb mennyiségű terméket legolcsóbban és legkényelmesebben szekéren szállították a régi korok emberei. A szekerek építése, mindennapos használata mértékmérője lehet egy ország gazdaságának, hiszen ahol sok szekér volt ott nagy mennyiségű árút mozgathattak meg, azaz virágozhatott a kereskedelem. Ezidáig a régészet képtelen volt bármilyen nyomot találni a szekerek létezésére a Karolingok Birodalmából.

Legalább két tucat szekér és utazókocsi fajtát ismerünk a római korból, többnek közülük elkészítették a pontos rekonstruált mását, a képen a magas műhelykultúráról tanúskodó Carruca Dormitorio hálóágyas utazókocsi látható. Másik népszerű típus hosszútávú utazásra a négyküllős kerekű, magasított bakos 'Raeda', melyről Iuvenalis megjegyzi, hogy ennek a kocsinak mélye egy egész családot is befogadhatott.

A Palustrom masszív, nehéz terepet jól bíró, főképp a mezőgazdaságban használatos szekér volt, míg a galliai származású 'petorium' – szintén négykerekű – nevü járműt leginkább málhaszállításra használták. A kisebb járművek közül igen kedvelt volt az etruszk eredetű kétkerekű, bőrrel fedett Carpentum, vagy a nyitott szintén kétkerekű, gyors közlekedésre használt Cisium. Essedum, Covinus típusú kétkerekű kocsik.

„A rómaiak által épített szekerek műszaki megoldásban, gyakorlati képességben felülmúlhatatlanok maradtak egészen a késő-középkorig.” (Dr. Judith A. Weller) A római császárkorból nagy számban kerültek elő szekéralkatrészek (vasalás, karika, ágas, cúgpánt, abroncs, stb.), és: „kétszáz feltárásnál eddig 350 db kocsitengelyt, ill. szekérlőcsöt találtak a régészek.” (C. W. Röring) Emberiségünk tehát majd ezer éven keresztül nem volt képes hasonló színvonalú szekereket készíteni, mint az antik rómaiak, sőt úgy néz ki volt egy időszak, amikor semmilyen szekér alkalmatosságot nem voltak képesek csinálni, legalábbis nem frank-germán területeken.

A képen római szekérmaradványokat láthatunk Neupotzból (Rajna vidék). Szinte majdnem minden tárgynál, lelettöredéknél ugyanaz a probléma vetődik fel: fellelhetők az antik római korból származó tárgyi emlékek, majd könnyű ráakadni hasonló maradványokra a X. századtól, ám miként azt a szekér esetében is láthatjuk a Karoling Birodalom örökségéből ez is hiányzik.

Így néztek ki a Skandináv (viking) hajók a IX.-XI. Században. De vajon hogy nézhettek ki a VIII. századi Földközi-tengeren közlekedő Karoling hajók?

A szárazföldi teherszállító járműveken kívül rendkívül fontos volt a vízen történő áruszállítás, hiszen a hajók használata úgy hozzátartozik emberiségünk kultúrájához, mint a halászat vagy a vadászat. Ha a sötétnek nevezett évszázadokban volt a Földközi-tengeren hajózás, akkor a kontinentális kereskedelemnek épp úgy meg kellett lennie, mint az azt megelőző évszázadokban. Míg a Karoling Birodalom északi folyamtorkolataiban ráakadtak ebből a korból származó bárka, ladik roncsokra, addig a Medditerrán partokról még semmilyen Karoling-korban készített, használt hajóroncsra nem akadtak. (Az északi partokon talált nagyobb méretű hajók mind viking készítésűek, – egy sem frank-germán.)

De ha már fentebb is a tengeri hajózást említettem, akkor felhívnám olvasóim figyelmét az akadémista történelemírás Nagy Károly birodalmának fényét hangsúlyozó történészek félrevezető mellémagyarázásaira. Ilyen hivatásos történész Jan Bill, akinek leírása szerint a VIII.-IX. század folyamán a muzulmánok teljesen az ellenőrzésük alá vették az egész Földközi-tengert, kivéve a Dél-Francia és Észak-Olasz részeket. Ezek a parti szakaszok a kikötő városaikkal együtt szerinte a Karoling Birodalom részeként megmaradtak érintetlenül, mint biztonságosan hajózható kereskedelmi útvonal, majd papok által írott dokumentumokra hivatkozik kijelentése alátámasztására. Érdekes módon nem zavartatja magát avval a ténnyel, hogy az általa említett évszázadokból a Dél-Francia partokon eddig csak arab hajóroncsokat találtak, holott ha a Karolingok uralták ezeket a vizeket, akkor nem arab, hanem Karoling hajók roncsmaradványait illene megtalálni. Régi római hajóroncsokat éppúgy találni, mint bizánci, arab vagy viking hajómaradványokat, de Karoling hajóroncs egy sincs még mutatóban sem. Hol vannak tehát a királyokat, hercegeket szállító hajók, meg a hosszútávú kereskedelmet lebonyolító frank-germán tengeri járművek? És egyáltalán, hogyan lehetett tengeri útvonalakat kontrollálni hajók nélkül?

600 körül Bizáncban épített 'Yasi Ada'-nak elnevezett hajó, melyet Bodrumban (Törökország) találtak. Ez a bizánci hajó már méretére csak fele akkora volt, mint a II. vagy III. században épített, Dél-Francia partoknál (Madrague de Giens) talált hajóroncs, ami redukció egy általános ipari és kereskedelmi visszafejlődés bizonyítéka.

Még egy megjegyzés a Karoling kereskedelemmel kapcsolatban.

A történészek tényként fogadják el a papirusz VII. század közepéig tartó európai használatát, ami bizonyság a távolsági kereskedelem meglétére. Ugyanezen évszázad végére teljesen eltűnik a papirusz és helyette megjelent a hártyavékonyságra finomított bőrlapokra való írás (pergament). Pirenne szintén felhívja figyelmünket a korábbi idők konyhakultúrájában jól kimutatható ázsiai afrikai fűszerek teljes eltűnésére (pl. bors, fokhagyma, fahéj), továbbá a selyemimport évszázados megszűnésére. Nyugat-Európa hosszú távú kereskedelmének összeomlásáért Pirenne kizárólag az arabokat hibáztatja akik: „ … minden tengeri utat blokád alá vontak, amivel megölték az ősidők óta fennálló kereskedelmi szisztémát”, ám evvel a megállapításával csak részben lehet egyetérteni, mert az európai területek általános gazdasága, és kereskedelme színvonalának lesüllyedéséhez a keresztény egyház jobban hozzájárult, mint bármilyen más külső vagy belső tényező. (Egyes részleteket Henri Pirenne, 'Mohammed and Charlemagne' c. könyvéből vettem.)

Fegyverek

Karoling-korra besorolt fegyverek.

Aki csak egy kicsit is beletekint a középkori régészet irodalmába, az valahol mindenképpen találkozik a fentebb már többször említett Simon Coupland nevével, könyvei, tanulmányai, társszerzői munkássága széles kőrben ismert és forrásként sokan hivatkoznak írásaira.

„A kora-középkori lovasság páncélzatának leírását a 792-ben készített 'Capitulare Missorum' kéziratából ismerjük, míg a gyalogság fegyverzetére vonatkozó közléseket a 802-ben szerkesztett 'Aacheni Kapituláré' bemutatásában olvashatjuk. Notker atya Nagy Károly biográfiájából szintén ízelítőt kaphatunk a vaspáncélos seregről és a régészetileg kimutathatatlan vasnyeregről.” – írja többek közt bevezetőjében Simon Coupland, (Karoling Fegyverzet és Hadfelszerelés a IX. században) majd később így folytatja: „Sajnos rendkívül kevés régészeti lelettel rendelkezünk a Karoling-korszakot illetően.” (…) „Erre az időre besorolt fegyverzet, hadszerszám, öltözékmaradványok, hadviselésre utaló tárgy szinte majdnem mind magányos előfordulású lelet és ezért időbeli meghatározásuk különösen nehézkes.” A nem túl biztató bevezetés után sorra próbálja venni a károlyi sereg felszerelésére utaló tárgyi emlékeket.

Egy Meroving harcos épségben megmaradt sisakja a VI. századból.

Az ezerszer megrajzolt, megfestett károlyi acélsisakkal kapcsolatban közli: „A csúcsos acélból készült sisakokat csak leírásokból és képi ábrázolásokból ismerjük, mert sajnos a régészetnek ez ideig még elenyészett darabos állapotban sem sikerült egyet sem találni belőlük.” Pedig Károlynak a 44 éven – több fronton – dúló háborúiban több tízezer, hanem több százezer katona harcolt, és mégis furcsa az, hogy egyetlen acélsisak ne maradjon fenn. „Szakemberek korábban az ún. 'Chamosan' típusú sisakokat a IX. századra sorolták, mely véleményüket helytelenül az illusztrált könyvek képi ábrázolás hasonlatosságára alapozták. Mára már bebizonyosodott, hogy a Chamosan sisakok a XII. században készültek.”

Császár-korból származó sisak és pajzstöredék.

A pajzsok előfordulásával egy picivel már jobb a helyzet, igaz a csodás vasseregekből nem hagyományozódott ránk egyetlen acélpajzs vagy vért sem, de „a VIII-IX. századból rendelkezünk néhány fából készült pajzsmaradvánnyal, melyek közül egy-kettő keményített bőrborítással volt megerősítve. Ugyanezen évszázadokból több viking pajzsot találtak, melyek jellegzetesen keresztveretes acélpántokkal voltak megerősítve.” Hogyan lehetséges az, hogy a talpig vasban öltözött frank vitézek csak fából készült pajzsokkal rendelkeztek? De nem jobb a helyzet a többi hadfelszerelés tárgyi darabjait illetően sem mert mint írja: „a páncélruházattal (brunin vagy lorica) is baj van, mert még egyetlen darabja sem került elő a régészeti feltárásokon.” Furcsa módon avar sírokból fokosok is előkerültek, míg a híres frank harci-baltákból, a 'franciskákból' csak Meroving időkből, majd a X. századtól vannak meg azok régészeti nyomai. Végül a szerző érthetetlennek tartja a Karoling sereg íjai/nyilai teljes régészeti hagyatékhiányát – rámutatva a több helyen fellelt – két méteres Meroving íjszerszám maradványokra.

Coupland tanulmányát végigolvasva csalódottan állapíthatjuk meg, hogy néhány tucat egyenesre kalapált, 'Karolingnak' elnevezett kardon kívül szinte semmi sincs, ami bizonyítaná a jól felszerelt, hatalmas seregek létezését.

A képen kicsit nehezen vehető ki az ásatáson frissiben megtalált páncélruha, de ha gondosan megnézzük, akkor kivehető a fémpikkelyek és szegecsek vonalai.

Talán ideillik a 2010. augusztusában fellelt II. vagy III. századi római légionista páncélruházatának említése, mely egy másik fényes bizonyítéka annak, hogy a föld megőrzi a régészet számára a tárgyakat is, de csak akkor, ha azok valóban megvoltak, ha ténylegesen léteztek.

A Cardiffi Egyetem régészei a Dél-walesi Caerleon római erődítmény ásatásánál egy komplett katonai felszerelésre leltek. A különböző részekben talált páncélzat mellett textildarabok, díszsisak, fegyverzet és más katonai felszerelések kerültek elő. Caerleon légiós erődítményét 5500 légiós lakta.

Vissza kell utasítanunk azt az impotens magyarázatot, miszerint azért nem találni még egy árva lábszárvédőt sem a Karoling korszakból mert ”a kereszténység elterjedése után megváltoztak a temetkezési szokások”. Az ostobán mentegetőző szakemberek figyelmen kívül hagyják a páncélruha darabok megmaradásának végtelen lehetőségeit azt próbálva bemagyarázni, hogy csak a sírok képesek tárgyakat megőrizni a régészet számára. Sokfelé és sok harcost elnyelhetett az akkor még létező láp-mocsár világa, mások bezuhanhattak éppen szakadékokban, vagy eltévedhettek egy-egy borzalmas csata után a számukra ismeretlen erdős-hegyes vidéken és a rengetegben érte el őket a vég. Sokan dobálhatták el menekülés közben a vesztes ütközet után a mozgásukat nehezítő páncélzatot, míg olyasmi is előfordult, hogy elkeseredett földművelők vagy rablók gyilkoltak meg egy-egy magányos vaslovagot és tettük elpalástolására áldozatukat titokban elföldelték. Azt hiszem, lehetne még reális lehetőségeket felhozni arra, hogy a temetkezési szokásokon kívül miként lett volna lehetőség a Karoling időszakból származó páncélruházatok, fegyverek közvetett konzerválására, és a hiány által megkövetelt magyarázatot inkább abban kell keresni, hogy nem volt Nagy Károlynak páncélos serege. Az csak a papi fantázia terméke, mint annyi minden más régészetileg alátámaszthatatlan egyházi nagyotmondás.

VI. századi frank harcos sírjában talált tárgyak, Hannes Wilhelm Koch, (Medieval Warfare) közlése nyomán. A kétszáz évvel később eltemetett Karoling harcosok sírját nem leli a régészet.

Sabine Felgenhauer-Schmiedt német asszonyság kiváló régésznek van beharangozva, ám suta felkészületlenségét a 'Kontinentál Kerámiák' című tanulmányában, eleinkre tett megjegyzésében lehet felmérni, ahol van pofája azt írni őseinkről: a 'földrabló magyarok'. De nézzük tovább miket ír még. Ugyanebben a fejezetben kiemeli a Karoling-korban elterjedt magas szintű szakértelemre mutató, jó minőségű Baldorf kerámiákat és a IX.-X. században üvegből készített, a nyakánál szűkölő tölcséres-serleg vagy csőröspohár arisztokrata körökben elnyert népszerűségét.

A Karoling uralkodó körökben az ivóserleg mindennapi használatát kihangsúlyozó Felgenhauer-Schmiedt régész létére nem egy múzeumi darabot mutat be, igaza alátámasztására hanem egy papok által készített illusztrációt.

A 'Material Culture and Daily Life' c. munkájában a régészeti településkutatás időkorlátait a 800-as évek elejétől az 1200-as évek végéig összevonja, és így szemlélteti a települések fejlődését, amivel rendkívül tág időteret biztosítva évszázadok hiányosságait képes áthidalni. Mikor mint régész a leletszegény évtizedekre csak az üres tenyerét képes felmutatni, akkor ő is követi német és francia kollégái dokumentumokra való hivatkozásgyakorlatát. Ilyenkor nagy lendülettel előkapja a papi firkálmányokat: „Tessék itt van: volt ez is, meg volt az is, mert megírták a papok!” A Karoling-korszakra utaló fémedények, fémből készült konyhai, asztali tárgyakkal kapcsolatban leszögezi: „Írott források bizonyítják, a nemesi, püspöki ebédlőasztalok nemesfémből készült étkészleteinek, asztali edényeinek rendkívüli gazdagságát.” Ezt talán kár volt megemlítenie, hiszen pont az a probléma, hogy nagyon sok írásos kijelentéssel találkozunk, melyek régészetileg nem bizonyítottak. Az általa taglalt asztali fémtárgyak hiányoznak és a VII.-IX. századokból egy darab ilyen tárgyi lelet, még mutatóban sincs. (Az avar műhelyben készített 'Károly-kanna' nem frank terület terméke.) Hasonló helyzetet találunk a frank területeken a templomi liturgiáknál használatos templomi edények esetében is, hol az ún. 'Hansa-típus' (XI.-XII. század) szertartás-edényeknél régebbi példányokat kimutatni eddig nem sikerült.

A Karoling-kor kevéske fémgyártása, fémművessége megtalálható a csat, ruhakapocs, bross tárgyak használatában, melyek természetesen szükségszerűek voltak az öltözékek, köpenyek összefogásához. A IX.- X. századi érme-brossok, melyekben uralkodók 'portréit' ábrázolták éppúgy előfordulnak a leletekben, mint a szenteket ábrázoló brossok. De ha belegondolunk, hogy minden frank nemes, katona gatyáját öv tartotta, az övet meg csat által húzták meg, akkor a felfedezett csatok, szíjvégek száma félelmetesen kevés. A Karoling-kor női ruháit összefogó kapcsok, brossok száma meg olyan kevés, hogy nem elképzelhetetlen; tényleg rongyokban jártak a nők, amit madzag fogott össze.

De tovább folytatva a német régész-történész Felgenhauer-Schmiedt tanulmányait: a 'Ló és lovas' fejezetben hihetetlen spekulációba bonyolódik, mert szeretné valahogy kiküszöbölni a dokumentumok adatai és a kiásott leletek szegényesen halk összecsengését. Szándékosan egybekeveri az évszázadokat és a 800-tól 1200-ig tartó időkeretben összevonva szemléli a fegyverek, sisak, pajzs, stb. használatának előfordulását, azok gyártását és esze ágában sincs elkülöníteni a Karoling-korszak leleteit az utána következő évszázadokétól, mint azt a kerámiáknál és üvegedényeknél megtette. „Amennyiben figyelembe vesszük a VIII. századi megnövekedett fejlődést, kínálatot keresletet, úgy meg kell állapítani a vastermelés fokozott növekedését a Karolingok idejétől számítva.” Hiába írja, hogy „a Karoling fegyvergyártás magasszintű minősége meghatározó és irányadó volt a középkori Nyugat-Európai területeken”, ha képtelen bármit is régészetileg kimutatni abból a fene-magasszintű fémkultúrából. Majd régész szakemberhez méltatlan módon további spekulációkba bocsátkozva kijelenti: „A vastermékeket előállító műhelyközpontok valószínűleg az Alsó-Rajna vidékén voltak.” Hogy mondhat ilyet egy régész, hogy 'valószínűleg'? Vagy bizonyítani lehet régészetileg egy gazdag műhelykultúra hátrahagyott nyomait, vagy nem.

A patkóval kapcsolatban írja: „A X. század folyamán fontos újításként bevezették a patkó használatát, melynek széles körű használata a XI. századtól gazdagon bizonyítható.” A kengyel használatáról óvatosan csak annyit jegyez meg, hogy a „Karoling-kortól ismeretes a kengyel elterjedése.” Majd utána a kijelentése alátámasztására a Schleswig (Észak-Német) lovassír leletére hivatkozik, ami félrevezető, mert az Karoling korszak utáni, X. századi, és nem frank, hanem viking sír. Így kavarja tolja ide-oda az adatait, melyek igazak, meg nem is.

A német régészet nagy durranásának kikiáltott Sabine Felgenhauer-Schmiedt közléseiből éppúgy nem lehet semmi kézzelfogható bizonyságot kiolvasni a Karoling-kor pompás tündöklésére, mint kollégája, Else Roesdhal tanulmányaiból. A munkáikból kiáradó szándékos kor-összemosás, a tárgyi bizonyítékok évszázadok egybetárgyalása (kivéve a kerámiát és az üveget), elméleteik foghíját kitöltő szüntelen okmány-hivatkozás nagyon szegényesen hangzik és már elégtelen lehet az olvasók számára, mert Illig doktor odavágta a kesztyűt; „vagy bizonyítsatok, vagy írjátok át a középkor történelmét!”

 Saint Generoux

Erről a csinos templomról is addig mondogatták, hogy VIII-IX. századi Karoling építmény, míg ki nem derült, hogy száz évvel később építették a X. században.

A keresztény templomokkal mindig párosult a temető, tehát az elmélet azt diktálná, hogy ahol Karoling templomok vannak, ott Karoling síroknak is kell lennie. Ám ez még sem így van, és a kevés számú sír, amit Karolingnak mondanak zavaróan elenyésző a történelmi ismereteink tükrében. Még zavaróbb lehet ha figyelembe vesszük a nagynevű német professzor Joachim Henning szavait: „A teljes VIII. század és a IX. század elejéről a Karoling településfejlődés nyomon követése rendkívüli nehézségekbe ütközik és még ijesztőbb mikor azt látjuk, hogy Franciaországban és Németországban a szakemberek ez helyett nagy méretarányú Meroving településeket tárnak fel mindenfelé. A jól szervezett Meroving falvak hagyatéka mellett még leletgazdag Meroving temetőket is feltárnak, mint pl. Laucheim (Baden-Württemberg)”. Én is megemlítenék két ilyen fontos Meroving temetőt.

Civaux temető

Potierstől nem messze lévő Civaux nevű falu templomától néhány sarokra található a legnagyobb Meroving temető, amit valaha is találtak. Az eredetileg hét holdon elterülő temetőben 15.000 sírt tártak fel és a megtalált sírmellékletek egy jómódúnak mondható életformáról tanúskodnak. Már maga a megfaragott szarkofágúszók száma is indikáció egy bizonyos gazdasági színvonalra. A sírok, szarkofágok mind Meroving emlékek és nincsenek olyan tárgyi bizonyítékok, melyek segítségével meglehetne jelölni a Karoling sírokat. A sírkertbe harmonikusan illeszkedő Meroving templom (sem Karoling) romjait is megcsodálhatja az érdeklődő. Civaux és környéke már nagyon régóta lakott volt és a gallo-roman település évszázados nyomait meglelte a régészet; 'Sanctuari Monument', amely egy római pogány templom 20m x 30m. kőből rakott alapja –, La Croche római színház és a La Croche Villa maradványai. A római és Meroving emlékek mellett szinte semmi érdemleges régészeti lelet nincs a Karolingok korából.

Curtil: Merovingian Necropolis

Tournustól nem messze található még egy alaposan feltárt temető a Curtil-i Meroving Nekropolisz, amiben 164 sírt találtak, melyekből több mint negyven gazdag sírmelléklettel szolgált. Elfogadhatatlan és sovány magyarázat az, miszerint a kereszténység hatására drasztikusan megváltoztak a temetkezési szokások a Karolingok alatt és a pogány szokást elhanyagolva semmi jellegzetes védő-óvó vagy túlvilági utat megsegítő tárgyat nem volt szabad többé a halott mellé tenni. Igen ám, de mi van a ruhagombokkal, csatokkal, fésűkkel, személyes apró ékszerekkel, melyeknek semmi köze a 'pogány' babonákhoz, mert a Karoling sírokat ilyen jelzőleletek által sem lehet meghatározni. A sírok sivársága inkább a teljes elszegényedés, az állati sorban történő visszasüllyedés tárgyi hiányának köszönhető, mint egy újonnan bevezetett keresztényi szokásrendnek.

És akkor nézzünk meg egy olyan temetőt, melyet több száz éven keresztül használtak, és melyben a szegényes, minden sírmellékletet hiányoló sírokat Karolingnak vélik

Noisy-leGrand

A Merovingok koporsókba temetkeztek és sírleleteik egy viszonylagosan jómódú társadalomról tanúskodnak.

Párizs külső, keleti negyedében egy gazdagnak mondható, több száz éven keresztül használt kora középkori temetőt találtak. A másfél éve folyó ásatások során több száz sírt tártak fel, melyeket a VI. századtól a X. századig sorolnak be a szakemberek. Meroving és későbbi Karoling sírok keverednek a temetőben, ám mégis jól megkülönböztethetők a sírmelléklet, és temetkezési jellegzetességeik miatt. A mintegy 300 Meroving sír, mind keleti tájolással lett megásva, a tetemeket koporsókba (gipsz-szarkofág) helyezték, és személyes ékszereken kívül ruházatuk ékeit (brossok, csatok, ruhakapcsok) is velük temették. Evvel szemben a későbbi Karoling sírok össze-vissza vannak megásva, nincs koporsó, mert a halottat csak leplekbe csavarva lökték be a gödörbe, és a sírmellékletnek számító tárgyakból egy sincs, még mutatóban sem.

A sírokban talált csontok vizsgálati eredményeitől sok feleletet várnak a szakemberek, melyek rávilágíthatnak az ott nyugvó emberek életkörülményeire, egészségi állapotukra és étrendi szokásaikra, sőt néhány esetben haláluk okát is elárulhatják

A Karoling-korban néha szinte egymásra dobálva, minden rendszert hiányolva a csupasz földbe hantolták az elhunytakat.

Természetesen nyugodtan meglehet kérdezni: ha a Karoling sírok jeltelenek, akkor miből lehet azt megállapítani, hogy a sírok tényleg Karolingok? Nem lehetséges, hogy ezek a nyugvóhelyek Meroving rabszolgák vagy teljesen elszegényedett, nincstelen Meroving jobbágyok sírjai? Nem, nem lehet ilyesmit felvetni, mert akkor azt mondanánk: Noisy-le-Grandben nincsenek Karoling sírok, és akkor mindjárt belopózna Dr. Illig elmélete és kérdése. „Hol vannak a Karoling sírok?”

Arnegunde Meroving királynő épségben megtalált sírja P. Lasko közlése nyomán. A VI. században élt nemesasszony I. Klothar (ur. 558-561) egyik felesége volt és Toursi Gergely szerint Klothar másik feleségének Ingundének volt lánytestvére. Személye beazonosítását kétségtelenné tette az ujján talált aranygyűrű felirata 'Arnegundis', mely egy Regina jelentésű monogram köré volt belevésve. Az ékszereken kívül még mesterien megmunkált ezüstcsatokat, szíjvéget és brossokat találtak. Vajon a Karoling királynők, hercegnők, nemesasszonyok nem rendelkeztek személyes ékszerekkel, szép ruhákkal, mert ha rendelkeztek akkor érthetetlen, hogy miért nem találjuk a gazdag tárgyi emlékekkel ellátott sírjaikat.

A keresztény vallás sosem tiltotta a személyes ékszerekkel (jegygyűrű, fülbevaló, nyaklánc) történő temetkezést, mint ahogy az elhunytak díszes ruhaviselete sem volt soha eltiltva. Márpedig a díszes, és az egyszerű ruhákat is övek, csatok, brossok fogták össze, tehát a sírmellékletek által beazonosítható Karoling nemesasszonyok sírjainak is ott kéne lennie a francia, német temetkezési helyeken. (Arnegunda sírját a Párizs melletti St. Denis apátság bazilikájában fedezték fel.)

                           Fűtés

Termek, szobák padlói alatt alulról felhevített kövek biztosították a meleget.

Porladó, könnyen elenyésző anyagokból épített házakból ezer vagy még több év után bizony nem sok kimutatni való marad a régész számára, nem könnyű tehát az időben meghatározó nyomok meglelése. Mégis megkönnyítheti a helyzetet az a tény, hogy minden Karoling udvarházban, vidéki, városi épületekben muszáj volt valahogy fűteni, főzni, és az e célokat szolgáló berendezéseket nem lehetett könnyen porladó anyagokból építeni. A kőből rakott tűzhely alapját, falát elméletben akkor is meg lehetne lelni, ha a házból már semmi sem maradt, mert a sokkal korábban épült római villák esetében ez nem jelent nehézséget. A Karoling lakhelyek feltárásánál már nem ilyen egyszerű. Hasonló helyzetet kellene találni a gazdag Karoling műhelykultúrák kemencéi, kazánjaival kapcsolatban, melyeknek meglelése, feltárása nagyon fontos lenne a papok által lefestett Karoling-kor pazarságának alátámasztására.

A középkor későbbi szakaszaiból származó leleltekből már könnyű rekonstruálni mind a lakhelyek fűtési megoldásait, mind a műhelykemence tűzhelyépítészet létét.

Középkori várkastélyok fűtésberendezése után megrajzolt hipotetikus ábrázolás. „Ilyesmi fűtésmegoldásnak kellett, hogy legyen a Karoling kastélyokban is.” - Illene már egyet találni is …

Néhány középkori várkastély esetében meglepően jó állapotban maradtak meg a 'fűtőberendezések', mint a képen látható általánosan elterjedt forróköves fűtés-megoldás. A vastagon megrakott kőréteget alulról – rendszerint faszénnel – fűtve átforrósították és a padló alatt beizzott kövek napokig ontották a hőt. Mikor egy középkori várkastély termein sétálunk keresztül, gondoljunk csak bele: ezeket a termeket, szobákat télen fűteni kellett, átmelegedésükhöz tetemes energiára volt szükség, amit kisméretű vaskályhákból elnyerni nem lehetett. Mivel ezek a fűtőberendezések rendszerint pinceszinten voltak megépítve és nagy méretűeknek kellett lenniük, így a régészetnek legalább imitt-amott illene találni néhányat a VII.-IX. századból is. A régi idők emberei, de különösen a rómaiak mesterien megoldották házaik, palotáik fűtését, és a Karoling idők utáni középkori várak, kastélyok fűtőképességét is gond nélkül megtalálhatjuk. Csak pont a Karoling hiányzik.

                                          Tégla

Gazdag képanyag felvonultatásával hosszasan lehetne ismertetni az antik világ magasszintű, mindenfelé elterjedt téglagyártását, és az égetett téglából rakott falak, építmények felsorolásához több tucat cikk sem lenne elég. Az itt bemutatott téglák tipikus légió által gyártott darabok, miben minden légió jele bele lett nyomtatva és így nagyon sokszor azonosítani lehet az építészeti leleteket pontos helyhez, időhöz, sőt emberekhez kötve. A későbbi időkben a téglakészítés mestersége teljesen kihal és hosszú évszázadokon keresztül egyetlen téglát sem képesek készíteni.

„A Római Birodalomban a téglagyártás, téglával való építkezés széles körben általánosan elterjedt volt, de ezen időszak után előállítása és felhasználása teljesen megszűnt. A téglagyártás helyett a már meglévő pogány épületek bontásából nyerték azt a mennyiséget mely az új építkezésekhez kellett. A régészet segítségével pontosan megállapítottuk, hogy Lombardiában a cisztercita apátok által éledt fel újra a téglagyártás a XII. század elején. Innét észak felé terjedt el a téglagyártás technológiája, majd nagyon gyorsan egész Nyugat-Európában átvették és mindenhol elterjedté vált az üzemszerű gyártása. ( … ) Kisebb volumenű kerámia építőanyagok (padlócsempe, tetőcserép) előállítása a korábbi évszázadokban is, szórványosan néha előfordult. (Hans Krongaard Kristenesn)

Vajon milyen ereje, hatalma lehetett a Karoling birodalomnak, ha még téglát sem voltak képesek gyártani? Milyen alacsony szintre süllyedhetett vissza az egész társadalom, ha nincs egy téglafal, ha nem működnek kőbányák, ha nincsenek kőfejtők? Hogyan taníthatta meg egy ilyen világból szalasztott pap a mi őseinket az építkezés mesterségére?

                                 Híd

Alfrini római hídja Szíriában.

Az ókor pogány római mérnöke alkotó szellemiségét dicsérő hidak sokaságát még ma is megcsodálhatjuk Törökországtól Spanyolországig, néhány közülük meglepő makacssággal dacol az évezredekkel, de még a romos állapotban lévők is jogosan nyerik el csodálatunkat.

„A Karoling társadalom kereskedelmi forgalma, valamint a hadseregek rendszeres mozgása, átcsoportosítása megkövetelte az utak, hidak karbantartását. A Karoling királyok folyamatosan javították az utakat, és a Szajnán több régebbi hidat is újjáépítettek.” – Állítja mindezeket a francia akadémia középkor történelmének 'tudósa' Pierre Riché, a 'The Carolingians' c. könyvében anélkül, hogy egyet is pontosan meghatározna közülük.

Egy másik szaktekintély így ír: „Frankónia grófjainak parancsba lett adva, hogy ügyeljenek a területeiken lévő hidak állapotára, hogy azok mindig használhatók legyenek. ( …) 789-ben két híd is épült az Elbán, de Szászországban is több híd épült.” (Nicholas Hooper, 'Cambridge Illustrated Atlas of Warfare') Ilyen és ehhez hasonló kijelentésekkel vannak teli a középkori történelemmel foglalkozó szakemberek 'remekművei', sokszor még arra sem méltatják olvasóikat, hogy odabigyesszék forrásaik eredetét képező papi firkálmányok neveit, mint a Capitulare de Villis, vagy a kicsit későbbi Capitulare Pitres (862) okmányokat. Hooper kicsit odébb úgy írja: „A nagy frank király 792-ben pontonhidat veretett a Dunán az avarok elleni hadjárata folyamán.”

Vaison híd

Ezt a hidat is még a rómaik építették több mint kétezer évvel ezelőtt a Dél-franciaországi Vaison-la-Romaine nevű ősi városkában, és amint láthatjuk még ma is épségben egyben van. Hol vannak a Karolingok által épített hidak? Sehol, illetve csak a papi irományokban.

„Német területeken a kőhíd építés elég későn kezdődött, az első kőhidat 1113-ban, Würzburgban építették. A régi római kőhidak (Trier, Verdun, Córdoba) megszakítás nélkül tovább funkcionáltak, míg Cologneban (Köln) királyi engedéllyel a X. század végén a colognei érsek lebontatta a régi római hidat, hogy faragott köveit felhasználhassa katedrálisa építéséhez.” (Heiko Steuer)

Az angliai Rochesterben a rómaiak által épített I. évszázadi hidat 1381-ig használták, és sajnos restaurálás helyett hagyták összeomolni.

Franciaország első középkori hídját a Pont Vieux-t 1040 körül építették Albi városában (Dél-Francia), és milyen érdekes, hogy Albi az eretnek albigensek központja volt, mely évszázadokon keresztül szembe állt a katolikusokkal. Tehát ez az első Nyugat-európai híd, amely a Római Birodalom bukása után épült, és tényleg megépült. Nem úgy, mint a firenzei Karoling híd …

„A IX. században, Firenzében az Arno folyón a Karolingok teljesen újjáépítették a bizánci-gót háborúban lerombolt, rómaiak által emelt II. századi kőhidat.” Írja minden forrás megjelölés nélkül Christopher Kleinhenz a 'Medieval Italy' című lexikon-szerűen szerkesztett nagylélegzetű művében. A Karoling híd maradványait meglelni mégsem lehet, mert 1178-ban egy másik kőhidat építettek a helyére úgy, hogy az átépítés során teljesen eltűnt a Karoling híd. (Így aztán kutatni sem érdemes a nyomai után.)

De van még jó néhány olyan károlyi híd, melyet szintén nem kell a régészeknek keresgélniük, mert milyen megkönnyebbülés egy régész-történésznek ilyesmit leírni: „Nagy Károly fahidat építtetett a Rajnán, de ez a híd 812-ben leégett.” (Else Roesdahl) Ha már olyan régen leégett, akkor nincs szükség megásni a terepet – különben sem tudni a pontos helyét –, így csak fogadjuk el a híd valós létét, hiszen 'megírták a papok'.

Vízimalom

Szakszerű régészeti feltárás eredményeként a megtalált malommaradványok alapján már könnyű volt a VII.-VIII. századi malom eredeti formájának megrajzolása. (Dasing, Bajorország)

A gabonaőrlésre használt malomkövek méretük, súlyuknak köszönhetően nehezen kallódó tárgyak, és a római idők óta történő tömeges régészeti kimutatása nem szabadna, hogy különösebb akadályba ütközzön. Mégis ritkaság számba megy az itt közölt VIII. századi malommaradvány feltárása, pedig minimum tucatjával kellene malmokat találni melyeknek etetni kellett volna a károlyi birodalom tömegeit. Eddig a tárgyalt korszakból Angliában négy, Írországban hét, míg német részen egyetlen (Dasing) rekonstruálható malmot tártak föl. Épületmelléklet nélküli malomkövet mindössze kettőt találtak; egyet Angliában, egyet Írországban. Evvel szemben a régebbi római időkből származó vízimalom lelőhelyek száma az európai részeken 36, míg 28 másik helyen malomkövet leltek, ami szintén üzemelő vízimalomra vall.

Dietric Lohrmann két tucat malmot volt képes megnevezni a frank-germán területeken, melyek a VII. századtól a X. századig épültek. Hogy ezen belül hány épült vagy üzemelt Nagy Károly uralkodása alatt az már egy másik kérdés mire nem kapunk választ Lohrmanntól.

Sokszor csak erősen romos állapotban tudjuk megszemlélni a rómaiak által épített vízimalmok maradványait, – de legalább megtudjuk szemlélni – nem úgy mint a Karoling malmok esetében.

A kenyérsütéshez őrölt szükséges gabona feldolgozása egyfajta társadalmi szintet tükröz vissza. A fejletlenebb népeknél kisméretű kézi meghajtással működő követ használtak mely eljárás csak szerény teljesítményre volt képes. Minél kulturáltabb és fejlettebb volt egy társadalom, annál több vízimalmot építettek a különböző munkafolyamatok elvégzésének megkönnyítésére.

Még egy malom …

Szinte teljes egészében megmaradt ősi római vízimalom épületegyüttese Sikában (Macedónia).

Dorestad

Hosszú évek régészmunkája utáni eredmény csak egy ilyen szerény, közepes méretű kereskedő falu megrajzolására korlátozza vagy jogosítsa fel a szakembert, mely ábrázolás nagyon messze áll a történészek által propagált 'nagy város' képétől.

Mivel a Karoling Birodalomban nem léteztek városok, ezért szükségszerű volt az okmányokat (sokszor jóval későbbi időben) kiállító egyházi személyeknek kisközségnek is nehezen nevezhető településeket felnagyítani; jelentőségüket, gazdagságukat eltúlozni, mert e nélkül egy még sivárabb múlttal kellett volna szembesülniük. Ezeket a feljegyzéseket történészeink tovább színesítve bővítik, mindig szemelőt tartva a középkor benépesítésének és kivilágításának fontosságát.

A Karoling Birodalom egyik legjelentősebb – északi – kikötő és kereskedelmi központja Dorestad volt, ami a mai Hollandiában, Utrecht alatt a Rajna deltájában helyezkedett el. A folyó déli partján kiépült (újraalapított) 'városka' egy hosszú és keskeny, 2-3 km-es csíkban a folyó vonalát követve alakította ki formáját egy ősi római erőd romos falai alatt, valamikor a VII. század vége táján. „A Skandináv és az angol szigetek kereskedelmének nagy része Dorestadban bonyolódott le, és itt már – korlátolt mennyiségben – arany és ezüst pénzt vertek a VII. század végétől. (…) A város nem volt hosszú életű, mert 830 körül már hanyatlásnak indult, míg 875-re teljesen elnéptelenedett.” (John Schofield) Főleg a viking kincsleletekből előkerült Karoling érmékből sokan – mint pl. Simon Coupland – olyan helytelen következtetéseket vonnak le, amelyben egy fejlett fémfeldogozó műhelykultúrával és iparral rendelkező várost látnak, hol millió számra állítottak elő arany és ezüst pénzérméket. A Dorestad városkájáról kialakított torzított képet lassan át kell formálni, mert egy tízezres város, az 'Észak Bizánca' (Scientific American) elmélet nem állja meg a helyét, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a városka temetőjében és a környék temetőiben mindössze 2300 sírt találtak (De Heul), melyeknek temetkezésre használt időtartalma több mint 150 év. Míg a régészet két temető használatát képes felmutatni, addig a hozzájuk tartozó két templomot nem leli. (Lehet be van építve). Az ősi városka maradványait több mint 20 éven keresztül ásták, kutatták, és minden írásos feljegyzés ellenére nagyon szerény leletmennyiség került elő, leszámítva a Dorestadban készített Karoling érméket, melyből még a British Múzeumban is őriznek néhányat.

A városi múzeumban látható tűzálló, kisméretű olvasztótégelyek kétségtelenül fémmunkálásra utalnak, azonban olyan műhelyek nyomai, melyek fémpénzek milliós nagyságrendű előállítására utalnának, nincsenek. Például: nagymennyiségű hamu és salak réteget kellett volna találni a régészeknek. Egy komoly mennyiségben üzemelő pénzverdének szükséges a biztos és folyamatos fémszállítmány, de mivel a frank-germán részektől csak keletre léteztek fémbányák (leszámítva a muzulmán Ibériát), ezért megmagyarázhatatlan, hogy honnét szerezhették volna a dorestadiak azt a mennyiségű fémet, melyből millió számra képesek lettek volna a pénz előállítására. Valószínű, hogy olyan méretű fémolvasztás és érmeverés lehetett Dorestadban, mint nálunk Zsigmond király idejében, mikor összeállt a Béles-nembéli Kónya, Tárffi urammal és felállítottak a gömöri várukban egy illegális pénzverdét. A feltárások folyamán megtalált szegényes tárgyi darabokat (kb. 80-90) szintén a dorestadi múzeum őrzi és szerénységük közel sem vall egy gazdag, dinamikus kereskedelmi réteg jómódú életmódjára. Mindössze egy darab drágakövekkel díszített bross ékszer tanúskodik árván egy jobb módú dorestadi családról, akik kétségtelenül a kereskedők közé tartozhattak.

A 830-as 40-es években már megszűnt a pénzverés és ezekben az évtizedekben a legsűrűbb a viking kalózok portyázása.

Dorestad feltárását több mint tíz évig vezető W. J. Verwers a városka lakosságát ezer fő körül látja, „mely a környező településekkel együtt a kétezer főt is elérhette.” Eddig hatvan pontosan beazonosítható csónak-alakú házat sikerült feltárni, és a régi római castrum helyét is sikerült megjelölni. Mérsékelt termelésű háziipar nyomait megtalálni a településen, pl. hajóépítés, kötélfonás, bőrcserzés, kovácsolás, de pénzverde nyomairól nem tudósít a tudós régész. A dorestadi múzeumban található, Karoling időre besorolt bronz hajtűk, bronzkarperecek, cseréptöredékek, halászhorgok, csontfésűk, stb. egyszerű elkészítési módja alapján bármilyen komolyabb ipari termelés meglétére következtetni hiba lenne.

Dorestad nevű helység alaposabb vizsgálata tehát kiábrándítónak kell legyen azok számára, akik a Karoling Birodalom nagyságát hangsúlyozó igyekezetükben téves tények halmazát szerkesztik tankönyveinkben; mindenfelé virágzó városokat fejlett kereskedelemmel, iparral, pénzverdéket, ötvösműhelyeket, szorgalmas polgárokat képzelnek el. De ezek csak képzelgések maradnak, mint azt Dorestad esetében is látni: évszázadokon keresztül nem léteztek városok, és a háziipar, színesfém-megmunkálás, vagy éppen a fegyvergyártás nagyon szegényes körülmények között minimális termelőerővel rendelkezett csupán.

Paderborn

A képen Osterburken római erőd makettje látható.

Ilyen célszerűséggel és gondossággal megépített erődkomplexumokkal volt tele a Római Birodalom nyugati része, melyek minden esetben régészetileg jól kimutathatók és rekonstruálhatók. Miért nem lehet szinte semmit kimutatni a Karoling épületegységekből, olyan helyekről mint pl. az egyik legfontosabb uralkodói központ – Paderborn? Az eredeti palotát állítólag Nagy Károly építette 776-777-ben, és az okiratok szerint Paderborn volt az egyik legfontosabb megerősített uralkodói székhely, ahol Nagy Károly sokat tartózkodott, és itt fogadta 799-ben III. Leó pápát. Valamikor palota állhatott itt „nagy csarnokszerű teremmel, kápolnával és királyi lakószárnnyal, mely földhányás tetejére húzott palánkfallal volt körbevéve, amit a későbbi időkben kőfalra cseréltek fel.” (Kieran O'Connor) És mi az ami látható mindebből? A város központjában lévő Kaiserpfalzon látható egy egy ősi épület központi részét elfoglaló csarnok kőfalának az alapjai. Az 1964-ben megásott kőfalmaradványok, melyek se nem szélesek se nem elég mélyek ahhoz, hogy képesek lettek volna valami monumentális épületet megtartani egy alaprajzon kívül semmi mást nem árulnak el magukról. A falmaradványok nyugodtan készülhettek Meroving-korban is, hiszen az ásatások folyamán semmi más érdemleges dolog nem került elő, ami a nagy császár sűrű jelenlétére utalna. Az igazi látványosság a falromok mögötti rekonstruált szász királyi palota, amit II. Henrik építtetett a XI. század elején.

A Karoling időknél sokkal régebben épült Osterburken római falmaradványai mind a mai napig szilárdan állnak, vonulatai minden nehézség nélkül követhetők és létük szinte követelve kérdi: miért nem lelni a károlyi várak, paloták hasonló jó állapotban megmaradt nyomait? Paderbornt az egyik legjelentősebb európai palotának kiáltják ki a károlyi történészek, holott a feltárt maradványokból csak jóindulattal lehet egy nagyobb udvarházra következtetni.

(Aachennel és Ingelheimmel nem óhajtok foglalkozni, mert azt már gondos részletességgel megtette Dr. Illig, és észrevételeit nincs szándékomban ismételgetni. Egy másik kiemelten fontos Karoling központ, Nijmegen áttekintése lehetetlen, mert a Karoling-kor régészeti maradványaira eddig még nem sikerült rálelni.)

Erődítmények

A minden nehézség nélkül rekonstruálható Trelleborg (Dánia) kőrgyűrűs erődítményét példaként hozza fel a középkorral foglalkozó régészet, mint az egész nyugat-Európára vonatkozó, mindenhol elterjedt erődítmény-mintát. A szakemberek szerint ugyanilyen erődítmények voltak mindenfele a Karoling birodalomban, még akkor is ha azok nyomát meglelni lehetetlenség. Pontosabban fogalmazva a IX. század vége előtt létrehozott erődítményeket nehéz megtalálni.

Ha a kőkastélyok erős alapzatát és az arra felhúzott masszív falakat nem lehet kimutatni, akkor mi az amiben biztosak lehetünk? Milyen állandó katonai erősségekkel, várakkal rendelkeztek Nagy Károly seregei? A nemrég elhunyt régész-történész, a Genti Egyetem volt professzora Johnny De Meulemeester 'Fortification' című műve bevezetőjében mindjárt leszögezi, hogy 700-tól 1200-ig tárgyalja – minden megszakítás vagy alkategóriára osztás nélkül – a Nyugat-európai erődítmények kialakulását és fejlődését. Elmélete szerint a Nagy Károly korában már számos árkokkal, földhányásokkal körülvett erőd létezett (főleg bajor és szász részeken), melyek helyére később kővárak épültek. A Karoling-féle erődök belső épületei mind fából készültek, ezért régészetileg nehezen mutatható fel tényleges létezésük, ám az azokat körbevevő árokrendszerek, földhányások – szerinte – több esetben meglelhetők. Csak szerényen megkérdezném: hogyan lehet egy árokból vagy egy földhányásmaradványból azt megmondani, hogy vajon a VIII. században vagy a X. században ásták-e? Majd a későbbi Karoling időszakról írja: „Észak-Franciaországtól a Német-Alföldig sajátságos erődítményformák kialakulását követhetjük nyomon, melyek a védelmet voltak hivatva szolgálni a viking rablótámadások ellen. Az ilyen menedékhelyeket kör alakú, magas töltéssel ellátott vastag földfal védett, és a falai közt felhúzott épületek mind fából készültek. Régészeti beazonosításuk nem ütközik akadályokba, a Belga-Holland részektől egészen a szláv területekig sok helyen megtalálhatjuk maradványaikat.” Mondanivalója igazolására Vourne (belgium), és Oost-Souburg (Hollandia) erődítményeit említi, mely erődítmények azonban csak a X. század közepétől léteztek, tehát jóval a Karoling-korszak után.

„Középkori királyságok, területek védelmét szolgáló lineáris erődítmények nyomai szintén felfedezhetők a VIII. századtól a XII. századig.” Közli Meulemeester, de példának Danervirkét (Dánia), és a károlyi időket jóval meghaladó Schleswig-Holstein földhányásait említi csupán meg.

Ha ilyen IX.-X. századi, porladó anyagból épült erődítményeket, mint ami a képen látható mégis ilyen könnyen ki lehet mutatni, akkor miért nem lehet megtalálni a sok – kicsit korábban épült – Karoling várat, kastélyt, udvarházat?

'Proto-urban, urban fortifications' c. fejezetében a szerző (Johnny De Meulemeester) részletesen ismerteti a korai megerősített városok, és erődök típusait, de a VIII. századra csak a monostorok köré való építkezésformákat említi, ám anélkül, hogy konkrét példákat hozna fel a frank-germán területekről az ilyen megerősített monostorközpontokra. Az egész tanulmányában egy rövid – mindössze hét sorból álló – még fejezetnek sem mondható 'izét' szán a megerősített Karoling paloták, villák említésére, majd rátér a Karoling kastélyok ismertetésére. Thionvillét külön kiemeli, holott az ott meglévő pazar villát, – ahol Nagy Károly hatszor megfordult – nem találja a régészet. A 'Theodonis-villának' elnevezett épületről csak mese-szerű feljegyzések zengedeznek és így létezését a legtöbb Karoling épülettel egyetemben sutba lehet vágni. Mert milyen könnyű bizonyíték említése nélkül azt kijelenteni; hogy ez így volt, az meg úgy volt, és kész! A szerző figyelembe vehetné régész kollégája idevonatkozó összefoglalását: „Gallia és Britannia római villáit népessége teljesen elhagyta, városok drasztikus hanyatlással omlottak össze és szinte teljesen megszűnt a cserép, kerámia, mozaik és a mindennapos használati tárgyak előállítása. Időlegesen megállt a gazdasági élet és közönséges szakmák majdnem egészében megszűntek.” (A. S. Esmonde, 'The Ending of Roman Brittain') De Meulemeester is az összes általam áttanulmányozott szerzőhöz hasonlóan, bizonyításnak azt a kb. féltucat építkezési emléket ismételgeti, amit már száz éve szajkóz minden akadémista; Ingelheim, Aachen, Paderborn, Thionville, Petegem és Herstal. Avval, hogy éles viták vannak Aachen és Ingelheim építészeti hagyatékainak időbéli keletkezéséről vagy Paderborn és a többi 'kastély' kinézetéről, állagáról, hadászati szerepéről, stb. nem érdemes itt külön foglalkozni, de aki ebből a féltucatnyi épületegyüttesből egy hatalmas és erős birodalom létezésére következtet, annak javasolni lehetne, hogy pörgesse vissza a régészet segítségével az idő kerekét ötszáz évvel azelőttre és nézze meg abból a korból, hogy mit is illik egy igazi, hatalmas birodalomnak hátrahagyni.

Meulemeester művét irritáló olvasni, mert összevonja, egymásba keveri a ténylegesen bizonyítható erődítményeket, épületeket a csak a dokumentumokban – és sehol máshol – nem lévő épületekkel. Régész létére olyan kijelentéseket produkál, mint: „Több mint valószínű, hogy a IX. századi Petegemben a védőárokkal övezett királyi villa fontos szerepet töltött be, hiszen Jámbor Lajos háromszor is ott tartózkodott és és a Karoling elit egyik magasrendű tagjának lehetett az otthona.” (…) „A Karoling család előkelő tagjának volt rezidenciája a földfallal megerősített Herstalban (Belgium), mely alakra nagyon hasonlított a thionvillei erődítmény 'D' alakú belső formájára.” Irritáló az ilyen szöveg, mert az érdeklődő ha elutazik Thiovillbe, vagy Herstalba; bemegy a helyi múzeumba, érdeklődik a Karoling épületek maradványai után; akkor közlik vele, hogy ilyen nincs, ”nem találták még meg”, ”beépítették”, de valahol ott kell lenni, mert az okiratok 'tanúskodnak' róluk. Egy régésznek pontosan kellene tudnia, hogy komoly nehézségek állnak fenn a Martell Károly, Pippin, Nagy Károly, és Jámbor Lajos idejében épült építmények, erődítmények régészeti felmutatásával és – evvel szemben –, hogy a IX. század végétől ez a helyzet már gyökeresen más képet mutat. Példának hoznám fel az akkor épült Deventert, ahol a régészet pontosan képes meghatározni a védőfal hosszát, szélességét, magasságát, de még a vizesárok pontos vonulatát is nyomon tudja követni. (Van Straten, 'The Deventer Settlement'). Ugyanezt a helyzetet találjuk a késő IX., korai X. századi Holland erődítmények; Oostburg, Middelburg, Seroorkerke, Burg-Haamstade, Oost-Souburg, Schouwen, Sint-Laurens esetében is.

A kisszámú palota bővítésére, Matthias Untermann példának hoz még két 'palotát' a Karoling időkből; Quierzy és Samoussy (Laon mellett), de hozzáteszi, hogy az utóbbi megépítésének ideje erősen vitatott és lehet végeredményben a XI. századból is. Ez egyből kétszáz éves ugrás, ami nem utal professzionalizmusra. Én meg még hozzátenném, hogy a Quierzy palotából a régészet még semmit sem talált meg. Untermann tanulmányát folytatva (The Display of Secular Power) a mindenki által biztosnak tartott Aachennel és Ingelheimmel foglalkozik – anélkül, hogy bármi újat mondana –, majd megjegyzi, hogy a harmadik nagyméretű károlyi kastély aminek Nijmegenben (Hollandia) kellett lennie még nincs megtalálva. A feltáratlan Nijnmegennel ellentétben Untermann is felhozza Padeborn kastélyát, melyet a szászoktól elfoglalt területen Nagy Károly alapított 776-ban, és melynek alapos régészeti feltárása azon kevéske és halvány bizonyítékok egyike ami majdnem alátámasztja, hogy Nagy Károly egyáltalán járt a szász határon

Frankfurt központi részén (Alstadt) a Historischer Garten mögött található római és Karoling korból származó romok, mely valamikor az erődítmény falai, valamint egy 'palota' épülete lehetett. A palota lehet persze Meroving is, amit használhattak a későbbi Karolingok is. Sajnos a nem messze lévő Frankfurti Dóm semmi maradványt nem őrzött meg a korábban ott álló 822-ben felépített St. Salvatore nevű Karoling templomból. Ígyhát megint csak az okmányokból van tudomásunk arról, hogy ott valamikor egy Karoling templom állott. A mai Dómot (St. Bertalan) 1248-ban kezdték el építeni.

Azok számára, akik a középkori régészeti ismertetések között próbálnak határozott Karoling nyomokra bukkanni kiábrándító lehet Else Roesdhal munkája (Housing Cultures), pedig a bevezetőjében kiemeli: „A VIII.-XII. századok lakóhelyének, háztartásának legfontosabb karaktere a változatos eltérés, különböző építkezési formák sokszínűsége.” Részletes bemutatását egy IX. századi izlandi házzal kezdi, majd egy Reykjavikban talált, 100 évvel későbbi épülettel folytatja, harmadikként egy XII. századi 'huelva' (Spanyolország) és ugyanabból a korból Clunyi (Franciaország) három épülete következik. Néhány oldallal később visszakanyarodik a IX. századi viking Hedeby-be (Dánia keleti partja), és egy feltehetőleg ugyanabból az időből való másik dán-viking tanyaközpontot ismertet. (Vorbasse, Dánia) Egyedül a 'Szerzetesi Lakhelyek' (Monastic Housing) című fejezetben említi a Karoling-korszak bizonyságának számító 'San Vincenzo al Volturnó'-t, és részletesen ismerteti Szent Gallen kolostorát. Ez minden, mert az utána következő fejezetekben (pl., Trodheim-, Norvégia, Alfstrasse-, Lübeck, Meerbusch-, Németország, stb.) vagy időben későbbi, vagy nem a Karolingok alá eső területek hagyatékait részletezi. (A San Vincenzo al Volturno épületegyüttesét helytelenül mondják Karolingnak, az azt átjáró károlyi-keresztény 'szellemiség' miatt, ám építészetileg longobárd alkotás.)

Megdöbbentő, hogy a szerzőnek eszébe sem jut, hogy Illig könyve óta sok érdeklődő pontosan a Karoling korszakra vonatkozó – azt alátámasztó – részletes bemutatásokat szeretne látni a középkorra specializálódott régészeti szakemberektől, és nem norvég tanyaközpontok leírását, habár az is érdekes lehet. Hát pont a károlyi építkezésekre vonatkozólag nem kapunk semmit Roesdhal-tól, - Szent Gallent leszámítva! Habár ő is sokat hivatkozik az okmányirodalomra, de nem tartja szükségesnek megmagyarázni azt az egyszerű ellentmondást, miszerint több száz főnemesre rúgott a Nagy Károlyt körbevevő grófok, bárok száma; azok mind laktak valahol, és így kastélyaikat, palotáikat igazán nem lenne nehéz megtalálni. Mégis az egykori frank területeken sokkal több – régebbi – római villa nyomait találni, mint Karoling nemesi lakhelyre utaló nyomokat. Talán pont a jelentősnek mondható hiányosság miatt összegezi nagy nehezen a szerző az 'Aristocratic Housing' fejezetben úgy, hogy: „Nincsenek megmaradt arisztokrata lakhelynek szolgáló épületmaradványok a X. századot megelőzően és a régészeti feltárások semmi érdemleges információt nem nyújtanak az arisztokrata otthonok háztartásáról, vagy a lakáskultúrájáról.” Mert ha figyelembe vesszük a kéziratok adatait, akkor több mint 300 nagyméretű épületegyüttes bizonyítékának kéne ott lennie, ami helyett a valóságban az egész birodalom területéről van hat-hét vár-palota, és egy-két tucat templom-kolostor.

Mediterrán építkezés

Ha a frank-germán területeken komoly problémákba ütközik a kora középkori település kiépítés nyomonkövetése, akkor talán máshova fordulhat a régész bizonysága megszerzéséért. És hát hova is mehetnénk kutatgatni, mint a régészeti emlékekkel zsúfolt Itáliába, ahol már ősidők óta rendkívül gazdag hagyománya volt a pompás és látványos építkezésnek. Az érdeklődő szinte minden utcasarkon belebotlik egy régi falmaradványba, pompás építmények romjaiba, vagy még mindig majdnem teljes egészében megmaradt ókori monumentumokba. Aztán hirtelen megtörik, megszakad a ránk hagyott emlékek időben jól követhető folyamata és évszázadokon keresztül nincs szinte semmi emlék, megszünnek a romok: mintha Rómában és egész Itáliában évszázadokon keresztül nem építettek volna semmit.

San Vincenzo al Vultorno apátsága romjai. Az előtérben látható romok maradványai egy VIII. vagy IX. században épített apátság maradványai, ám a háttérben látható templom már sokkalta későbbről való. A XII. században írt egyháztörténeti munka a 'Chronicon Vulturnense' szerint három gazdag longobárd nemes Paldo, Tato, Táso 731-ben alapította az apátságot, ám más feljegyzés még régebbi időre a – VII. század végére helyezi – és Benevento hercegségének akkori urát Gisulfot mondja az apátság alapítójának.

A képen látható rekonstruált itáliai település nem régészeti feltárások alapján, hanem későbbi – kőből épült – falvak mintájára történt hipotetikus visszavetítés. Más szóval: amiről nincs konkrét felmutathatóság „az biztos így nézhetett ki”.

Dél-Franciaországban és Itáliában sziklatetőkre, nehezen megközelíthető hegyoldalakban létrehozott települések (L' incastellamento) felépítését P. Toubert kb. 920-tól kezdődően határozza meg, míg R. Frankovich rámutat, hogy a legtöbb ilyen városka már a VII.-VIII. században lakott volt, ám az ilyen korai település csak fából épített kunyhókból állt, melyek csoportját megerősített palánkfal vette körül. A turisták által kedvelt, szemet gyönyörködtető, kőből-téglából épített városkák tehát mind a X. század második felétől épültek, ami alátámasztja azt a tényt, hogy a Karoling időszakból roppant kevés kőből-téglából felhúzott építményt lehet felmutatni. A szakemberek példának hozzák még Scarlino (Toszkána), Casa La San Donato helységeit, és Rocca San Silvestrot, ahol a kovácsműhely-kultúra szakszerűen kimutatható. Az itt bemutatott ábrázolás Montarrenti (Toszkána) korai VII-VIII. századi rekonstruált képe, ami tipikus példája a korai L' incastellamentóknak; csak fából, sárból összetapasztott szegényes kunyhók sora, pedig kő, és kötőanyagnak jól használható lávasalak volt mindenhol bőven. A pogány Római Birodalom szétzúzása után azonban az emberek már elfelejtették a kőfejtés, falrakás tudományát és az általános elszegényedésnek köszönhetően csak ilyen kezdetleges tákolmányokra futotta. Frankovich szerint Montarrenti 'városka' kétszáz éven keresztül ilyen elmaradott állapotban létezett, míg a X. században elkezdődtek a tágasabb kőépítmények létrehozása.

Róma

A képen egy IX. századi régészeti rekonstrukciót láthatunk, amit Santangeli Valenzani készített a Nerva Forum ásatása folyamán. Az ősi pogány építmény megmaradt falához tapadó kétszintes, valamint a szemben lévő másfélszintes házak a jómódú, római arisztokrácia tipikus sötét-középkori lakhelye, mely bontott törmelékanyagból, szegényesen lett összetákolva, de még mindig tágasabb és kényelmesebb volt, mint a néhány négyzetméter nagyságú, romok közé beékelt, sártapasztású szegény polgárok odúja. Mikor még a pogány istenek védték Rómát, az arisztokrácia tágas, világos, mesterien megépített palotákban lakott és a városi szegénység három-négy emeletes bérházakban összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között élt.

Ha az egyházi feljegyzésekre támaszkodó történészek ismertetéseit olvassuk a középkori Rómáról, akkor mindig előtérbe helyeződik a rengeteg új templom megépítése, a sok restaurálás, felújítások, javítások sora, melyeket jólelkű pápák önfeláldozóan valósítottak meg, egy olyan Rómát teremtve melyre büszkén tekintett fel a keresztény világ apraja-nagyja. Evvel szemben az építésrégészet évszázadokon keresztül húzódó leletnélküliséggel szembesülve görcsösen kutat, ám amit találnak az inkább kiábrándító, mint felemelő. A Santa Prassade templomának megépítését Paschalis pápának (817-824) tulajdonítják, amiben közel sem lehetünk biztosak. És ezen az egy templomon kívül nem sok minden más épületet lehet találni, melyet a VII-IX. században emeltek volna.

„Sajnos nem rendelkezünk olyan régészeti vagy történelmi adatokkal, melyből rekonstruálni lehetne a VI.-VIII. századi Róma arculatát. A későbbi időkből származó adatokból látható, hogy a városfalon belüli területek egynegyede volt csupán lakott vagy kertként megművelt rész, míg a többi terület elhagyatott romos rész volt. Még a Lateran Palota komplexuma körüli részek is lakatlanok, elhagyatottak voltak, építkezések nyomait csak a Szent Péter Bazilika környékén lehet fellelni. A XI. század elejétől egy gyorsan kibontakozó fordulópontot figyelhetünk meg a város építkezésében.” (Valenzani)

„Rómában a 'Crypta Balbi' elnevezésű régészeti ásatásokon előkerült anyag kiértékeléséből láthatjuk, hogy a VIII. században nem létezett import, hanem minden termék (vas, kerámia, ruházat) helyileg lett előállítva.” (Paul Arthur)

Capracorumi (Szent Cornélius) templom és 'domusculta' hatvanas évek végén a Római British Iskola által feltárt romjait láthatjuk a képen. A domusculták papi feudális birtokközpontok voltak, melyek annyiban különböztek más hasonló középkori mezőgazdasági központoktól, hogy nem nemes báró vagy gróf volt az úr benne, hanem papok. A képen jól kivehető, hogy nem lehetett valami komoly épület; sokan nem lakhatták, és a mellette lévő temető is kevés sírt tartalmaz. Nagyon kevés (szinte semmi) műemlékmaradvány létezik a VIII. század Itáliájából, és ezért Adorján pápa capricorumi uradalom romjai kiemelt értéket jelentenek A Capracorum domuscultáját I. Adorján (772-795) pápa építette családja birtokán 780 körül.

Karoling templomok

A változatosság kedvéért nézzünk meg néhány bizonyíthatóan Karoling korban alkotott, és kitűnő állapotban megmaradt templomépületet: érdemes, mert nem sok van belőlük. Karolingnak vélt, ám mégis kétséges templomokat, mint pl; a St. Hilaire temploma amit néha IX. néha X. századinak mondanak, vagy a Alise-Ste-Reine nevű helységben látható kicsiny templom, mely Meroving időben épült fel először, de a vikingek lerombolták és a X. században építették újjá, és a St. Germainban található Benedekrendi apátság későkori építményét, melynél csak a kriptát mondják Karolingnak, kihagyom képes bemutatásomból. Hasonló a helyzet Bilazais templománál is, ahol csak találgatják: IX. vagy inkább a X. század-e az elkészítési ideje.

Germigny des Pres

Bizánci építészeti hatást láthatunk az 1870-es években újjáépített Germigny des Pres templománál, melynek oratóriuma 806-ban készült el. Minden átépítés ellenére az építmény IX. századi jellegzetességei szépen kivehetők és a csinos kis építmény méltán népszerű a régi dolgokat kedvelők között.

Cravant les Coteaux

Különösen jó állapotban maradt meg a IX. században épült Karoling építészeti stílust magába foglaló templom, melynek szemet gyönyörködtető apszisa talán visszatükrözi azt a kevés szépet, ami még megmaradt a kora középkor emberében.

St. Phillbert de Grand Lieu

Nantes melletti Szent Philbert templom azon kevés építmények közé tartozik, mely tényleg Karoling időben, a IX. század első harmadában lett felhúzva A templom falába épített tégladarabok római pogány romokból kitördelt maradványokból származnak, mert a Karoling időkben már teljesen elveszett a téglagyártás ismerete

St. Pierre aux Liens Thaims

Thaims faluban látható Szent Péter templomának a gall-római időkben épített pogány templom alapjait láthatjuk, melyre később egy Meroving keresztény templomot építettek. Az eredeti kisméretű toronyszerű építményt a XII. században átépítették és körbeépítették. Mi a Karoling benne? Nos a központi, belső terében lévő oszlopdíszítések, mert ha nincs benne semmi Karoling, akkor egy tipikus példányát láthatnánk egy Meroving építmény zökkenőmentes XII. századi átmenetelének, anélkül, hogy építészében létezne Karoling időszak.                                         

Moussan, St. Laurent (st laurent)

ADél-franciaországi Moussan falucskája mellett áll eldugva egy szőlőskertben az Eglise St. Laurent kápolna, mely IX. századi építmény. Ez a templom is, mint minden más Karoling építmény, lerombolt római épületek kőmaradványából lett megépítve. A Karoling időben sehol nem működött kőbánya, leszámítva talán a muzulmán Ibériát.

St. Martin, Fitou

Egy másik piciny kápolna Fitouból, a IX. századi Szent Márton kápolna, mely korhű állapotban maradt meg.

Lorschi Monostor kapuháza, mely épület karolingabb a 'legkarolingabb' épületnél is. A monostorból csak az apátság szentélye és a kapuépítménye maradt fenn. Antik diadalkapura emlékeztető, háromnyílásos kapu, melynek csinos formája és díszes, kőberakásos homlokzata rendkívül vonzóvá teszi az épületet

A Karoling-korszak régészeti emlékei után kutató elsőként a szakembereknek azzal a furcsa hozzáállásával szembesül, hogy e korszakot nem különítik el az előtte és utána következő időszakoktól, hanem a VIII. század elejétől a XII. századig egy általuk összefűzött, egységesnek vélt kategóriát kialakítva ismertetik a fellelt tárgyi bizonyítékokat. Márpedig a Karoling-korszak, de különösen Nagy Károly hosszú uralkodása és mesés birodalma – rendkívüli gazdagsága miatt – külön kategóriát kéne hogy alkosson. Telis-tele kéne lennie a Nyugat-európai múzeumoknak olyan leletekkel, melyek kétségtelenül tanúsítják a károlyi idők állami, építészeti, művészeti nagyságát. Mégsem ez a helyzet és Herribert Illig nagyon pontosan fogalmaz: „A második világháború utáni újjáépítések és a városok terjeszkedésével járó építkezések vagy a metróvonalak, mélygarázsok építésének földmunkáinak során annyi lelet került elő, mint korábban évszázadok alatt sem. Ehhez képest ezek között minden korból szép számmal akad lelet, leszámítva a kérdéses három évszázadot. De keresse fel az ember akár a legnagyobb német múzeumokat Münchenben, Regensburgban, Mainzban, Kölnben: mindenütt óriási római anyagot talál, a frank részleg viszont mindenütt több mint szegényes. Még a nürnbergi Germanisches Nationalmuseumban is mindössze egyetlen terem mutatja be a frank emlékeket, pontosabban még egy egész teremre sem futja, mert a frank anyagokat tartalmazó hét tárló mellett a nyolcadikban kopt leleteket látunk.”

Az utóbbi időkben megjelent kortárs régész, történész szakemberek munkáiból összegyűjtött kutatási eredmények, vélemények, elméletek ismertetését szeretném olvasóimnak csokorba szedve bemutatni. Habár több könyvből, szakdolgozatból merítettem, mégis ismertetésem gerincét egy nemrég kiadott a 'Középkori Európa Régészete' (James Graham-Campbell és Magdelane Valor gondozásában) címmel megjelent majd 500 oldalas gyűjteményes kötet jelenti. A becses könyv első fejezete alcímében a tárgyalásra kerülő VII.-XII. század van feltüntetve, – így száz év kimarad – hiszen a kései ókor a VI. század végén véget ért, és I. Gergely pápával megkezdődött a középkor. A könyv bevezetőjében Graham-Campbell több okot nevez meg, amiért „nem a Római Birodalom bukása utántól, hanem a hétszázas évek legelejétől” kezdik ismertetni a középkort. A kötetben Európa középkori régészetével foglalkozó szakemberek legjobbjai kaptak helyet, és szinte minden fontosabb Nyugat-európai felfedezés említve van. Ismertetésemben megpróbálok témák szerint haladni és csak az általam kiemelésre érdemes könyvekkel, tanulmányokkal, ill. azok érdemleges részeivel foglalkozni.

Kezdeném talán a legfontosabbal: a 'pénzzel'.

Érmék (emlékek, tárgyi bizonyítékok)

Nagy Károlyt mindig, mindenhol szakállas, szikár embernek ábrázolták és ezért az érmén látható elhízott szakálltalan portré inkább hasonlít egy régi idők cézárjára, mint a 'nagy' frank császárra, és ezért jogos a kérdés: melyik Károly képe van az érmén?

Remélem megbocsájtja az olvasó, hogy újfent Herribert Illigre hivatkozom, ill. helyenként az ő általa felvetett problémákat hozom szóba. Tudniillik Illig nagyon sok érdekes problémára rámutatott, felhíva figyelmünket olyan abszurdumokra, tévedésekre, melyeknek ki kellene kerülniük történelemkönyveinkből. Illig által kiejtett, és szerinte így nem létező három évszázad (kitalált középkor) teóriájának igaza megáll a bizánci, de főképp a Karoling érmék leleteinél. A jelentősnek mondható érmehagyatékok valódiságát elvitatni nem lehet, még akkor sem ha pl. a Nagy Károly szolidusokat inkább későbbi időben vert – Kopasz Károlynak tulajdonított érméknek mondják a szakemberek. Az ilyen átértékelés, korrekció még elfogadható, ám Illig szerint Jámbor Lajos sem létezett és így nem létezhettek fiai sem, tehát a nem létező Karolingoknak pénzkibocsájtásuk sem lehetett. Márpedig a régészet éppen elég érmét talált a IX. századi Karoling-királyoktól ahhoz, hogy azokat ne lehessen későbbi időkben készített (utólagosan vert) hamisításoknak mondani, de – az is igaz –, ahhoz túl keveset, hogy egy pazarul működő, erős birodalom létezését bizonyítaná.

Mindezen érmeleletek felfedezéséből néhány történész eltúlzott és féltudományos következtetéseket von le, és a pontatlan, szándékosan téves közlések megzavarhatják az érdeklődőt, hiszen a Frank Birodalom nagyságához, pazar gazdagságához viszonyítva rendkívül kevés Karoling érmével rendelkezünk, és azok beazonosítása sem mindig könnyű. Papok által írt megalapozatlan adatok ismétlését olvashatjuk egy ilyen 'vonalas' történésznél, mely talán a pénzhasználat elterjedtségét hivatott népszerűsíteni: „A Rajna folyótól keletre Corvey monostora volt az első olyan hely, mely a piac és a vám joggyakorlás mellett megkapta a pénzverés jogát 883-ban.” (Heiko Steuer) De milyen érdekes, hogy a régészet még egyetlen darab érmét sem volt képes felmutatni amit Corveyben készítettek volna. Ehhez hasonló túlzásokba bocsátkozik Simon Coupland (Charlemagne's Coinage), mikor hitet tesz a Nagy Károly által kibocsájtott, az ő képét, nevét vagy monogramját viselő pénzérmék általános elterjedtségében. „Az írásos emlékekből tudjuk, hogy ezeket a Karoling érméket látva még az írástudatlan egyszerű ember is képes volt meglátni, beazonosítani a növekvő hatalom élén álló hatalmas uralkodó személyét.” A károlyi kor egyszerű emberei rongyokba burkolózva, kezdetleges szerszámokkal túrták a földet, egészségtelen körülmények között, földkunyhókban dideregve, állandóan rettegésben élve. Sosem láttak ők semmilyen pénzérmét, boldogok voltak, ha néha jóllakhattak. De a megalapozatlan, ostoba állítások között magasan kitűnik három okostojás által írt könyv: 'Late antiquity', szerzőik: Glen Warren Bowersock, Peter Robert Lamont Brown, és Oleg Grabar, akik azt állítják, hogy Selmecbánya és Körmöcbánya Karoling felügyelet alatt működött és a frankok ott készítették aranytallérjaikat!

A régészeti adatok, szakvélemények inkább azt mondják, hogy a karolingi időkben még a minimális pénzhasználat sem létezett és a piacokon a pénzhiány miatt mindenki cserekereskedelmet folytatott. Frank-germán részeken a piaci árakat szabályzó, általános kereskedelmet fellendítő lényeges mennyiségű ezüstpénzforgalom csak a Harz-hegységben található Rammelsbergi ezüstbányák megnyitása után jöhetett szóban a XI. század elején. Egy ezüstbánya azonban működött a VIII. század folyamán is, és ugyanott pénzverde is létezett.                                                                  

A bánya belülről

Ha a Karoling-kor szaktörténészétől megkérdik: „ugyan hol bányászták az ezüstpénzek előállításához szükséges nyersanyagot?” - akkor a válasz mindig egy kis közép-francia falu neve: Melle.

Potierstől dél-nyugatra látható az egyetlen bizonyíthatóan működő meroving-karoling bánya, ahol főleg ólmot, de kisebb mennyiségben ezüstöt is bányásztak. A mindössze 350 méter hosszúságú alagútszerű bánya már csak mérete miatt sem volt képes nagy mennyiségű ezüstöt kitermelni, mindattól függetlenül időszakosan a Meroving-korban és Jámbor Lajos uralkodásától kezdődően régészetileg igazolni lehet a pénzérmék előállítását. Ezüst dénárok és obulusok készítése mellett a párizsi Szent Dénes tetejét is az itt bányászott ólommal fedték be. A bánya 995-re kimerült és művelése még az évben meg is szűnt. A mellei bánya kapacitását felnagyítani olyan hiba, mely megint csak tudománytalan képzet megszületéséhez vezethet.

És ugyanaz a bánya kívülről

Mediterráneum egységesnek nehezen mondható régiójának középkori érmehagyatékát tárgyalja Paul Arthurs (Trade and Exchange), akinek véleményét nem szabad figyelmen kívül hagyni:

„Kereskedelem alakulása, gazdagságok virágzása vagy hanyatlása visszatükröződik pénzügyi körforgás bizonyságaiból. A Római Birodalom több részén működő pénzverdékből jelentősnek mondható bronzpénz mennyiség előállítása és széleskörű használata minden nehézség nélkül jól kimutatható egészen az V. század végéig. A következő évszázadban már jelentősnek mondható visszaesés állt be a pénz előállítása terén és mindennapi használatban, míg a VII. században, mint fizetőeszköz teljesen eltűnik a nyugati társadalom életéből. A volt Római Birodalom Nyugat-európai utódállamai képtelenek voltak a pénzérméket érvényes fizetőeszközként helyreállítani, a bronz-rézpénz teljesen eltűnt, de mindemellett az arany és az ezüst érmegyártás és forgalom korlátozott formában fennmaradt. A VII-VIII. században a keleti birodalmi területeken is hanyatlást látni az érmekibocsájtás területén, és a bizánci bronzérmegyártás és a pénzérmék kereskedelmi használata Theophilosz (Teofilus) császár (ur. 829-842) idejében kezdett megint elterjedni, – igaz – csak a bizánci érdekszférában tartozó területeken. A mediterráneum tágabb térségében az ezüst és bronz pénzek az 1000. év körül kerültek vissza az általános használatba.”

Hasonló helyzetet találunk Angliában, ahol a gazdagnak látszó régészeti felfedezések ellenére sem biztos a pénz közhasználata. Lundenwick (London), és más angliai lelőhelyekről a VII.-IX. századtól készült érmék kerültek elő (többnyire angol-szász és Karoling), ami kétségtelenné teszi a nemesfémekből készített érmegyártást, de mindennapos kereskedelmi használatuk alátámasztására mégsem elégséges bizonyítékok. „Ezüst pénzérmék használata Angliában és Franciaországban a VII. századtól mutatható ki, de nem a kereskedelemben, hanem mint tartományi adók, hódoltsági biztosítékok, hadisarc, tribute kifizetésében érvényesült használatuk, és nem véletlen, hogy főleg Angliában minden felfedezés királyi, főnemesi, püspöki székhelyek feltárásánál fordult elő.” (G. Astill)

Természetesen volt azért pénzhasználat, érmekészítés Európa nyugati felében és több pénzverő műhely létezése is bizonyított, de csak kismértékben – az aranynál tipikusan leszállított karátmennyiséggel –, és inkább jelentősebb üzleti ügyek lebonyolításánál, hatalmi érdekek megszerzésénél, hadi sarc kifizetésénél használták a nemesfémet. A korábbi Meroving aranypénz, 'tremissii' (a római szolidus kisebb értékű kései változata) mintájára Meroving és Karoling készítésű kisebb értékű ezüstpénzérméket, ún. 'sceattas' típusú ezüstérméket is folyamatosan bocsájtottak ki a frank uralkodók, mely érmék létezését elvitatni nem lehet. A Karoling érmék előfordulása – legtöbb esetben viking kalózoknak köszönhetően – kimutatható a Rajna vidékén, Angliában, Dán és Balti-tenger körüli részeken Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a leletek középszerűsége korlátolt pénzgyártásra utal, mert a későbbi német birodalom pénzigényét kielégítő Rammelsberg-i (vagy a még későbbi szász Freiberg bányák) még nincsenek feltárva. „Úgy néz ki, hogy a legtöbb IX. század közepéről származó pénzérme csak egy dologra szolgált, mégpedig a sarcot kiszabó viking vezérek lefizetésére, követeléseik kielégítésére. A Karoling érmék piaci jelenléte kimutathatatlan, mert ezek a pénzek mind el lettek rejtve, mielőtt bekerülhettek volna a kereskedelmi forgalomba. Az eddig fellelt pénzérmék túlnyomó többsége elásott viking kincsleletekből származik. A társadalmak gazdaságában a pénz mint általános fizetőeszköz csak a X. századtól kezd megjelenni.” (Philip Grierson, 'Medieval European Coinage')

A IX. századot tanulmányozva észrevehetjük, hogy az évtizedek gyarapodásával az uralkodók által kibocsájtott érmék száma is gyarapodik; míg Nagy Károlynak néhány aranydénárja, és kb. 300-350 ezüstérméje van csupán, addig unokáinak már ennek tíz-hússzorosa van meg. A károlyi ezüstérméket ekként ismerteti a szakember:„Már a múlt évszázadban szenvedélyes vitát váltott ki a tudósok között, hogy a károlyi érmehagyatékok közül melyiket nyilvánítsák Nagy Károlynak, és melyiket unokájának Kopasz Károlynak. Nagyon kevés ilyen érmével találkozunk és amik vannak azokat is a birodalom szélén lelték fel, a belső francia területek, vagy pl. Svájc szinte semennyi frank készítésű érmekincset nem rejtett magában. A dél-franciai Chaeau Roussillonban hat, míg Limouxban 150 érmét találtak, ám a 'dúsgazdag' Itáliában mindössze egy kincsleletre leltek (Bondeno), mely öt Károly-érmét tartalmazott. A komolyabb lelőhelyek a Rajna deltája vidékén találhatók: Biebrichben 48 db, Ibersheimben 15 db, Dorestadban (I.) 21 db, Borneben, 15 db. monogramos érme, míg Leerben mindössze egy Nagy Károly idejére besorolható érmét leltek. (Joanna Story, 'Charlemagne: empire and society') A szerző szerint ezek az érmék mind Nagy Károly pénzverdéiben készültek.

Dorestad érme

Az itt bemutatott érme is kétségtelenné teszi azt a tényt, hogy Jámbor Lajos uralkodásának első évtizedében Dorestadban létezett érmegyártás, a kérdés az, hogy milyen mennyiségben verték az érméket, hogyan jutottak a színesfémekhez és a kohók üzemeltetéséhez szükséges szénhez. A viking kalózok által elrabolt kincsek nem egy esetben el lettek ásva, mely leletek nélkül nem rendelkeznénk szinte semmilyen Kopasz Károly uralkodását megelőző Karoling érmével.

Dorestadban elsőnek megtalált érmelelete 22 db Nagy Károly és 26 db. Jámbor Lajos érmét tartalmazott, az 1972-ben talált kincs pedig 25 db Pippin (kb. 835) idejében vert érmét foglalt magában.

Dorestadi Karoling érméknek mondják többek között az észak-hollandiai Tzummarum nevű faluban talált 300 db. Karoling ezüst dénárt, melyek elkészítési idejét a IX. század közepére és második felére, Jámbor Lajos, I. Lothar és Kopasz Károly uralkodása korára helyezik. A nagyra értékelt Simon Coupland a Pilligerheck (195 db), Roermond (90 db), Emmen (74 db) és más kisebb jelentőségű (pl. Domburg) Karoling kincsleletekből olyan következtetést von le, hogy Dorestadban millió számra verték a Karoling érméket. A 'vallásos-érmék', (Christiana Religio) elkészítési helyét is Dorestadban nevezi meg, ahol szerinte a legjelentősebb Karoling pénzverde működött. Egy ilyen jelentős termelékenységgel működő üzem műhelykultúráját könnyen felfedezné a régészet, bár húsz évet folyamatosan ásták, mindeddig a pénzverde nyomait nem találták meg. A városi múzeumban látható tűzálló kisméretű olvasztótégelyek kétségtelenül fémmunkálásra utal, azonban olyan műhelynyomok melyek fémpénzek milliós nagyságrendű előállítására utalnának nincsenek.

A Karoling Birodalom fémmegmunkálására, pénzérmék és ékszerek előállítására felhozott bizonyítékok közül a régészet által meglelt – említésre méltó – kincsleletek rövid áttekintése:                                              

Fecamp kincs:

Nyugat-Franciaországban 1963-ban felfedezett érmekincs talán a legjelentősebb ilyen lelet: 8578 db pénzérme, melynek többsége a X. században készült. A leletben 14 uralkodó által kibocsájtott érmét tudtak beazonosítani, és a legrégibb érme (egy darab), I. Lothar (840-855) idejéből való, ám meglepő módon, nagy számban vannak jelen Kopasz Károly érmék (1407 db) is. A numizmatika szakemberei nyolc különböző pénzverdét neveznek meg az érmék származási helyéül; a legtöbb Rouenben (6013 db) lett verve, míg Mansban (731 db.) és az 'elveszett' Quentovicban 524 érme készült.

Tzummarum lelet:

Észak holland Tzummarum nevű faluban 1991-ben talált 2800 db pénzérme, melyből 300 db Karoling ezüst dénár. A pénzérmék elkészítési idejét a IX. század közepére és második felére, Jámbor Lajos, I. Lothar és Kopasz Károly uralkodása korára helyezik.

Cuerdale kincslelet:

A Lancashireben (Anglia) 1840-ben talált Cuerdale kincslelet 8000 ezüstérmét, és még több száz más ezüsttárgyat; Karoling ezüstékszert, brossokat, láncokat, törtezüstöt, öntvényeket tartalmaz. (Összesen 40 kg.) A frank-germán területeken előállított érmék közül (kb. 1000 db) egy sem készült Kopasz Károly uralkodásának ideje előtt, tehát mind 875 utáni évekből való. (Joseph Kenyon) A Karoling érmék mellett a legnagyobb számot (kb. 5000 db) a környékbeli keresztény angol-szász veretek teszik ki, valamint kisebb mennyiségben muzulmán, bizánci és dán területeken készített pénzvereteket is tartalmaz. A kincslelet legkésőbb készített érméjét Nyugat-Franciaországban, 905-ben verték Vak Lajos neve alatt.

Hoen Kollekció:

Oszlótól nem messze lévő Hoen nevű tanyán, 1834-ben felfedezett 207 darabból álló középkori kincslelet, melyből 50 db aranyékszer, 20 db arany-ezüst pénzérme és 200 db. féldrágakő ill. gyöngy. A kincs aranytárgyainak súlya két és fél kiló. A szakemberek szerint ezek kötül tizenkét ékszer és az érmék többsége Karoling műhelyekben készült.

Az egyik Ilanzban lelt 'károlyi' aranyérme

Ilanzi kincslelet:

A svájci Ilanzban talált 40 db aranyérméből álló rendkívülinek mondható kincslelet jelenleg Chur városa Ratische Múzeumában látható, és olyan arany dénárokat (tallér) foglal magába, melyeket kétségtelenül Nagy Károly idejében vertek. A rendkívül ritka károlyi aranyérmékből mindössze tíz db található. (Ernesto Bernareggi) „Itáliai 'tremissii' (aranydénár) előállítása folytatódott a középkorban, de 10% karátja miatt értékben csak egyharmada volt az eredeti római szolidusnak. Az Ilanzban talált aranyérméket Itáliában készítették Nagy Károly nevében valamikor 773 és 781 között A tremessii érmék ugyanolyan stílussajátosságokkal rendelkeznek, mint a Desiderius-tremessii, és elkészítési helyük Milánóban és Bergamóban volt.(Philip Grierson, 'Medieval European Coinage') Az ilanzi érmék tehát Itáliában készültek, Svájcban rejtették el és találták meg és mégis, valamiért Karoling érmék.

Roermond kincslelet

A hollandiai Maas folyó kavicsában 1968-ban talált kincs 1134 ezüstérme és 36 db ezüst tárgyból áll (pl. övdíszek, szíjvégek). A Roermond lelet minden egyes darabja Karoling műhelyekben készült, és a legkorábbi azonosítható érmék 853-854-ből származnak. Az érmék szakszerű ismertetését Van Gelder jelentette meg 1985-ben. Sajnos egyetlen Nagy Károly idejében készült darab sincs a leletben.

Westerklief kincslelet

Fémdetektor segítségével, Wieringenben (Hollandia) 1996-ban egy amatőr régész találta meg a majdnem 2 kg. súlyú ezüstkincset, melyet egy viking harcos áshatott el egy agyagkorsóban rejtve. Karoling (78 denarii) és arab pénzérmék (Abbaszid dirhemek, melyek Abu-al Abbas kalifa, 750-754 uralkodása alatt készültek) mellett, karperecek, láncok, öntvények, valamint 29 db Dorestadban készített 'Christiana Religio' érmetípus adta ki a kincsgyűjteményt. A legfiatalabb Karoling érmék a 850-es években készültek. Jelenleg a Rijksmuseum voor Oudheden (Leiden) múzeumában vannak kiállítva.

Ugyanabban a holland faluban talált második kincslelet

1999-ben az első lelőhelytől méterekre egy másik elrejtett kincsre bukkantak, mely súlyra csupán tizede volt az első leletnek. A leletben Karoling ezüstpénzek, és arab érmetöredékek mellett csekély számú és kisméretű más ezüst tárgy is van. A második lelet 39 db. Karoling érméje a 870-es 880-as években készült. (Tehát ismét késő-Karoling).

Más – mérsékeltebb fontosságú –, jellegzetesen kevés Karoling, és még kevesebb frank készítésű Nagy Károly által vert érméket tartalmazó kincsleletek ismertetésétől eltekintenék, mint amilyen pl. az Achlum kincslelet, melynek 500 érméjéből mindössze egy azonosítható be Nagy Károly korára és négy Jámbor Lajos idejére.

Kora-középkori település 

Jellegzetes kései Karoling településforma ( IX. század második fele), mely minden tekintetben visszafejlődést mutat a korábbi nyugat-európai életformához viszonyítva, leszámítva a VIII. század példa nélküli nyomorúságát. A tíz négyzetméteresnél nem nagyobb, szalmatetős, favázas, sárral tapasztott viskók tetején nincs kémény, ami már önmagában hideg, egészségtelen lakhelyekről árulkodik, ám ezek még mindig lakhatóbbak voltak, mint a VIII. századi gödörodúk.

Mivel a középkori Nyugat-Európában évszázadokon keresztül semmiféle városi településről nem beszélhetünk, ezért csak a vidéki, falusi-tanyasi életmód emlékeit van lehetőségünk megvizsgálni. A cseh régész-történész Jan Klapste (Rural Settlement) a középkort két jól elkülöníthető részre osztja; az első az antik tradíciók folyamatosságát élő forma a hétszázas évekig, míg az utána következő időszakot a középkor centruma felé orientáltnak látja. „A kora-középkor vidéki (falusi) élet nyomait kutató régészeti eredmények az európai országokban meglepő módon rendkívül hiányosak. A hivatalos álláspont szerint a középkori település karaktere statikus, a régi formára építették rá mindig az újat, mely útjában áll az eredeti forma feltárásának.” Mint egy jól kimutatható kora-középkori vidéki megtelepedési formára a szerző felhozza az angol és ír, skót körgyűrűvel erősített falvakat. A Karoling korszakra vonatkozóan megjegyzi, hogy a feljegyzések (pl.Capitulare de Villis) és az erre az időre besorolt illusztrált képanyag inkább a X. századtól meglévő állapotokat tükrözi vissza.

Régészeti feltárások alapján rekonstruált Meroving település egyik házát láthatjuk a képen. A későbbi Karoling-korban is ilyesmi házak lehettek, csak kisebb méretben és még szegényesebben megépítve. Sajnos nem mindig könnyű a Karoling házak, települések nyomait megtalálni és így rekonstrukciójuk is nagyon nehéz. Ugyanebből az időből származó dán, norvég (viking) házak tucatszámra lettek feltárva, korhű állapotban újjáépítve.

Klapste nagy lelkesedéssel folyamatos fejlődésről, társadalmi átszerveződésről, állandó átalakulásról, régiók közötti eltérésekről és más általánosságokról diskurál jó hosszan, de konkrét példával képtelen előállni, leszámítva az itáliai 'incastellamentók' említését, majd az évszázadok meghatározása nélkül mintegy összegezve általánosan megjegyzi, hogy a Holland, Dán, Nyugat-Francia régészeti nyomokból lehetséges a települések, épületegységek mintáit felvázolni, miáltal mindenki tiszta képet kaphat a Karoling Birodalom dinamikus kibontakozásáról. De pontosan az általa hangoztatott dinamikus fejlődéssel ellentétes adatot közöl, mikor a Normandiában lévő Caen helységétől délre található mondevillei feltárásoknál rámutat a kőből való építkezésekre egészen a IV. század elejéig tartó kőből való építkezésekre, amit felvált a fából történő építkezésre, majd a XI. században ismét elkezdődik a kő használata. Mivel a házak felhúzásához használt fa kimutathatatlan (szétkorhadt), ezért Mondevilleben a lakhatás folytonosságára csupán élelmiszer-tároló gödrök, magvermek és időben nehezen besorolható kerámiatöredékek maradványai utalnak. Tehát Mondevilleben 6-700 éven keresztül az emberek képtelenek voltak a kő hasznos felhasználására, mely tény semmiképp nem támasztja alá a Karoling nagyságot. Mondeville múzeumában kiállított mészkőből faragott oszlopfők közül egyet sem lehet Karoling időkre beazonosítani: vagy korábbi, vagy későbbi időkből származnak.

Régészek által rekonstruált másik Meroving-típusú 'hosszú ház', melyet a Karoling korban silányabb kivitelezésű házak váltottak fel.

Nem sokkal mond többet ezen időszak vidéki településkultúrájáról Elise Faure-Boucharlat (Living in the Country in the Middle Ages' –, 'Rural Housing V-VIII. Century') című nagy gonddal megírt könyveiben sem. Ő sem nagyon érti, hogy hol vannak a Karoling falvak, udvarházak nyomai: „A Rajna-alpesi régióban jól kimutatható a X.-XIII. század közötti települések kiépítésénél a korai középkor település formájának továbbvitele, ám a klasszikus Karoling településminta ritka előfordulása miatt már nehezen fedezhető fel. ( … ) A Mediterrán régióban olyan települések régészeti felfedezése melyeket a hetedik és tizedik század közötti időszakhoz köthetünk rendkívül gyér.” (E. Faure-Boucharlat) Egy másik lelőhely értékelése során a francia szakember rámutat, hogy a franciaországi Serris (Ile-deFrance) VII. századi Meroving településén csak az udvarház és a temető emlékeiben lehet a kőrakás építkezését kimutatni, de az itt feltárt udvarház lényegesen nagyobb volt, mint a későbbi hasonló célt szolgáló Karoling építmények.(E. Faure-Boucharlat) Tehát az okmánytörténészek által fényesre suvikszolt Nagy Károly silányabb, vacakabb építmények elkészítésére volt képes csupán, leszámítva talán három épületegyüttest. És ez a helyzet semmit sem változott egészen a szász Ottókig: „Az épületek (vidéki-gazdasági) mérete csak a millennium vége felé kezd egyre nagyobbá válni.” (Peytremann)

Az amit a régészek képesek feltárni és rekonstruálni inkább szánalmasan szegényes világot tükröz vissza, mint egy erős hatalommal bíró jómódú társadalamat. „A tipikus Meroving társadalom vidéki település 'hosszú-házai' az idő múlásával egyre kisebbek lesznek és a kisméretű félig földbe süllyesztett lakhelyek száma erősen növekedni kezd. Jól szervezett településmodellel csak a Frank birodalom határain túl találkozunk (Dánia, Szászország, Skandinávia). (…) A különböző időben használatos temetők kiértékeléséből láthatjuk, a Karoling kor parasztjai sokkal szegényesebbnek tűnnek az előző korokban élőkhöz képest.” (Joachim Henning, 'Strong Rulers – Weak Economy')

Ugyanakkor Európa délebbi részein is akadozik a települések kiépítése, hiszen egy másik régész megállapítása szerint: „A VII. és X. századok közötti időszak mediterrán térségben létrehozott (felépített) települések meglelése, felfedezése rendkívül ritka.” (Anne Nissen Jaubert, 'Rural Settlement')

A régészeti szakemberek által a Karoling település, vidéki építkezés hagyatékaira használt jelzők, mint a 'ritka', 'gyér', 'kisebb', 'szegényesebb', zavaróak lehetnek, ha párhuzamban próbálnánk állítania azokat az ebből a korból származó – történészek által abszolút előnybe helyezett – kéziratok közléseivel, melyek alapján lépten-nyomon lendületesen produktív vidéki gazdagságok nyomaira kellene bukkanni. Mégsem így van. Mint ahogy az sem úgy van hogy a károlyi gazdagság gerincét a vidéki manorok (udvarházak) sokaságának szorgalma biztosította, mert „ … ezek a sokat emlegetett 'curtis'-ok (udvarház, villa) megtalálása még mindig késik, és lehetetlenség – erre az időszakra – Frankföldön kimutatni akárcsak egy fejlődésben lévő ilyentipusú településformát is.” (Joachim Henning)

A Karoling irodalom túlzásai, szédítés céljából kitalált adatai sokszor szembesítik a bizonyítani akaró lelkes történészt egy lehetetlen helyzet megoldhatatlanságával. Ilyen, mikor a feljegyzést végző pap egy földrajzi nevet kiragadva a helység fontosságát, gazdagságát vagy hatalmát szeretné felnagyítva felhasználni, az egész birodalom javára még tovább emelni; a jóindulatú régész meg bedől a komolytalan közlésnek majd éveken keresztül ássa a terepet és a végén nem talál semmit. Így állunk a jól dokumentált, fontosnak kikiáltott Karoling kereskedelmi központ és forgalmas kikötő településsel, a hol volt, hol nem volt Quentovic városával, mellyel pontosan az a baj, hogy a régészet minden szorgalmas kutatás ellenére sem találja nyomait. Pedig az egész Etaples környékét felásták már érte, de sem pénzverdéjét, kereskedőházait, sem kikötője nyomait nem lelik. Nagy hiány ez bizony, mert a Karoling pénzverdék között első helyen álló város maradványa fontos láncszemet jelenthetne a középkori fémmegmunkálás műhelykultúrája közelebbi megismerésében és az érmekutatás területén is.

A nehezen megtalálható kora-középkori városok hiányára megemlítenék még egy e kérdéskört megvilágító összegezést: „Meglepő azonban, hogy nyugaton a Meroving városok nyomai a mai régészet számára gond nélkül feltárhatóak, addig a Karolingok városai rétegtanilag olyan elhanyagolhatóan csekélyek, hogy a föld alatt szinte nem jelöli őket semmi. A mai tudomány számára kevésbé vitatott, hogy a városi lakosság számottevő növekedése csak a X. századtól kezdődik meg.” (Virág Attila közlése Hans-Ulrich Niemitz, Otto Stamm rétegtanára hivatkozva)

No, ha nem voltak vagy alig voltak városok (városkák), akkor – az okmányok szerint – voltak virágzó monostorközpontok, mely monostorokban a X. évszázadig szövet, ruha előállításával, só, bor, vasszerszám és mindenféle termény raktározásával foglalkoztak. A birtokukban lévő hatalmas földek bérléséért a parasztság terményben fizetett. Az egyházi centrumok köré néhány helyen lassan városkák formálódtak, melyek nyomait követni lehet. De más esetekben pedig még a tudomány által teljesen hitelesnek vélt monostor-komplexumokkal is probléma adódik, mikor az építésrégészek nem képesek megtalálni a dokumentumok állításai szerint ott lévő épületmaradványokat, pedig azok alapzata nem tűnhetett el. „ … habár Fulda, Kornelimüster és Corvey templomai környezetében alapos ásatásokat végeztek, de megdöbbentő és hihetetlen, hogy a szerzetesek VIII.-IX. századi lakhelyeit kimutatni lehetetlenség, ám nem csak ennél a három példánál, hanem szerte mindenütt Franconiában.” (Tadhg O'Keeffee, 'The Evidence of Excavation')

Mivel Nagy Károly Birodalma egyetlen városának sem kísérelték meg az abban lakó polgárok számát meghatározni, így csak az azon kívül eső városkák létszámára történt becslés, mint Hedeby, Birka és London. Míg az első kettőnél óvatosan kétezres körüli számot látnak reálisnak, addig a harmadiknál: „VII.-IX. századi települések lakossága számának megbecsülése különösen kockázatos, de Anglia legnagyobb városának, Lundenwic-nek polgárait több mint ötezerre lehet tenni.” (D. Keene)

Ahogy történelmi áttekintésem során közelítek a középkor leghomályosabb korszaka felé, – úgy válik egyre fontosabbá, hogy egy kicsit bemutassam a kor örökségeként ránk hagyott dokumentumait: a papiruszokat, pergamenre írt szövegeket, könyveket, dokumentumokat. Az V.-VII. század vallási fanatikusainak kártékony aktivitása miatt a leégetett birodalmi és magánkönyvtárak állománya szinte teljesen elpusztult: emberiségünk elvesztette az egész antik kor több millió példányszámot meghaladó kultúrörökségét. A páratlan barbarizmus 'eredményeként' még egy tucatnyi eredetiben megmaradt művel sem rendelkezünk. (A ”mű” szó alatt természetesen nem teljes műveket, hanem mindig csak töredékeket értek.) A késő ókorból ránk hagyományozódott könyvek, kódexek, (egyet vagy kettőt leszámítva) mind keresztény alkotások, mely tény önmagában is jól mutatja azt a dühödt pusztító szándékot, ami a keresztényeket ebben az időben élesen jellemezte. Bernard Bischoff 28 könyvtár működéséről tud a IV. századi Rómában, melyből 300 év múlva már csak egy – a Lateran – lelhető fel.

Egyetlen 'érintetlen' pogány könyvtár maradt meg, a tengerparti Herculaneumban, amit a Vezúv kitörésének köszönhetünk, és amely könyvtár a Papiruszok Villája nevet kapta. Sajnos a láva úgy megrongálta a papiruszkönyveket, hogy a szakemberek nem merik kinyitni, kigöngyölgetni a megszenesedett dokumentumokat, de nagy reménységet fűznek az új X-ray és CT. átvilágítási technikák eredményességéhez.

Az időrendi sorrendet megbontva, bemutatásomat egy VI. század végi dokumentummal kezdeném, mely elősegítheti a Karoling korszak okmánynélküliségéből fakadó ellentmondásainak pontosabb megértését.

Regula Pastoralis

A 'pásztori szabályzat' levele kétségkívül I. Gergely (590-604) római kancelláriáján íródott, és a becses kéziratot a Troyesben, a 'Bibliothèque Municipale'-ben őrzik.

A levél fontos tanúbizonysága annak, hogy a Karoling kor előtti időszakból Rómában kiállított pápai levelek léteztek és épségben megmaradtak. Éppen ezért furcsa, hogy az ezután következő évszázadokból – bő kétszáz éven keresztül – nincs egyetlen eredetiben fennmaradt pápai levél sem: minden csak másolat vagy a másolatok másolata. Ezt a több mint kétszáz éves dokumentum-hiányt hamisítványok tömkelegével próbálták később a középkorbi szerzetesek pótolni, ami meg odavezetett, hogy egyes történészek 'hiányzó évszázadokat' vélnek felfedezni a középkor legsötétebb időszakában.                                                                                                                         

Oslo Papirus

Részlet a megtöredezett papiruszból.

Az Oszló Papirusz két és fél méter hosszú papirusztekercs, mely 12 oszlopban íródott varázsformulákat, varázsigéket, szerelmi bájitalok receptjeit, mágikus szövegeket tartalmaz. „A leggazdagabban illusztrált görög nyelvű papirusz.” (Dávid Diringer) A 350 körül elkészített tekercskönyv több egyiptomi stílusjegyet hordoz magán, és Kurt Weitzmann (Late Antique and Early Christian Book Illumination) szerint a hellénizált Egyiptom lehetett megalkotásának helye. Ma az Oszlói Egyetem tulajdonát képezi.

Vercellensisi Kódex

Az erősen megkopott, hiányos, töredékes könyvből szinte semmi nem maradt meg, igaz az a kevéske a század elején mesterien restaurálva lett. A Milánó és Torino között található Vercelli Katedrális könyvtárában őrzik ezt a IV. század közepéből származó, rózsaszín pergamenre ezüst betűkkel írt kéziratot, mely sorrendben Máté, János, Lukács és Márk evangéliumait tartalmazza. A szövegek egyik különlegessége, hogy Márk utolsó tizenkét versszakasza nincs feltüntetve, miután követi az ősi hagyományt melyben ez a tizenkét passzus sosem szerepelt.

A könyv nevét a Vercelli püspökéről, Eusebiustól kapta, kinek irányítása alatt jött létre ez a régi latinsággal megírt kódex.

Vergilius Vaticanus

Másnéven a 'Vatikáni Virgil': gyönyörű képekkel díszített 400-as évek körüli, Rómában készített latin nyelvű, töredékekben fennmaradt alkotás. A Könyv Vergilius két eposzát (Aeneis, Georgira) tartalmazza. A könyv a Vatikán tulajdonában a 'Biblioteca Apostolica'-ban található meg.

Vergilius Romanus

Talán a legrégebbi fennmaradt Vergilius illuminált könyv melyet a négyszázas évek elején készítettek ismeretlen helyen. A könyv 309 pergament lapból tevődik össze és a szöveg mellett 19 illusztrációt tartalmaz. Az antik remekmű jelenleg a Vatikán birtokában található.

Quedlinburgi Itala Töredék

Hat dupla lapból álló, díszesen kifestett, régi latin szöveggel írt bibliafordítás, minek elkészítési idejét az V. század elejére helyezik. A legrégibbnek számító illusztrált bibliai kézirat-töredéket jelenleg Berlinben, a Staatsbibliothek Preussischer Kulturbesitz-ben őrzik.

Ambrosia Iliad (Ilia Picta)

Az ötödik évszázad legvégéről származó, Bizáncban készült, pergamenre írt ill. festett kézirat-töredék, mely az eredeti könyvből kivágott 58 képet tartalmaz. Az illuminált könyv valamikor Homerosz eposza az Iliász teljes szövegét tartalmazta, de ma már csak a töredékes képek vannak meg. Az antik világból mindössze három illusztrált alkotás maradt fent (a többit elégették a fanatikus keresztények), az Ambrozia Iliad mellett a Vergilius Vaticanus és a Vergilius Romanus töredékei bizonyítják az egykori pogány műveltség nagyságát. Jelenleg Milánóban a Bibliotheca Ambrosiana múzeumában őrzik. A képen Akhilleuszt láthatjuk amint áldozatot mutat be Zeusznak.                                                   

Corpus Agrimensorum Romanorum

Az egyetlen nem vallásos késő-antik, kora-középkori, 500-550-es évek között, Rómában alkotott papiruszra írt illusztrált kézirat. A tudományosnak számítható 'szakkönyv' földméréstan, térképkészítés, házak, telkek szakszerű rögzítésére, megrajzolására ad iránymutató eligazítást. Az ókori szakkönyvet jelenleg Wolfenbüttelben a Herzog August Bibliothek-ben őrzik.

Codex Argenteus (Ezüst Biblia)

A Ravennában, kb. 500. körül alkotott remekmű; arany és ezüst betűkkel, bíbor pergamenre írott, de csak töredékben ránk hagyományozódott könyv. A gót nyelven megírt munka valószínűleg Theodorik király idejében és az ő udvarában jött létre.A négy bibliai evangélium szövegét tartalmazó könyv eredeti 336 lapjából 118 maradt meg, amit Svédországban az Uppsalai Egyetemen őriznek.

Naples Dioscorides (Codex Neapolitanus)

A VII. század elejéről, a véletlen szerencsének köszönhetően megmaradt gyógynövény szakkönyv, melynek alapját az i.u. I. században élt híres orvos, Dioscurides 'De Materia Medica' című munkája képezte. A Nápolyi Biblioteca Nazionale tulajdonában lévő könyv sokban megegyezik az 512-ben, Bizánc városában komponált ú.n. 'Bécsi Dioscoridessel'.

Vienna Genesis

Feltehetően Szíriában a VI. század közepén készült és feltűnően jó állapotban megmaradt illuminált kódex, melyet a legöregebb képekkel díszített Bibliaként tartanak nyilván. A valamikor 96 lapból álló műből ma 24. mélybíbor színre festett pergamenlapra (borjúbőr) ezüst tintával írt lapgyűjteménnyel rendelkezünk, melyet Bécsben a 'Vienna, Österreichische Nationalbibliothek'-ben őriznek. A Teremtés Könyvének Septuagint szerinti görög fordítását tartalmazza, hol az ábrák a lapok alján vannak elhelyezve. A kódex biblikus szövege végig rövidített formában van írva az egyszerűség kedvéért.

Rossanói Evangéliumok (rossanói kódex)

A Dél-itáliai Rossano katedrálisának felbecsülhetetlen kincsét képező, VI. században készített evangéliumos könyve bíbor színnel átitatott pergamentlapokra latinul íródott illuminált munka. Hasonlóan más késő ókori kódexhez ez a mű is ezüst tintával íródott és sajnos csak hiányosan maradt fenn. A könyv az ismeretlenség homályában burkolózva a Santa Maria Achiropita templom irattárában porosodott, míg Oscar von Gebhardt 1879-ben azt fel nem fedezte.

Párizsi Szír Biblia

A VI. század vége felé Szíriában készített illuminált kéziratkönyv, a még meglévő 246 lapjából több miniatúrákkal díszített.

A Van tó melletti Siirt nevü monostor episzkopális könyvtárából került elő, jelenleg a Párizsi Bibliothèque Nationale található.

Az itt bemutatott képen – ami Jób Könyvéhez tartozó szemléltetés –, Jóbot láthatjuk amint egy trágyadombon meztelenül fetreng, teste sebekkel boríva. Előtte felesége beszél hozzá, míg a bal oldalán Jób három barátja látható (témáni Elifáz, a sukhi Bildád, és a naamai Czófár), kik közül az egyik – talán fájdalmában – saját ruháját szaggatja szét a másik kettő meg mintha mi sem történne szintén neki szövegel. Az emelkedett keresztény szellemiséget reprezentáló képet az Ótestamentum versei ihlették: „És kiméne a Sátán az Úr elől, és megveré Jóbot undok fekéllyel talpától fogva a feje tetejéig.” (…) „Mondta pedig ő néki az ő felesége: Erősen állasz-é még mindig a te fedhetetlenségedben? Átkozd meg az Istent és halj meg.” Az épületes társalgás folytatásában Jób így válaszol: „Úgy szólsz, mint egy szól a bolondok közül.” Hét nap és hét éjszaka után „ … megnyitá Jób az ő száját, és megátkozá az ő napját.” (Jób, 2: 7-10. 3:1)

Rabbula Evangéliumok

Az előbb ismertetett Párizsi Szír Bibliával közeli rokonságot mutató Rabbula Evangéliumok, mely szintén szír nyelven íródott és a Zagba-i Szent János monostorban 586-ban lett befejezve. Az illuminált könyv elnevezését a könyvet elkészítő scripturist-tól kapta, aki a nevét feltüntette a kéziratban. A könyv jelenlegi hiányos formájában 292 keményített pergament lapból áll, amire a szöveg fekete és sötétbarna tintával van írva. A könyv Firenzében a Laurentin Könyvtárban tekinthető meg.

Ashburnham Pentateuch (Toursi Pentateuchus)

Latin Vulgátának kora VII. századi illuminált kéziratkönyve, mely Mózes öt könyvét tartalmazza. A könyv keletkezési helyét, vagy alkotóit nem ismerjük, és sajnos ez a mű is hiányosan maradt fenn. Jelenlegi állapotában 142 lapot és 19 gazdagon illusztrált képet tartalmaz de az eredetiben 68 teljes oldalt betöltő képábrázolás volt. A könyv jelenleg a Bibliothèque Nationale de France tulajdonában van.

Mullingi Könyv

A kisméretű Ír illuminált 'zsebkönyv' 193 lapból áll és megírásának idejét a VII. vagy a VIII. század közepére helyezik. A könyvecske a négy Evangélium szövegén kívül a 'Hiszekegy'-et, valamint a Szent Mollingi Monostor alaprajzát tartalmazza. A kéziratkönyvecske a Dublinban a Trinity College Library-ben található meg.

A kép János evangélistát ábrázolja, aki szőke, kék szemű; se pajesze, se szakálla … Ezek után érthetetlen miért mondják Jánosra, hogy egy sötét szefárdi zsidó volt?

Szent Kolumbán Kátéja

Így néz ki egy a VII. század közepéről származó kézirat, mely a legidősebb Ír dokumentumnak számít, és amit helytelenül Szent Kolumbán személyével kapcsolatak össze mindaddig, míg be nem bizonyosodott, hogy az irat keletkezése legalább két generációvak meghaladja Kolumbán korát. Az 58 pergamen lapból álló mű bibliai Zsoltár-szövegeket tartalmaz, valamint ősi ír nyelven írott szórványszövegeket, ami a fejezetek feletti rubrikában íródtak. Az értékes Kátékönyv Dublinban az Ír Nemzeti Múzeumban látható.

Dagulf Zsoltároskönyv

A könyv 150 újtestamentumi zsoltárt tartalmaz, melynek első részét 783. és 789. között írták Wormsban és Metzben. A másik részét Aachenben szerkesztették kb. öt évvel később. Egyesek a Karoling egyházi iskola kibontakozását, fejlődését vélik látni a műben és Aachen palotájában határozzák meg azt a helyet ahol a mű tökéletes kinézetét elnyerte. Rudolf Beer: A könyv a frank királyi udvarban keletkezhetett, és Adorján pápának szánták ajándékba, de mielőtt átadhatták volna, Adorján pápa 795-ben meghalt. Dagulf nevű szerzetes írnok nem csak nevét tüntette fel, de írt egy ajánló verset is írt Nagy Károlynak.

Sacramentaire de Gellone

A Gellone-i Szertartáskönyv 270. oldalas kódex a Meroving egyház liturgiáját ismerteti, mely a római és a gall egyház ritusai keverékéből állott. Miniatúrák, történelmi szereplők aláírásai gazdagítják értékét. A könyv pontos keletkezési helyét, vagy szerzőjét nem ismerjük, és csak akadémista feltételezés Helyezi Meaux vagy Cambrai kolostorában, mint ahogy a keletkezési idejének megadott 790-es év is csak találgatás.

A képen látható Jézus, amint lóg a kereszten, vér spriccel testéből, véres a keze-lába; ez az ábrázolásmód tipikus, félelmet és rossz érzéseket keltő középkori keresztény gusztustalanság, melyet a két lebegő angyal mozdulatlansága sem enyhít. Nevét a könyv Nagy Károly unokatestvéréről Gellonei Vilmosról kapta, aki Toulouse hercege volt és állítólag ő alapította Gellone monostorát, amit ma 'Saint-Guilhem-le-Désert'-nek hívnak.

A kéziratkönyvet a párizsi Bibliothèque Nationale-ben őrzik.

Ha a Gelleonei Szertartáskönyvet eredeti, Karoling időben készült műnek fogadjuk el a többi Karoling reneszánszba sorolt vallási művekkel együtt (Codex Aureus of Lorsch, Carmina Figurata, Reimsi Ebbo Evangéliuma, stb.), akkor még érthetetlenebb, még zavaróbb a Károly titkárságán kiállított más (történészeink szerint töméntelenül nagy számú) okmányok, ediktumok, kapitulárék teljes hiánya. Mert ha vallásos témájú kéziratok fönnmaradtak ebből az időből, akkor miért nem maradt fenn egyetlen Károly kancelláriáján megírt okmány sem? Miért rendelkezünk csak másolatokkal a kérdéses időből?

Guadalupei Miasszonyunk Juan Diego köpönyegén

Mexikóváros külvárosi székesegyházban őrzött Juan Diego köpönyegén (tilmáján) található Mária kép Mexikó és Latin-Amerika legismertebb vallási szimbóluma és mint szent ereklye kiemelt tiszteletet, csodálatot érdemel ki a hívő katolikusok között világszerte. Mexikó jelképeként elfogadott Szűz Mária ábrázoláshoz évente 15-20 millióan zarándokolnak el a Guadalupei székesegyházba, hogy leróják csodálatukat a nem mindennapi ereklye előtt. Autentikusát megkérdőjelezni eretnekség és akik ezt mégis megteszik gúnyos rendreutasításban részesülnek, mert Latin-Amerika legszentebb ereklyéjét elvitatni, elvenni annak szentségét lelkes millióktól, elképzelhetetlen lehetetlenség. Ezt nem engedheti meg magának egy keresztény intézmény sem. Norberto Riverra, Mexikóváros volt érseke nagy sikerű könyvet írt ('A beszélő sas megszólalt') melyben visszautasít minden olyan feltevést ami kétségbe vonja a köpeny szentségességét. Kétkedő hittársait finoman megfeddi: „Megértem és sajnálom azokat a testvéreket kikkel nem tudom megosztani a bizonyosságot, fáj a szívem értük, hogy nem járja át őket a gyönyör érzése, melyet ez a szentereklye nyújt.” A köpeny kultusza szinte felmérhetetlen. II. János-Pál első Itálián kívüli útja, 1979-ben, a Guadalupei relikviához vezetett, és ünnepélyes beszédeivel továbbfokozta a szerinte kétségtelen isteni beavatkozás hirdetését. Majd, 1990-ben visszatért Mexikóvárosba, ahol boldoggá avatta Juan Diegót, utána: 2002. december 20-án kanonizálta Juan Diego csodáját, miáltal érvényesítette annak hitelességét, holott jól tudta, hogy hamisítványról van szó.

A köpeny hiteltérdemlő bizonyítékai között néha furcsa szakvéleményeket találni. Ilyen volt Dr. Jose Aste Tonsman ophthalmológus népszerű vizsgálódása, melyben a lelkes doktor 2500-szorosra kinagyította a köpenyre festett imázs szemét. Az így kapott absztrakt valamibe belemagyarázta, hogy azon Zumarraga püspök látható, Juan Diegóval, abban a pillanatban, mikor szemük előtt megjelenik a csoda 1531-ben. 'Felfedezését' nagy siker fogadta, főleg Mexikóban.

A tilma rövid története: 1531 decemberében Mexikóváros melletti Tepeyac nevű kopár dombon Mária megjelent egy Juan Diego nevű indiánnak, s arra szólította föl a férfit, hogy: „menj a püspökhöz, azt akarom, hogy templomot emeljenek e helyen!” A püspök, nem hitte el a történetet és kérte az indiánt, mondja meg Máriának: küldjön, mutasson fel egy jelt, akkor majd hinni fog.



Természetesen, Diego visszatért a kopár dombok közé és ismét találkozott a Szűzanyával, aki a bizonyságért felküldte őt a hegytetőre, ahol csodálatos módon a téli hideg ellenére nyíló rózsákat talált, melyeket tilmájában összegyűjtött. Mikor a rózsákat megmutatta és kiöntötte Zumarraga püspök elé a köpeny felületén egy csodálatos Mária kép lett láthatóvá volt. Mária képzete akkor, ott a szemük előtt rajzolódott ki a püspök és Juan Diego szeme előtt, tehát a képet tehát nem festette senki, az isteni csoda által jelent meg a köpenyen, ahol színes lenyomata ott is maradt örökre a püspök a papság és az indián nép legnagyobb csodálatára. A csodának köszönhetőn a tepeyaci dombok között található szenthely ahol Mária megjelent Juannak, jóval később csodatévő zarándokhelynek számított, és ahova még később felépítették a Miasszonyunk-székesegyházát. Itt őrzik máig is nagy becsben a különleges vitrinben látható, közszemlén bemutatott ki Juan Diego tilmáját, melyben a tél közepén nyíló rózsákat Zumarraga püspök elé vitte

A 'Hamupipőke' szintű mese után rögtön felvetődnek a kérdések. Mária miért nem egyből Zumarraga püspökhöz ment templomépítési kérésével - hiszen a püspöknek volt pénze és hatalma a kivitelezéshez, tehát miért volt szükség közvetítőre? 1531-ben mindössze egy évtized telt el azóta, hogy a spanyolok elfoglalták Tenochtitlánt, és minden hittérítő terror ellenére az indiánok valláselképzelései abban az időben még nagyon messze voltak a kereszténységtől, - mint kb. Makó Jeruzsálemtől. Ezek után már butuska megkérdezni, miként lehetséges az, hogy Mária máris beszélte volna az azték nyelv egyik változatát a nahuatl nyelvet? Tepeyac-i dombtető, ahol Mária megjelent már évszázadok óta indián szentzarándokhely volt , ahol az azték Tonantzin istennő szentélye állott. Nem volt-e kényelmetlenül tolakodó a Szűzanya megjelenése így, pont ott - egy másik Istennő szentélyében?

Kortárs írásos feljegyzés, vagy bármilyen utalás erre a csodálatos eseményre nincs, minek ténye azért fontos, mert a mexikói ferences és jezsuita atyák rendkívül termékenyek voltak a körmölés tekintetében is. Abban az időben, vagy egy-két generációval később élt lelkes papok, szerzetesek komoly írott anyagmennyiséget hagytak az utókorra, hogy nem tartotta egy sem említésre méltónak e csodás dolgot? Az első írásos, nyomtatott feljegyzés bő száz évvel későbbről való, Nahuatl nyelven íródott mű: ' Nican Mopohua' ("E helyt elmondatik"), egy 1649-ben nyomtatott formában megjelent traktátus: a Szűzről. Az értekezés egyik fejezete tartalmazza ezt a kétes mexikói történetet is. Evvel egykorú a spanyol nyelven, szintén Mexikóban megjelent, 1648-ban nyomtatott 'Imagen de la Virgen María' ("A Szűz Mária képe") című mű. Miért nem volt meg az írásos hagyománya ennek a csodás eseménynek közel 120 évig? Hol őrizték a csodás köpenyt több mint száz évig? A több mint száz éves időhiány űrt úgy próbálták a dicső keresztények kitölteni, hogy hamisítottak egy jóval később írott, - de 1548-ra visszadátumozott - 'Codex Escalada' nevű iratot, amelyet ma már minden független szakember megmosolyog.

Aki a kétségtelen tanúságtételével bizonyíthatta volna a csodás történet hitelességét, nem tette meg, sőt … Juan Zumarraga püspök soha nem tett említést Juan Diegoról írásaiban, és végrendeletében egy fillért sem hagyott az általa is szentséges köpönyegnek tartott ereklye szentélyére. Környezete sem tudott a csodás köpeny létezéséről, minek tetejében Zumarraga püspök nem nagyon hitt a csodákban, mert a halála előtti évben írt katekizmusában ezt írta: "A világ Megváltója nem akar több csodát, mert már nincs rájuk szüksége."

A köpönyeget valószínű jóval később festették, - legalább száz évvel Zumaragga püspök halála után - és keresztény szokás szerinti tekintélyemelés céljából annak keletkezési idejét visszadatálták. A kép elkészítésének és népszerűsítésének célja az őslakosok könnyebb megtérítését szándékozott simábbá tenni, éppen ezért ikonográfiája magában rejti az azték piktográfia jellegzetességeit. A képüzenet segítségével érthetőbbé, meggyőzőbbé óhajtották tenni nem csak Máriát, hanem az egész kereszténységet.
Mária a nap előtt áll, mintegy eltakarva a napot, miáltal személye, alakja hatalmasabb, mint a félelmetes, rettegett azték napisten Huitzlopochtli.
Mária lábai holdsarlón nyugszanak, ami alatt lenyomja, szétlapítja a tollaskígyó holdistent, Quetzalcoatl-et, - a 'Guadalupe' név jelentése is: 'aki eltiporja a kígyót'.
Mária dereka körül fekete öv látható, ami az azték szimbólumvilágban a terhesség állapotát hirdette.
Mária köpenye kékes-zöldes színű, melyek az aztékoknál uralkodói, királyi színek voltak.
Mária csodás megjelenését összekötötték a Tepeyac dombtetővel, mely a legszentebb 'lakhelye' volt Tonantzin-nak, az azték mitológia holdanyaistennőjének. Ezt a hagyományt kihasználva a keresztény hódítok kisajátították a régi azték istennőt az új idegen istenasszony egyszerűbb elfogadtatására.

A materialista dolgokban végbemenő csodás isteni hatékonyságokban hívő ortodox katolikusok, Latin-amerika klérusai (főleg a Mexikóiak) mindent elkövettek és még ma is követelik – Juan Diego boldoggá, ill. szentté avatását. Továbbá egy olyan hivatalos nyilatkozat közzétételét óhajtják a Vatikántól, melyben szentségesnek, isteni alkotó erő beavatkozásnak ismerik el a kézzel festett képet. Ez menne is simán, mert a Vatikán hagyományosan már tömérdek hamisítást elfogadtatott a világgal, azokat szentségével hitelesítette. Ám most, ennél az esetnél túl nagy számban vannak ott a mindenbe belekotyogó kritikusok, sőt – olyan tisztességes egyházi tudósok is felemelték hangjukat, akik nem hajlandóak szó nélkül tűrni valláspresztízsük rombolását egy ilyen közönséges hamisítvány által.

Ez történt a nyolcvanas évek elején is, mikor a felerősödött latin klérusok követelésének eleget téve a Vatikán megint elővette a köpönyeg szentességi hitelesítését 1982-ben, és akkor a mexikóvárosi Bazilika elöljárói jámbor lelkesedésükben vizsgálatot kezdeményeztek a köpönyeg tudományos megvizsgálására. Legnagyobb csalódásukra a szakemberek megállapították, a kép kézzel festett mű és a tilma anyagát különleges módon rezerválták. A szakértői jelentést, valamint annak óvatosságra intő józan véleményét Mexikóváros egyházvezetése nem hozta nyilvánosságra, hanem a Bazilika főapátja Guillermo Schullenburg suttyomban elküldte azt a Vatikánnak. Vatikán vezetősége mély felháborodással fogadta a nemkívánatos véleményt, - mert közben már mindent megtettek a köpeny szentereklyekénti elfogadására - és Schullenburgot, mert nem kért engedélyt Rómától az ereklye megvizsgálására, büntetésből, erőszakosan elmozdították állásából. A köpeny szentességi felavatása elmaradt, de az ügy nem lett lezárva. Maradt az egyik oldalon a követelőző latin papság fanatikus vatikáni támogatóival, míg a másik oldalon a józan óvatosságra intő tudós szakemberek.

Vatikánvárosi Pápai Egyetem történelem professzora, Manuel Olimon Nolasco 2002-ben megjelent könyvében (Juan Diego keresése) szintén beismeri, hogy a kép kézzel festett és nem mennyei lenyomat.

Vincés-rendi történésztudós szerzetes, Stafford Poole hosszú évek óta foglalkozik a köpönyeggel, tagadja Juan Diego történelmi létezését és a köpönyegképét későbbi ember által alkotott darabnak vallja. Érvelésében többek között rámutat saját kutatásai során fellelt levélre, melyet 1586-ban egy Bustamente nevű ferences atya írt feletteseinek, melyben az atya megírja, hogy a képet egy indián művész festette Mexikóvárosban.

José Sol Rosales, restaurátor, művészettörténész 2002-ben engedélyt kapott a köpeny megvizsgálására. Rosales úr többek között a legmodernebb sztereomikroszkópot is bevetve megállapította, hogy a kép festékanyaga nagyon is földi keverék; kalcium-szulfát, fenyőkorom, különböző színösszetételű agyagpor, föld (tierras), aranypor, valamint más színezőanyagok keveréke.

Nagy csalódás ez főleg Mexikó hívő katolikusainak, (és sok buzgó vatikáni semmittevőnek is) nem csak vallási hanem nemzeti öntudatukban is sértve érzik magukat. Felháborodva veszik tudomásul, hogy vannak soraikban olyan keresztények is, akiknél erősebb a tisztesség a hitnél. Ezen keresztény tudósok józanságának köszönhetően a Vatikán elkerülheti, hogy még egy otromba hamisítvánnyal gazdagodva még nevetségesebbé tegye a szentségessé nyilvánított ereklye-kegytárgy gyűjteményét.

Érdekességképpen: 2009. márciusában Hillary Clinton is tiszteletét tette a híres köpönyeg előtt egy csokor fehér rózsát helyezett az amerikai nép nevében a kép alá, majd megkérdezte: „Ki festette?” Az ott lévő főpapok megmukkanni sem bírtak megrökönyödéstől, míg Monsignor Diego Monroy nagy nehezen ki nem nyögte, - „Isten festette!” Majd sietve elkezdte utána részletesen magyarázni meséjét a ledöbbent Clintonnénak.

Czestochowai Fekete Madonna

Ez a Madonna ikon Európa egyik legismertebb Szűz Mária ábrázolása, a lengyel katolicizmus és függetlenség szimbóluma, a Jasna Góra-i pálos kolostorban őrzött szentkép Máriája Lengyelország legszentebb patrónusa. A világ minden tájáról tömegesen érkeznek zarándokok, hogy megcsodálják a képet és hogy érintve legyenek az abból sugárzó szentséges misztériumban. Mi is adja az erőt az éltető lényeget a képnek? Természetesen a mögötte lévő hihetetlen történetsorozat valódisága. Mert a képet maga Szent Lukács festette, aki a halászás mellett még kitanulta a középkori Bizánc-stílusú ikonfestészetet is. Továbbá, nem akármilyen fára festette a képet, hanem Mária, azaz a Szent Család jeruzsálemi otthonának cédrusból készült konyhaasztalának fájára. (Hogy utána Mária min vágta a hagymát, arról nincs értesítés.)

A csodás asztaldarabot a kereszténység egyik korai szélhámosa Szent Heléna találta meg a szentföldi zarándoklata folyamán 326. körül. Természetesen erről sincs IV. századi kortárs feljegyzés, mint ahogyan a templom nevét sem ismerjük, amit állítólag Konstantin császár (Heléna fia) építtetett Bizáncban a szentkép őrzésére. Miért hallgatnak az egyházi történetírók, hogy hol őrizték ezt a nem mindennapi festményt ezer éven keresztül? Miért nem övezte folyamatos kultusz, jól dokumentált megemlékezésekkel? Hogyan kerülhetett egy ilyen hallatlan ritka érték egy lengyel nemes birtokában?



A kolostor legősibb írott anyaga szerint Opole hercege, Wladiszlav Opolczik 1382 augusztusában hozta Czestochowába, Bizáncon keresztül Jeruzsálemből. A kép korát nem lehet megállapítani, mert 1430-ban Huszita martalócok erősen megrongálták, miután a képet újra átfestették. A kép stílusára nézve magán viseli a középkori bizánci ikonográfia jellegzetes jeleit, az un. 'Hodegetriát' melynek lényege: Mária magától eltereli a figyelmet, ahogyan jobbkezével a kisded Jézusra mutat, szimbolikusan jelezve az utat a megváltó felé. A kép elkészítési időpontját nem lehet IX. századnál korábra datálni, de Mária ruháján látható liliomok több kutatót arra késztetett, hogy a kép keletkezési idejét a XI. század környékére helyezzék.

Én a lengyel népet tisztelem, becsülöm: egy nép sem áll olyan közel hozzánk mint a lengyel, meg azt is értem, hogy minden ember hisz valamiben … De miért van szükség a lengyeleknek erre az önámító kritikátlan vak tiszteletre? Két-háromszáz évvel ezelőtt az emberek mindent elhittek és tiszta lelkiismerettel vallották tárgyak, ereklyék ősiségét; nem volt meg sem a tudásuk sem a lehetőségük utánajárni vallásukat vagy épp életüket befolyásoló dolgoknak. De ma már nem lehet egy ezeréves szekrényt kétezer évesnek mondani, mint ahogy egy reneszánsz képet sem lehet i.u. 800 körülire dátumozni. A lengyel vallási vezetők nem hajlandók nyilvánosan beismerni, hogy Czestochowai Madonnájukat nem Lukács evangélista festette, hanem egy ismeretlen bizánci festő bő nyolcszáz évvel későbben, mint ahogyan azt előadják. Az ilyenfajta babonás fetisizmus szándékos keverése hamissággal, nem biztos, hogy jó érzéseket vált ki a műveltebb hívők között, hiszen egy pszeudoalkotás csak annyiban lehet eredeti, mint ahogy egy ezer éves szekrény lehet: két ezeréves.

Montserratti Fekete Madonna

Európában mintegy 450 'Fekete Madonnát' tartanak számon, amiből Franciaország 272-vel dicsekedhet. Nagy részük faszobor, de festmények, ikonok is előfordulnak Többségükben későközépkori és reneszánsz alkotások, melyek közös ismertetőjegyére, - Mária és Jézus fekete színére – még mindig nem találtak kielégítő magyarázatot. Még egy elhíresedett műalkotást szeretnék röviden bemutatni, mint tipikus díszpéldányt: a Montserratban (Barcelona mellett) kiállított Fekete Madonnát.

Hiteles dokumentumokkal alá nem támasztható 'keresztény történelem' szerint a szobor először 718-ban tűnik fel, majd utána nyoma vész. 170 évvel később csodás körülmények között ismét fellelik, ami hasonló mese, mint az, hogy a szobor az első évszázadban készült Jeruzsálemben, és nem is akárki által, hanem azt Lukács evangélista faragta saját kezűleg: ráadásnak Szent Péter vitte azt valahogy az ibériai félszigetre. Ennek a mesének következtében évszázadokon keresztül 'Jerosoliminate' a 'jeruzsálemi' néven becézgették a kegyszobrot. Ma már tudjuk, hogy a XI. századnál nem lett előbb elkészítve, és így minden korábbi létezéséről szóló feljegyzés hamisítvány.

A műalkotást nézve egy komolyabb kérdés vetődik fel: mi a jelentősége a gömbnek, amelyet Mária a jobb kezében tart? Helytelen az a magyarázat, miszerint ez a gömb Éva paradicsomi almáját szimbolizálja, mert ez teológiai értelmetlenséghez vezet. Földgömbünket sem ábrázolhatja, hiszen a keresztények még a lapos föld verzióban hittek évszázadokon át a szobor elkészítése után is.

 

Az V. század elejétől az ortodox kereszténység  magáévá tette a 397-ben elhunyt Philastrius, bresciai püspök egyetlen, de annak a haláláig erőltetett ostoba tételét, miszerint földünk lapos és az körül keringenek az égitestek. Természetesen létezett, és ismert volt Klaudiosz Ptolemaiosz világrendszerre vonatkozó elmélete, azonban azt már az ő idejében (i. e. 2. sz.) más nagyobb tudású görög bölcsek megcáfolták és visszautasították. Igaz, Ptolemaiosz azt vallotta a földünk körül keringenek az égitestek, ám mégis földünket gömb alakúnak mondta. A geocentrikus elméletet Philastrius boldogan magáévá tette, ám a gömbforma már nem volt megfelelő Philastriusnak, mert túl sok kérdést vont volna maga után: így hát földünket 'kilapította'. Ebben segítséggel volt Philastriusnak a korlátolt tudással megáldott fanatikus cimborája, Szent Ágoston, aki szintén földünk lapos mivoltját hangsúlyozta.

Ez a Philastrius sem volt kutyaember, fél élete gyűlölködésben, uszításban telt el. Sokat bolyongott, mint megszállott igehirdető és mindenhol az eretnekeket, a pogány-gnosztikusokat, na meg a zsidókat ócsárolta, gyalázta. Prédikálása szinte nem is állt másból, mint türelmetlen erőszakból mindenki ellen, aki nem szellemi elődei (Hippolütosz, Tertullianus) ortodoxiáját vallotta. Ezeknek a 'nagy' gondolkodó atyáknak hatására írta meg remekműnek nem mondható fércirományát, az 'Eretnekségről' címen. Véletlennek sem mondható a 'mű' Ágoston egyik kedvenc olvasmánya lett, aki többször felhasználta saját frusztrációi levezetésére.  Ám az akkori kor keresztényvezetésének pont ilyen emberekre volt szüksége: meg is kapta jutalmát, mikor kinevezték Brescia mindenható urának. Ő meg hálából rákényszerítette hamis világképét az akkori világra, mely hivatalos egyházi tétellé vált több mint ezer évig.
 
Pedig az ő idejében még voltak könyvtárak, léteztek pogány iskolák, ahol matematikát, geometriát, és asztronómiát tanítottak, ám a keresztény felfogás görcsösen kizárta a napközponti elképzeléseket, mert Jézust abban belehelyezni nem tudták, Jézust pedig a nappal azonosítani elítélendő pogány csökevényesség lett volna.

Az illusztráció egy középkori 'Topográfia' című oktatókönyvből származik. (Montfaucon) Keresztény 'egyetemeken' ilyen tartalmú, gazdag szemléltetéssel ellátott tudományokat tanítottak papoknak; Földünk lapos, lebeg a semmiben, és ha valaki a szélére ér az akkor lepottyan a semmibe. Az oldallapon látható harmadik képhasáb az akkori ismert világ térképvázlatát ábrázolja és azon, az egész világ, már csak azért is négyszögletes.

Evvel szemben már 1200 évvel e keresztény könyv összetákolása előtt a híres bölcs, Pergai Apolloniosz, (i. e. 262-190) Conics (kúpszelettan) című híres könyvében olyan fogalmakat ismertet, magyaráz melyek még a mai világunkban élő emberek többségének is homályosan ismeretlen. Algebrai, geometriai, matematikai kutatásokat, számításokat ismertet; ellipszis, hiperbola, parabola, poliéder bemutatásán, értelmezésén kívül a naprendszer bolygói mozgásának elméleti alapját epiciklikus elképzeléskeretben mutatta be. Hemiciklikus napórát szerkesztett, melynek óravonalait a kúpszelettan törvényei által húzta meg, nagyobb pontosságot biztosítva időmérésének. 

Zsoltároskönyv Térkép: A Zsoltárok Könyvéből származó miniatúra mely British Library tulajdonát képezi, korábban egy eredetileg meglévő nagyobb térkép kicsinyített másolata. A térképet III. Henrik király készítette a Westminster apátsági templom számára. Mint a képen láthatjuk, még a XIII. század elején is olyan eltévelyedett világfelfogás dominált, miszerint Jeruzsálem van a földünk középpontjában, és ezt nem csak teológiailag értették így, hanem kartográfiailag is így ábrázolták.

De nézzünk meg még néhány adatot, mit is tudott emberiségünk, mielőtt ezek a Philastriusok meg Ágostonok a hatalomra kerültek:

Miletoszi Thalész, [kb. i. e. 624-547] neki tulajdonítják a gőzerő és az első gőzgép feltalálását, továbbá csillagász, aki előre kiszámította a napfogyatkozásokat. 

Püthagorasz, [kb. i. e. 570-500] maradandót alkotott a geometriában és a trigonometriában. Ő volt az első történelmi személy, aki felvetette azt a gondolatot, hogy a föld gömb alakú, és az égitestek körpályákon mozognak. 

Klazomenai Anaxagorasz, i. e. 460-ban Athénba költözött, ahol természettudományi kutatásait tovább bővítette és iskolát nyitott. Kimondta: „a Nap izzó gömb, nagyobb még a Peloponészosz félszigetnél is, a hold pedig a földhöz hasonló égitest.” Az égitestek törvényszerű mozgásáról korát megelőző tudományos megállapításokat tesz.

Klazomenai Anaxagorasz: [kb. i. e. 500-428] az ókori atomisztika előfutára, Püthagorasz követője, nevéhez fűződik az a felismerés, hogy a hold a visszavert napfénytől világit. Következésképp fogyatkozás akkor van, ha a nap, a föld és a hold pontosan egy vonalba kerül. Anaxagorasz, i. e. 460-ban Athénba költözött, ahol természettudományi kutatásait tovább bővítette és iskolát nyitott. Kimondta: „a Nap izzó gömb, nagyobb még a Peloponészosz félszigetnél is, a hold pedig a földhöz hasonló égitest.” Az égitestek törvényszerű mozgásáról korát megelőző tudományos megállapításokat tesz.

Démokritosz (i. e. 460-370) és tanítványa, abderrai Bion, kb. i. e. 400 körül szintén tisztában voltak földünk gömbformájával és napunk centrikus állásával, hogy a planéták tökéletes összhangban forognak körülötte. Arkhimédész Démokritosznak tulajdonította a kúp és a gömb köbtartalmának kiszámítására vonatkozó képlet feltalálását.

Arisztakhosz: [kb. i. e. 310-230] a görög geóméterek közül magasan kiemelkedik a szamoszi Arisztakhosz, mert ő volt az első tudós aki határozottan lefektette, hogy nem a föld, hanem a nap a ‘Világegyetem' közepe. Távolságot tudott mérni, és egyszerű geometriai módszerekkel arra a következtetésre jutott, hogy a nap legalább hússzor olyan messze van mint mint a hold. Úgy gondolkodott, hogy mikor pontos félholdat látunk, akkor a nap-hold és föld-hold irányok szögének derékszögnek kell lennie. A nap és a hold szögtávolságát ekkor 87 foknak mérte [a valódi érték 89,85 fok]. Trigonometriailag bámulatos pontossággal relatíve távolságokat határozott meg. Megmutatta, hogy földi mértékkel mérve a Naprendszer óriási.

Eratoszthenész, [kb. i. e. 275-194] az alexandriai könyvtár vezetője, csillagász, matematikus, irodalomtörténész, meghatározta az ekliptika [1.] síkjának hajlásszögét, elvégezte az első földrajzi fokmérést, [Alexandria és Szuene között] és ebből kiszámította a föld kerületét. Szuenében, ötszáz mérföldre [800 km-rel] délre Alexandriától a nap besüt egy mély, függőleges kút fenekére. Ugyanakkor, Alexandriában 7 fokkal a zenittől délre áll a nap. Ez azt jelenti, hogy a föld kerületén egy 500 mérföld hosszúságú ív 7-fokos szeletnek felel meg. Ebből a kerület kb. 25 000 mérföldnek adódik – ez 2%-nál kisebb hibával a helyes érték. 

Eratoszthenész 44 konstellációt és 475 egyéni csillag mozgását, égi pályáját katalogizálta, jelölte be csillagtérképén. Ő vetette fel azt a lehetőséget először, hogy India elérhető úgy is, ha az Ibéria félszigetről nyugat felé hajózunk el.

Szirakuzai Arkhimédész [i. e.287-212] a csavaros vízpumpát már diákként megszerkesztette, híressé lett a különböző emelő-csiga-fogganytyúrendszerek bevezetésével, olyan tükörrendszerekkel szerelte fel a hadihajókat, melyekkel az ellenséges hajókat fellehetett gyújtani. Több mint negyven gépet épített. Négyzetgyökök és harmadfokú egyenletek megoldására közelítő módszereket talált.

Eukleidész, [i. e. 300 körül] matematikus, főműve az ‘Elemek', melyben rendszeresen összefoglalja a matematikát, valamint az elemi geometria félépítéseit. Platón által alapított athéni Akadémia különösen nagy súlyt fektetett az euklideszi geometriára, az Akadémia bejárata felett figyelmeztetve ott állt a felirat: „Ne lépjen ide be senki, aki nem ismeri a geometriát.”

Hipparkhosz. [i.e. 150 körül] Az első csillagjegyzékeket [katalógus] az ókor leghíresebb csillagásza HIPPARKHOSZ állította össze. Bár ennek eredetije nem maradt fönn, Ptolemaiosz egyik munkájából (Almageszt) tudomást szerezhetünk róla. Csillag méréseit, csillagpozícióit összehasonlította néhány 160 évvel korábbi mérés eredményével, miáltal felfedezte a precessziót; azt a folyamatos elmozdulást a csillagok helyzetében, amelyet a fold forgástengelyének 26 000 éves körülfordulása okoz.

De azoknak is igazuk van, akik még visszább mutatnak a szumérekre, babiloniaikra, akik ékírásokkal megfigyeléseiket lejegyezték; az állatövet 12 csillagképre, az évet 12 hónapra osztották. Szögmérésük egysége a 360 fokos beosztás csak néhány százalékkal tért el a mai beosztástól. Az egyiptomi naptárak, kultikus feljegyzések szintén gazdag asztronómiai tudást hirdetnek.
Gazdag és logikus tudományosság csak azoknak bírt értelemmel akik hajlandóak voltak matematikát, geometriát is tanulni, olyan tudományokat ahova már nem volt elég a babona, meg a számmisztika meg az értelmetlen keresztény doktrínák rágcsálása. Jeromos, Ágoston, Philastrius, meg a többi szentatya sajnos a közepes felfogószint átlagértelmével rendelkeztek csupán, ezért utálták és lenézték a náluknál okosabb pogány tudósokat.

Egy másik középkori keresztény szemléltető ábrázolást láthatunk, melyen földünk egy idomtalan lapos plecsni ami körül forog a nap, hold, csillagok. Jogos lehet a szemlélő kérdése: mit keres a körző a glóriás pap kezében?

Nem kellett sokat várni, míg egy másik nagy tudású zseni, Kozma Indikopleusztész kb. 550 körül tíz kötetben megírta a 'Keresztény Topográfia' című művét, melyben elutasította, - mint pogány értelmetlenséget – hogy a földünk kerek. Az eredeti mű elveszett és egy IX. századi másolatban maradt fenn, amit a Vatikánban őriznek. Könyvében támadja azokat a „perverzen bolond, vagy direkt gonosz keresztényeket, akik abban a nyomorult pogány elméletben hisznek, hogy az ég és a föld szferikus, meg hogy ellenpólusok léteznek, mert – ha ez így lenne - ott akkor az esőnek felfele kell esnie.” Majd keresztény tudományossággal megmagyarázza: „Az ég boltozata mint egy sátor terül szét a mozdulatlan lapos föld felett, mint egy mennyei sátortemplom baldachinja, ahol az Úr lakik az angyalaival. A mennyország felső rétege alatt van a föld, majd legalul a föld alatt a pokol található.” Máshol meg így ír: “Földünk négy tengelyen lebeg és az égen a csillagokat angyalkák hozzák-viszik.” - Bizony szükség volt a kereszténységnek az ilyen tanításokra, meg az ilyen 'művelt' atyákra, mert még mindig túl sokan voltak olyanok, akik tisztában voltak az igazsággal, egy olyan tanítási rendszerrel melynek teljes szétzúzása nélkül, még nehezebben terjedt volna az új isten hite.

[1.] Ekliptika, nappálya ; az éggömbből a föld nap körüli pályájának síkjával kivágott félkör, melynek menten a napévi látszólagos mozgását végzi.
 

A képen egy páratlan, restaurált régészeti leletet láthatunk, ami egy pogány, - I.-II. század – orvosi (medikus) műszerkészletét mutatja be, mely hasonló volt a múlt század elején használatos orvosi felszereléshez.

Az ókor pogány iskoláiból kikerült 'medikus' egy személyben volt háziorvos, patikus, fiziológus, belgyógyász és sebész. Rengeteg példát találni arra, hogy ezek a korai gyógyítók folyamatosan képezték magukat és jó irányba tolták a tudomány szekerét. Pedaniosz Dioszkoridész, római hadorvos, i. u. 65. körül például gyógynövénykönyvet írt, melynek néhány másolata használatban volt egyes középkori kolostorban is.

A sebészet tudományát a magas higiéniaszínt betartásával szintén hihetetlen előrehaladott állapotban művelték. Bonyolult orvosi feladatokat voltak képesek végrehajtani, olyat, mint pl. a trepanáció (koponyalékelés) –, minek orvosi gyakorlatát a Rómában található, Museo Prehistorico anyagában lévő koponyaleletek tanúsítják. Tracheális megbetegedéseket, ha kellett sebészeti operációval oldottak meg, ismerték a légcső, légzőszervek megnyitását, toroksebek kezelését és természetesen a sebek összevarrását, az erek elkötésének (ligatúra) fontosságát, melyre speciális fonalat használtak.

Hogy ismerték az emberi szervezet sok betegségét és azok közül többet operációval gyógyítani tudtak, arra bizonyságképpen nézzük meg a Kósz szigetén működő Aszklépikosz orvospapok fogadalmi szövegéből egy részletet: „ … és nem fogok vágni még hólyagkőbetegségben szenvedőket sem, hanem útjukból kitérek majd azon mesterembereknek, akik ezt a gyakorlatot űzik.” A második századunk végére a pogány gyógyászat olyan szintre emelkedett, melyet csak a XIX. század végén tudtak csak meghaladni.
                                                                               

Öt-hatszáz évvel később már nem léteztek orvosi felszerelések, az itt ábrázolt gyógymódok, - köpölyözés és kauterizálás - kerültek előtérbe, na meg a mindenhol imádott, széles körben használt érvágás.
A kereszténység teljes győzelme után megszűnt a pogány oktatás, helyét átvette a keresztény oktatás, ahol a szentírások, meg azok magyarázatai alkották a tananyagot. Visszaesett az orvostudomány, a higiénia betartása, és képzetlen keresztény 'doktorok' imádkozva, kínozva segítették át a másvilágra a hozzájuk fordulókat. Sok esetben egyszerűbb, korábban gyógyított fertőzéseket sem voltak képesek felismerni, gyógyítani és szinte minden ilyen fertőzést, bőrbetegséget leprának diagnosztizáltak. Az ilyen szerencsétleneket kiközösítették, piacra, boltokba nem mehettek és az utcán kereplőt vagy csengőt kellett szólaltatniuk, hogy mindenki időben kitérhessen előlük.
Az átértékelődött tudományok rendszerében elfelejtődött, ill. háttérbe szorult a pogány Galenosz orvosdoktor munkái vagy Hippokratész etikatörvényeinek betartása. Pergamoni Galenosz (i. u. 129-216) több száz gyógyászati munkát írt, többek közt anatómiai ismertetéseket, gyógymódok szabályzásairól, betegségek rendszerezéséről, mely munkák a római orvoslás korpuszát képviselték évszázadokon keresztül. Galenosz ismerte az orvosi műszerek sterilizálásának fontosságát, tanította a sebvarrást, és antiszeptikus kivonatokat készített borból.
Ezt a tudományos rendszert a kora középkorban felváltotta az 'anyaszentegyház' által megfogalmazott négy főpont, mely a betegek gyógyulásához vezető utat jelölte ki:
1. A betegnek meg kell vallania bűneit, mert a bűnök elkövetése volt az mely engedélyezte a rosszindulatú betegségek befészkelését testükbe.
2. A betegnek el kell zarándokolnia egy szent helyre, ahol a szentséges lélek munkálkodása kifejti gyógyító erejét.
3. A beteg írjon fel egy papiruszdarabkára egy korábbi keresztény szentnek a nevét és azt hordja a testén.
4. Folyamatosan imádkozni a védőszentekhez.
                                                                                   

A baloldali képen egy i. e. II. századból fennmaradt égetett agyagdomborművön az emberi belsőszervek ismertető ábrázolását láthatjuk, míg a keresztény orvosi ismertető rajzon már fogalmuk sincs az emberi test felépítéséről és értelmetlen módon azt állatövi képzetekkel próbálják szemléltetni.

Középkori, szakosított járványdoktor látható a képen, kinek direkt van ilyen csőre. A csőr megvolt tömve illatos növényekkel, hogy a doktor ne érezze az ápolatlan, elhanyagolt betegek szagát. Természetesen ezek a botcsinálta doktorok nem tudtak senkit sem meggyógyítani, még a kézmosás fontosságát sem ismerték, sőt a betegek tisztán tartását sem vették figyelembe, vastag kesztyűkben tapogatták az egyik ember után a másikat így még jobban terjesztették a járványokat, fertőzéseket.
541-ben bubópestis söpört végig a birodalmon, de akkor már a pogány iskolák nagy része bezárva omladozott, rég nem voltak már medicusok kik hozzáértő tudásukkal csökkenthették volna a járvány tombolását.
Daniel Keys írja: „Európa lakosságának egyharmada pusztult el szörnyű kínok között, a fővárosban, Rómában a lakosság fele esett áldozatul. Ephezusi János feljegyezte, hogy Konstantinápolyban a járvány tetőfokán napi tizenhatezer ember veszett oda.

Valetudinarium. A Rajna vidékén, (a mai Haltern) felépült masszív katonai kórházrendszer, melyben 60 kórterem, orvosi szobák, operációs termek, fürdők, mosodák voltak és több száz beteget tudtak egyszerre megfelelően ellátni. Evvel szemben a későbbi keresztény kórházak semmilyen gyógyítást nem voltak képesek alkalmazni, amolyan elfekvők voltak, ahol a betegeket átimádkozták, átápolták a túlvilágra. A keresztény doktorok az állítólagos mártírok csontjaival próbálták gyógyítani a betegekez és ha nem ment - hát az azért volt –, mert a beteg nem hitt eléggé az adott szent csontjának csodálatos erejében. Bajaik orvoslása helyett inkább kínozták a betegeket; eret vágtak, ha kellett, ha nem, tüzes vassal égették bőrüket, mert szerintük az utána keletkező hólyagokban szívódott fel a betegség, ami ha fel lett vágva és a genny kifolyatva, akkor szerintük attól gyógyult a páciens. Évszázadok múltak el úgy, hogy  képzetlen, ostoba egyházi 'doktorok' vágták, nyirbálták – közben elfertőzték – a hozzájuk forduló szerencsétleneket, míg végre II. Calistas pápa 1123-ban megtiltotta a szerzeteseknek, papoknak az érvágás káros gyakorlatát.

Aszklépiosz templomának romjai Epidauroszban, ahogyan ma látjuk és mellette a templom rekonstruált képe, ahogyan kinézet, mielőtt azt démoni erők lerombolták.
Aszklépiosz, i. e. VII. sz.-tól kezdve istenként tisztelt görög orvos volt. Tiszteletére emelt templomok komplexumaiban kórház, rendelőintézet, orvosképző iskola, fürdő, tornaterem, és sportstadion is helyet kapott, ahol orvospapok gyógyítottak. Szentélyeit sokszor gyógyforrások, gyógyító barlangok köré építették, és idővel kultusza a római birodalomban is elterjedt. Legismertebb templom-kórházai; Epidaurosz, Kósz, Knidosz, Athén, Pergamon, Rodosz, Küréne és Krotón helységekben voltak. Sajnálattal írom le, hogy mindet a keresztények zárták be, majd később, mint pogány, 'szentségtelen' épületeket, lerombolták, és köveiket keresztény templomok, kolostorok építésére elhordták.
A képen látható templom-kórházat 375-ben bezárták, majd szép lassan lebontották.

A római latrinák higiénikus, bő öblítővízzel ellátott jól megépített hálózata a birodalom összes nagyobb városában megtalálható volt. Praktikus mivoltja megóvta a lakosságot járványoktól, betegségektől.

Ellentétben a középkori keresztény megoldással, ahol egyszerűen az arra járok nyakába zúdították az emberi szennyet.

Egészen a XVII. század közepéig mindenhol Európában az utcákon folyt nyitott csatornákban az emberi salak, nem csak bűzt, de járványokat is terjesztve.

Görög orvosdoktor sebészeti beavatkozást hajt végre az i. e. III. századból ránk maradt domborművön, míg a sötét középkorban az érvágáson kívül szinte semmi más sebészeti beavatkozást nem tudtak elképzelni, aminek mindig meg is volt a szomorú eredménye.

A II. századból származó római domborművön egy női gyógyszerészt látunk, kezében könyvvel, háta mögött tégelyek, tálak és szorgos segédje. A kereszténység teljes győzelme után már lehetetlenség tudós nőket ábrázoló képeket találni, főleg lehetetlenség az embertársait gyógyító, segítő nők létezésének bizonyítása. Helyette alaposan dokumentált esetek sokaságával találkozunk, melyekből megtudjuk, hogy a gyógyítással, gyógynövényekkel foglalkozó nőket a keresztény papok – évszázadokon keresztül – aljas módon megkínozták, meggyilkolták.

Cikkhez felhasznált irodalom:
David Keys, 'Catastrope'
Jennifer Cochrane, 'The Illustrated History of Medicine'
Charles Freeman, ' The Closing of the Western Mind'
                          

Rómában 1865-ben egy márványoszlopba vésett rajzot találtak, ami egy keresztre feszített embert ábrázolt, vállain szamárfejjel, alatta görög felírással: 'Alexamenos imádja istenét'. Keresztény vallástörténeti ismertetők antik blaszfémiának mondják a graffitót, mely a hívő keresztények kicsúfolására lett megalkotva volt. Mint rendszerint, - midig – most is tévednek. A kép teljes megértéséhez tudnunk kell: Rómában, a betelepült szemiták egyes csoportullásainak köszönhetően – kismértékben ugyan – de elterjedt Széth isten tisztelete. Azon zsidó, fél-gnosztikus irányzatról van szó, amelyben Széth istennel személyesítették meg a 'megváltót' Józsua helyett, és mely irányzatnak nyomait szintén meglehet találni a Nag-Hammadi könyvtár kódexei kötött is. A Szétiánok tehát az első évszázadokban gnosztikus keresztényként gyakorolták sajátságos misztikus hitüket Rómában. Ha mai felfogásunkkal nem is lehet őket kereszténynek hívni, mégis az akkori Rómában a keresztények közé sorolta őket a köztudat. Mivel Széth szamárfejű volt, így azt is a keresztények egyik istenének tartották a kívűlálló pogányok. Ez ellen tiltakozik Tertullianus atya (160-220) 'Apológia, XVI.' művében hogy zsidók és keresztények szamárfejű isten imádatával voltak megvádolva. Minucius Félix azt írja a zsidók egy szamárfejet imádtak. (Octavius, IX.)
Odébb meg egy római zsidóról ír, aki egy 'Onocoetes' (szamár-pap) képet vitt magával, mely egy szamárfülű embert ábrázolt, tógában és akinek lábfeje patában végződött. (Octavius, XIV.) Misztikus értelemben a szamár az ember alsó, alacsonyabb állati létét szimbolizálta, melyet le kell győzni, azon felül kellett kerekedni; mikor az feláldoztatik, - misztikus értelemben 'meghal' a kereszten – akkor az ember újjászületve, képletesen felébredve, ráeszmél igazi lehetőségére: a megváltás beteljesedésére. A szamár tehát nem isten és nem Jézus.
A képen a keresztre feszített alak jobboldalán, a felső részben egy ‘Y' jel látható. Prof. Wunsch, ‘Szemita Kultusz Rómában' [Lipcse, 1898] című könyvében a márványkarcolatot jellegzetes Tüphón-Széth kultikus körben tartozó szimbólumnak nyilvánított, rámutatva a hasonló korból származó ‘átok-mondó' égetett agyagtáblácskákon található jelekre, melyek mind Szétián utalásokat tartalmaznak. Rómában nagy számban fellelt szemita eredetű ‘átoktáblácskákon' az ‘Y' jele mindig a szamárfejű Tüphón-Széth jobboldalán felül találtatik, amiből Wunsch arra következtet, hogy Széth isten kultikus tisztelete a zsidóság között, nagyon is valóságos létező gyakorlat volt.
Szét isten tiszteletét, kisebb-nagyobb mértékben néhány nem zsidó gyökerekkel nem rendelkező gnosztikus szekta is átvette, ami mit sem változtat - az azt átadó zsidóság szerepén.
 

A római birodalom nagy városai alatt lévő katakombákról, néha azt mondják, azért vannak tele pogány ábrázolással, mert ezeket a földalatti temetőket először a pogányok használták, és azokban a keresztények időben később kezdtek el temetkezni. Én inkább úgy látom: azokban már a kezdet kezdetén ókeresztények temetkeztek, mikor még nem voltak dogmák, és az ortodox felfogást csak néhány tucat, - de irodalmilag rendkívül termékeny – valláscsináló hirdette, hitte csak. Azonban többsége az őskeresztényeknek nagyon is értette, hogy a keresztényvallás egy része, változata csupán a több tucat virágzó misztérium vallásnak és így Jézus tanítását, megváltását azonosította a többi megváltó misztikus isten tanításával, megváltásával. Az ókeresztények az eltávozott lélek üdvözülését, megsegítését a misztikus megváltók által, - mint legfontosabb kívánalmat - biztosítani akarták azáltal is, hogy a halott sírja felé, mellé felfestették a megváltást garantáló, óvó-védő alakokat. Ezért találni annyi Orfeusz, Jópásztor, Dionüszosz képet, domborművet az őskeresztények temetkezőhelyein. 

Sokszor a katakombák falán olyan ábrázolásokat látni, hol hét figura szerepel, ami elgondolkoztatja az embert, vajon mi késztette az ókeresztényeket, hogy meghalt szeretteik megváltását ezeknek a figuráknak a kegyelmébe ajánlják, és egyáltalán miért hét a számuk? Hiszen Jézusnak tizenkét tanítványa volt, Izrael 12 törzsből állott, ám a hetes szám csak egy-két helyen van említve a Bibliában és ott sincs kiemelt jelentősége. Keresztény földalatti temetőkről levén szó, és így jogos az érdeklődő kérdés, vajon miért került oda olyan festmény, amin a hét alak van ábrázolva?
Az Apostolok Cselekedetei 6. fejezetében van szó határozottan: „Válasszatok azért atyámfiai, ti közületek hét férfiút ...” - a hetes szám személyekre utaló használatáról. Ez az említés így magában nagyon szegényes, mert utána csak két szereplővel, (István, Filep) foglalkozik a szerző: a másik ötöt többé meg sem említi. Felvetődhet itt is a kérdés, vajon mi volt az indíték a hetes szám használatára az Apostolok Cselekedeteiben? Redaktorja milyen vallás-kulturális háttérből vette a hetes szám ötletét, annak szerepeltetésének fontosságát?
János Jelenésében, - a szerző - nagy előszeretettel használja a hetes számot; hét pecsét, hét angyal, hét trombita, Istennek hét lelke, hét tűzlámpás, de hét személyt nem említ, ami azért is furcsa, mert többször említi a huszonnégy bölcset, akiket a Biblia máshol nem ismer. Persze meglehet ennél a fejezetnél is kérdezni: szerzője honnét vette hirtelen a sok hetes számot és mit akart vele kifejezni? Mindkét bibliai részlet homályosan értelmetlen akkor, ha a katakomba hét szent figuráját szeretnénk megérteni. Véletlen a hetes szám kiemelése, vagy elég elfogadnunk, hogy azért használták mert hét napból áll egy hét? Későbbi idők keresztény hagyományaiban találni szentek hetes csoportokban történő sorolását, ám ezen kollekciók időbeli létrehozása túl kései vonatkozások ahhoz, hogy azt értelmesen bármire visszavezessük.

De, ha időben visszamegyünk a kereszténység kialakulása elébe, és elfogadjuk más korai valláskultúrák mítoszait lehetséges forrásoknak, akkor máris rátalálunk a hetes szám fontosságára, mint a halotti kultusz velejárójára.                                                                                              

 Az egyiptomi mitológiában kiemelt fontossága volt a hét csillagnak, mely 'felügyelte éjszaka az eltemetett napot, és a szikra fényét életben tartotta' amint az északi égen végigvonult. A mennyei csillagkép az üdvösség dereglyéje és a halott ravatala volt, amit az ősi egyiptomiak a Nagy Medve csillagképben véltek fölfedezni volt. 'Anubis rendelte oda őket Ozirisz koporsója védelmére.' Ez volt tehát Ozirisz képletes (kozmikus) koporsója, melyből a halott Ozirisz feltámadt mint élő Hórusz, akit rögtön körülvesz a hét szent csillag, a Hét Fő Lélek, (túlvilági kozmikus istenek) akik a hét elemi természeti erő és a hetes időrend biztosítói. A kámita mitológia a 'hét szent lelket' sajátságos absztrakt kifejezésmódjával ekképpen határozza meg:
1. Khuti, a briliáns háromszög a tér ragyogásában. 
2. Rejtelmes lélek a rejtelmes helyről. 
3. Áldott lélek az áldott helyről 
4. Pusztító lélek a pusztulás világából. 
5. Kinyilatkozó lélek a kezdetből. 
6. Fennkölt lélek a fennkölt magasságokságból.. 
7. Az elrejtett lélek, a rejtett Amentéből. 
Az egyik közülük mondja: „Mert lényem hatalmas, Isten vagyok, Egyike a Hóruszt kísérő isteneknek.”

De hét pallóból van Ozirisz halotti dereglyéje (makhen) is ami a holtak lelkét a túlvilágba szállítja. A dereglye, - vagy bárka - mely a lelkeket szállítja, egyszerre az: „üdvösség bárkája, és a hajótöröttek lélekvesztője.” A dereglye/bárka a hét 'pallója' a mágikus mitológiában megszemélyesítődik és azonosul a Hét Fő Lélekkel és hét csónakossá, hét halásszá is válnak, akik az elhunytak lelkét hivatottak nem csak átszállítani, de ki is fogni a televény homályából és garantálni számukra az örök üdvösséget. A hét lélek, - vagy 'halászó szellemek' - gyakran a mágikus imákban, szent szövegekben segítségül vannak híva a halott lelke megmentésének érdekében: „Ó, halászó szellemek, nemzői saját atyáitoknak, ...” - „Ismerem a hurokkal halászó szellemeket: Akeru-istennek, az Akhabiu-istenek ősei, ...”

A hét szentlélek-halász-kisérő, óvó-védő fontossága átkerült a kereszténységbe, hiszen ezen szentségek segítő hatékonyságára töretlenül szükség volt. A feltámadott Jézus megjelenik hét tanítványának a Tibériás tengernél, mikor azok elmentek halászni és „azon az éjszakán nem fogtak semmit”. A hét keresztényesített figura a bibliában: „Simon Péter, és Tamás, akit kettősnek is hívnak, és Nátánáel, a galileai Kánából való és Zebeus fiai, és a másik kettő is az ő tanítványai közül.” (János, XXI. 1-2) A János által közölt adatokban ott egy név, aki nem tartozik a tizenkét tanítvány közé, de ami a legfontosabb, hogy a korábban írt szinoptikus Evangéliumokban, Jézus sehol nem jelenik meg hét személynek. Mindhárom korábbi dokumentumban tizenegy tanítványának jelent meg. (11. mert Júdás már nincs köztük.)
János evangélium írója, és a katakombákban temetkező őskeresztények ugyanabból a kulturális örökségből merítettek, ahol tisztán kimutatható a hét szent meglévő segítő valósága: az egyiptomi mitológiából.
 

Vissza kell utasítani azokat a magyarázatokat, miszerint a képeken Jézus van hat tanítványával a tizenkettő helyett, amint éppen vacsoráznak. A hét figura közül egyik sem Jézus. Téves a képeket 'eucharisztikus jelenet' címmel ellátni, mert semmi köze nincs az oltáriszentséghez. Néhány képen hét kosarat ábrázolnak az asztalon, amikben cipók vannak és ezek természetesen kapcsolódnak a hét szenthez.
A meghalt egyén lelkét a túl világon hét szent fogadja, mennyei bankett ez, és az asztalon tálakban, kosarakban olyan mennyei eledel van, ami elfogyasztásával a lélek, még jobban elnyeri a hét szent kegyelmes segítségét. A rituáléban olvassuk: „Íme elém lépnek az istenek, Hét cipót hoznak nekem, Hogy erőt merítsek belőlük, Ezeket vitték, egykor az ősidőben, Az életforrásként Horus és Thoth színe elé.”
Mikor a halott lelke megérkezik a hét szent elé, kérdés fogadja: „Mit kívánsz enni, kérdik az istenek.” - és a lélek válaszában közli is: „Hogy mi lenne ételem? Fehér gabonából sütött cipó.” De ugyanezek a cipók „nyugosznak az égben Ré színe előtt” és itt lent közöttünk: „Cipóim a Földön Geb színe előtt sorakoznak.”
A halott lelke így a mennyei eledellel és a hét szellem segítségével a beteljesedés tökéletességében hirdeti: „Boldogan járom égi utamat; Ételüket eszem, s szent létükben osztozom.” - Ezért volt tehát fontos felfesteni a hét szentet, a hét cipós kosárral a katakombák falára, és igaz az, hogy II.-III. századi keresztény temető falait díszítik a képek, még sincs semmi közük Jézushoz, vagy a tanítványokhoz. Tiszta egyiptomi miszticizmusról van szó, mely az odatemetkező hívek hitképzetében tökéletesen egyet jelentett avval, hogy keresztények voltak, de ugyanakkor hitték a hét szent megsegítő oltalmát. Hiszen ők azok, akik előtt a feltámadott Ozirisz is megjelent – és akik előtt a szeretett rokonuk, az eltávozott is megjelenik a túlvilágba bekövetkező megérkezése után. Miképpen a szentlelkek segítették Oziriszt Hórusszá válásában (feltámadásban) így segítik majd az eltávozott halott lelkét is az örök üdvösségben.

 Megjegyzések:


Az ázsiai vallások rendszerében előforduló hét, hetes szám megjelenéseivel (pl. 7 Rishi, 7 Manus, 7 Buddha, stb.) logikusan kapcsolódó kötödés hiánya miatt: nem foglalkozhattam.
Az egyiptomi mitológiában szereplő hét Hathorral, - melyek nőelvi indíttatású motívumok – szintén, az összetett szimbólumvilága miatt: foglalkozni jelen írásomban nem tudok.
Az Evangéliumokban, Jézus megjelenik külön kettőnek is: „és imé azok közül ketten megjelennek vala ...” - (Luk. 24.- 13) „Ezután pedig közülük kettőnek jelenék meg ...” (Márk, 16. - 12) Megint csak ott a kérdés, véletlen-e a 'kettő'-nek történő megjelenés, vagy van mögötte magyarázat, talán példa, ahonnét az ötlet jöhetett? A Kámita rituáléban lehet, már ott volt a kettő, kikről az újszövetségi szerzők mintájukat vehették: Tuamutf és Kebhsennuf, kiket a feltámadott Ozirisz halászni hívott.
A katakombák képeinél időben később íródott egyes apokrif szövegek 'hét arkangyal' képzetében ugyanezt a hét egyiptomi isten/szellemet látjuk élesen keresztényesítve és csak négy angyali nevet ismerve biztosan. (Mihály, Gábor, Rafael, Uriel) A másik három név meghatározására egészen a XVI. sz. hajnaláig kellett várni, míg Johannes Trithemius azokat megnevezte, hogy már végre legyen neve mind a hétnek. (Anael, Zakheriel, Samael)
A sírok sohasem hazudnak.

Írásomhoz felhasznált irodalom:

André Grabar, Christian Art (Thames and Hudson, 1966.)

Egyiptomi Halottaskönyv (Farkas nyomda, 2002.)

Gerald Massey, Historical Jesus and the Mythical Christ (The Book Tree, 2000.)

Albert Churchward, Horus: The Way, The Truth, The Life (Truth Seeker, 1996.)